Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)

1987-08-09 / 32. szám

■ Az egykori magyar labdarúgó „gólgyárosok”, mint Orth, Avar, Schlosszer, Sárosi, Deák, Szusza — és még hosszú a sor — között Be­ne Ferenc neve is szerepel. Több mint háromszáz gólját őrzi a hazai krónika, sőt az 1964-es tokiói olim­pián a gólkirályi címet is elnyerte. Egy dunántúli kisközségből, Bala­­tonkeresztúrról indult, a világhír­névig jutott, de ma is megmaradt annak, amikor kedvenc volt: „Fe­rikének”. (Újpesten is, ahol keres­tük, szinte csak így ismerik.) — Nagyon sok sportolót elkeresz­telnek a társai és a becenevek el­jutnak a szurkolókig — meséli. — Engem talán azért hívnak így, mert tizenhét évesen, fiatal gyerekként hozott fel Konkoly Béla az V. Dó­zsába, és olyan neves játékosok kö­zé kerültem, mint Várhidi, Rajna, Solymosi, Göröcs, Kuharszky. Én Kaposvárra vágyódtam, ott jártam iskolába, és nem engem, hanem a szüleimet bírták rá, hogy a fővá­rosba jöjjek. A bátyám itt járt egyetemre és a szülők úgy látták jónak, ha ketten vigyázunk egy­másra. — Hamar bemutatkozott, hogy aztán tizenhét éven át az első vo­nalban kergesse a labdát. Emlék­szik? — A Megyeri úton a Pécs ellen játszottam először, nyertünk 3-0-ra, és egy gólt lőttem. 1978-ban, ami­kor az Újpesti Dózsa bajnokságot nyert, már harminc éven felül vol­tam, nem kötöttek velem szerző­dést és búcsúmérkőzés nélkül át­adtam az öltözőben a szekrénye­met. — Mit csinált azután? — Mivel még játszani akartam, elmentem a Volánba, meg is nyer­tük az NB II-ben a bajnokságot, utána leköszöntem, visszamentem Újpestre technikai vezetőnek. A külföldi szerződések korántsem vol­tak annyira könnyűek, mint ma­napság, ezért amikor Finnországból, Seinejoki kisvárosból ajánlat érke­zett, rögtön elfogadtam, és két idényt játszottam a finn első osz­tályban. Tovább nem maradtam, újra vissza Újpestre, most az ifik edzője vagyok és mellette Verebes József szövetségi kapitánynak segí­tek a válogatottnál. — Nemcsak góljairól volt híres, hanem arról is, hogy mind a pá­lyán, mind a magánéletben csendes, szerény és kötelességtudó sportem­bernek ismerték. — Nem voltam és nem vagyok sznob. Szerettem akkor is az élet­ könnyebbik oldalát, akár a többi fiatal. Ráadásul egyedül éltem, hív­tak gyakran szórakozni. Ezt azon­ban a „nagyoktól” — és ezért nem lehetek eléggé hálás — megtanul­tam­ mindent a maga idejében, csütörtöktől mindig csak a hétvégi mérkőzésekre készültem. — Több mint háromszáz gólt lőtt. Bizonyosan akad közülük, amelyik­re szívesen emlékszik. — Az első az angliai világbajnok­ságon a brazilok elleni első gól. Amikor hozzám pattant a labda, az első gondolatom az volt, hogy „egy­ből” rúgjam kapura. Aztán ösztö­nösen éreztem, lövőcselt kell csinál­ni, bejött, de akkor már a követ­kezőt is meg kellett próbálni, mert nem láttam a kapu bal sarkát. Ez is sikerült. Csak utána gondoltam arra, mi lett volna, ha elhibázom a nagy helyzetet, talán a fejemet is leveszik. Bár meg kell mondanom, itthon eleget gyakoroltam, hogyan lehet megoldani az ilyen eseteket. A második: a tokiói olimpia döntő­jében a csehszlovákok ellen 1-1 után hasonló történt, így nyertünk és aranyérmet kaptunk. A harma­dik a Benfica elleni kupamérkőzés: a kapus ledobta a labdát maga elé, közbenyúltam, és gól lett a vége. Ezt a közbelépést még ma is vitat­ják, sokan szabálytalannak tartják, külföldön filmről is tanulmányoz­ták. Ehhez csak a magam vélemé­nye: megfigyeltem előzőleg, hogy a spanyol kapuvédő eléggé messzire dobja le maga elé a labdát, és egy ilyen kedvező pillanatot használtam ki, anélkül, hogy a kapust a védés­ben, illetve a kirúgásban akadályoz­tam volna. — Ha már a legeknél tartunk, emlékei közül melyiket mesélné el? — Kétszer szerepeltem az Európa­­válogatottban. Mészöly is ott volt, Uwe Seeler búcsúmérkőzésére kap­tam tőle meghívást olyan híressé­gek között, mint Bobby Charlton, Best, Rivera, Eusebio, Beckenbauer. Helmut Schön kapitány 90 percet szavazott nekem a játékra. Csak azt kérte tőlem, ha lehetséges, egy „brazil gólt” lőjek. Sikerült, és a végén nem felejtette el és gratulált. — Lassan tíz éve, hogy a lelátó­ról figyeli a játékot. Lát különbsé­get a múlt és a jelen labdarúgása között? — Feltétlenül, és nem is pozitív irányban. Az anyagiasság eluralko­dott. Nem arra gondolok elsősorban, hogy a játékosok mennyit keresnek, hanem a klubok, mint valami ma­mutvállalkozások, csak az üzletet látják a mérkőzésekben, a játékos­szerzésben, eladásban. Természetes, hogy a játékosok elé állított köve­telmények nagyobbak, minden ta­lálkozónak tétje van, és ennek meg­felelően a pályán kíméletlenebb a küzdelem, a pénzért nincs pardon, az eszközök között nem válogatnak, ha a gólszerzés megakadályozásáról van szó. Összességében odajutott a sportág, hogy kevés a nagy egyéni­ség, mert ma nem lehet egyénies­­kedni, villogni, a taktikai rendsze­rek ezt csírájában elfojtják. Rövi­den: nincs terület és lehetőség a szép játékra. — Mivel tölti napjait a pályán kí­vül? — Új sportot fedeztem fel, a te­niszt. Sajnálom, hogy ilyen későn döbbentem rá, milyen nagyszerű já­ték. Ennek köszönhető, hogy most is csak öt kilóval vagyok több a ré­gi versenysúlyomnál. A nap gyak­ran tehát a tenisszel kezdődik, a 9 éves fiam is ütögeti már velem a labdát. Változatlanul kergetem a labdát az öregfiúk között, a többi idő a szakmáé. — Negyvenhárom éves, híres sportember, ugyanakkor ifjúsági csapat edzője. Anélkül, hogy lebe­csülnénk a fiatalokkal való foglal­kozást, nem tudta volna többre vin­ni? Elégedett a sorsával? — Sportolóként mindent megkap­tam, még akkor is, ha abban az idő­ben nem sikerült úgy külföldre szerződni, mint a maiaknak. Har­mincnyolc éves koromig számomra csak a labdarúgás létezett, jó élet­­körülmények között. Négy éve ed­­zősködöm, még egy évem van a szakedzőin, mert ezt a szakmát akarom folytatni. Csak saját maga­mat hibáztathatom, hogy csupán eddig jutottam. Banális, hogy a nagy szerelmem a labdarúgás. Ne­kem még annál is több: az életem. Terveim vannak, nem az ifjúsági csapat edzőjeként akarok majd nyugdíjba menni. MUHA JÓZSEF BÚCSÚMÉRKŐZÉS NÉLKÜL ADTA ÁT SZEKRÉNYÉT Bene Ferenc jggjjSaigj«n^ 1991. július 21. —‘ " Bene a választás előtt. Ibellinscher játékvezetővel fog kezet a 0-0-ás Brazília—Magyarország mérkőzés előtt a Maracana stadionban 1969. június 8. Az ír Kelly megszerzi a labdát Bene Ferenc elöl a 4-0-ás magyar—ír mérkőzésen 34 ES

Next