Új Tükör, 1987. április-június (24. évfolyam, 14-26. szám)

1987-05-17 / 20. szám

Két portré RÁDIÓJEGYZET Véresen komoly szerelem Irén Hevesi András szerelmi története 1936-ben. Rádióra alkalmazta és rendezte: Markovits Ferenc Szereplők: Udvaros Dorottya, Vajda László. Szerkesztő: Sumonyi Papp Zoltán. Markovits Ferencnek azért sikerült könnyed, szórakoztató, de az eredeti mű hangulatait pontosan megidéző rádiójátékot írnia-rendeznie Hevesi András Irén című esszéisztikus lélektani regényéből, mert elhitte az írónak, hogy könyve csupán egy banális szerelmi történet 1938-ból. Korabeli slágerek, reklámszövegek színezik-illusztrálják a férfiasan puhány narrátor-főszereplő (Vajda László) által árnyaltan, több hangnemben, de csak egy szólamban elővezetett soványka és mégis rendkívül fondorlatos cselekményt, amelynek irányítója és központi figurája a címben szereplő Irén. Ez a hölgy titokzatos, megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Kizárólag egymásnak ellentmondó tettei, szavai, tulajdonságai sorjáznak elénk, anélkül, hogy a mozaikdarabkák egységes egésszé állnának össze. Udvaros Dorottya pusztán hidegen csilingelő, néha üresen kongó hangját kölcsönzi neki, de tudatosan nem lehel belé életet. A hiányos jellemrajz, amelyet annak idején a műítészek hibának bélyegeztek, amely azonban a szerelemhez vagy a pszichológiához konyító olvasó szemében mindig is erénynek számított, ezúttal színészi bravúrrá lépett elő. Udvaros Dorottya Irénje beszélő, de „arc nélküli szörnyeteg”. Rejtélyes lény, aki szántszándékkal felborítja a szerelmes férfi lelkének kényes egyensúlyát, hétköznapjainak megnyugtatóan unalmas rutinját, és a boldog beteljesülés ritka pillanataiért cserébe az emlékezés, kétkedés és várakozás gyötrelmeit zúdítja rá. A férfi életcélja és legfőbb elfoglaltsága — kiváltképp, ha író az illető — a nő jellemének kifürkészése lesz, hiszen, ha tudhatná, kedvese mit miért csinál, ha fölfedezhetné a tetteit mozgató rációt, könnyűszerrel kiszámíthatná lépéseit és kialakíthatná a megfelelő stratégiát ellene. A nő megismerése tehát a szerelemnek és egyúttal a regény témájának megsemmisüléséhez vezethetne. Az Irén a látszat ellenére egyszereplős mű, csakúgy, mint Hevesi ismertebb első regénye, a Párizsi eső. Az író egyes szám első személyben megélt és megírt „szentimentális utazása” a szerelem körül. Az, hogy az író történetesen zsidó származású és hogy a nő a fasiszta mozgalmakkal szimpatizál, az 1938-as regényben — és az 1987-es hangjátékban is — csak gyönge ürügy, amelynek jelentősége a szerelmi csatározásban éppen elfoglalt helyétől függ. A világtörténelem banális apropó csupán a szerelem véresen komoly valóságában. FELDMÁR TERÉZIA egy mai Gruse Maria A műsort Szabó Éva készítette Nem szeretem a rózsaszínre festett kulisszák, cukros óriásszívek közt zajló, pünkösdi királynőség-mulandóságú, túlhajtott anyáknapozást. Sem azt a hamis felfogást, mely szerint az édesanya (közszájon: „anyuka”!) egy hibátlanra programozott, mindig mosolygó, mindig szelíd robotgéptündér. Szabó Éva, számtalan családi hangtükör értő készítője, e csodalényeknél méltóbb, rokonszenvesebb, igazabb anyaportréval lepett meg bennünket az ünnepre. A Vas megyei Kondorfán élő Marton Józsefné Müller Mónika több mint tündér, valóságos mai Gruse. „A gyermek legyen az anyaszívűeké” — mondja Brecht a Kaukázusi krétakörben. Mónika néni pedig ilyen anyaszívű asszony. Nem merült bele a „hiábavirágzás” (Pécsi Gabriella költőnő szépkeserű szava ez a meddőségre!) gyötrelmeibe, hanem harminc gyereket nevelt föl csaknem harminc esztendő alatt. A gyerekek (egyikük már nagyszülő!) és a címszereplő szavaiból nem egy eszményített, hanem egy, hibáival-elfogultságaival együtt is nagyszerű, mert munkára és életre nevelő anya portréja rajzolódott ki. Erényei mellett szó esett egy-egy „történelmi” elfenekelésről éppúgy, mint arról, hogy Mónika néni bizony lánygyerekpárti, s hogy neveltjeik közt neki is, apaszívű férjének is akadt kedvence. A műsor másik ritka vonása épp az, hogy mindvégig jelen volt benne, bár nem megszólalóként, de sokat emlegetett egyenrangú szereplőként, a harminc gyermek nevelőapja is. Egyszóval: kivételesen helyreállt a természetes egyensúly. Emlékezetes, egyszerűségében megindító szülőknapi adást hallhattunk. PETRÓCZI ÉVA 30 □ Olvastató tévé BESZÉLGETÉS É. SZABÓ MÁRTÁVAL Nem olvasnak a mai gyerekek. Vagy legalábbis nem eleget. A könyv ma már nem érték, nem is számít a szemükben ajándéknak. Mit lehetne tenni ? É. Szabó Márta sopánkodás helyett elhatározta, hogy azért is „megfertőzi” őket a könyvek szeretetével. Mint a televízió gyermek- és diákosztályának egyik szerkesztője, tizenhárom éve szívósan ontja különböző irodalmi, történelmi ismeretterjesztő műsorait. Ezek közül a legismertebbet, a Cimborát Hámos György egyenesen „elektromos nagymamának” nevezte. Új műsora, a Cim-cím fordulatosan, játékosan próbál kedvet csinálni az olvasáshoz: kitűnő színészek játszanak el dramatikus jelenetet egy-egy híres, népszerű versből vagy regényből. De szigorúan csak részletet! Ezután egy „keresztkérdés” következik, amelyre csak úgy tudnak válaszolni, ha elolvassák a szóban forgó verset, regényt. — Mit remél ettől az új műsortól? — kérdeztem É. Szabó Mártától. — Lehet-e hinni abban, hogy a mai világban, amikor az emberek szabad idejét elönti a rajzVÖRÖS ILONA FELVÉTELE film és a video, egy gyerek, a műsor után könyvet fog a kezébe? — Igen, én ezt remélem. Az a célom, hogy a jó színészekkel, élvezetesen feldolgozott vers- és regényrészletekkel megbolondítsam őket, és rákapassam az olvasásra. — Tulajdonképpen hogyan született a Cic-cim ötlete? — Nagyon prózaian, szokás szerint nem volt elég pénzünk új műsorra, ezért régi Cimborákból válogattam ki az egyszer már feldolgozott, dramatikus betéteket. Ezeket újra szerkesztve, új műsorra fűztem. A Címeimben nemcsak ilyen dramatikus részleteket láthatunk, hanem egy pályázatot is hirdettünk olyan gyerekeknek, akik tehetséget éreznek a versíráshoz. A beérkezett versözön megdöbbentett. De az még jobban, amit ezekből a versekből kiolvas- E. Szabó Márta a gyerekek között Örökre csukott Nyitott könyv ? Már vagy tucatszor olvasom a telvízió műsorpolitikájára tekintő írói panaszt: hova tűnt a Nyitott könyv. Korábban, még a hatvanas években az érzékenyebb nézők és kritikusok őszinte nosztalgiával gondoltak vissza a zenei ismeretterjesztés bravúros műsorsorozatára a Zenélő órákra, hasonló érzelmi megnyilvánulás kísérte a Halló fiúk, halló lányok című ifjúsági magazin megszűnését is. Az Ötszemközt és a Csak ülök és mesélek sem élhetett meg túl magas televíziós életkort — hívei nagy bánatára. Jóhiszeműen, bízva a logika diadalában, sokszor arra gondoltam, valójában semmiség egy-egy eltemetett műsor feltámasztása, ha már a közakarat is szorgalmazza azt. Ahogy telik az idő, s a szándék mozdulatlan, a televízió egykori kimunkált műsorai már nem egykönnyen kelnek életre. Vajon miért? A nagy ötletek, az egykor volt nagy műsorok felújítása talán hasznos lenne. Filmek, tévéjátékok, művészportrék, útiriportok és más alkotások kerülnek ismételten a képernyőre, újat nyújtva a felnövekvő nemzedéknek, részletszépségeket kínálva a régi nézőnek. Többször eltűnődtem azon, hogy mi történnék, ha a Nyitott könyv és a már említett műsorok egyike-másika egyszer csak megjelenne a képernyőn. Tiltakozna a címkitaláló szerkesztő? Neheztelnének a műsorok kiötlői? Lehetséges. Különösen, ha a műsort nem a régiek gondoznák. Itt mindjárt felmerülhet az ellenvetés: az egykor volt műsorok személyekhez, személyiségekhez kötődtek. Ez igaz is, nem is. A Nyitott könyvet Ratkó István találta ki, de a műsorforma más, hasonló tehetségű szerkesztő kezén is megélne. Az is igaz, hogy a Halló fiúk, halló lányok Antal Imre műsorvezetői „trükkjeihez” kötődött, de a közegben elboldogulna valamelyik hasonló humorú és iróniájú, ifjabb pályatársa is. (E sorok írója még a mai, a mostani Antal Imrét is el tudná képzelni a Halló díszleteiben.) Vitrayval annyiban más a helyzet, mert a Csak ülök és mesélek és az Ötszemközt nélküle aligha indulhatna újra. De mi végre is indulna, hiszen a műsorgazda jó egészségnek és feltételezhetően jó munkakedvnek örvend. (Ámbár az Ötszemközt helyreállítására kísérletet tevő fiatalabb pályatársak között kettő is sikerrel vehetné kézbe a portrépublicisztika feltámasztásának ügyét.)