Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-08-30 / 35. szám
EGY GYÓNY-VERS ISMERETLEN VÁLTOZATA ■ A családi levelesládák, irattárak gyakran rejtegetnek értékes történelmi, irodalmi, nyelvi vagy egyéb dokumentumokat, amelyekre olykor csak hosszú évek eltelte után bukkannak rá az utódok vagy a kutatók. A két világháború között elhunyt nagybátyám, Sándor Béla krasznojarszki fogolytáborból származó levelei, naplója és feljegyzései közül — jó félszázad után — így került elő Gyóni Géza: Kokárda című, 1916- ban született versének egy kézzel írt másolata. Nagybátyám az első világháborúban — mint zászlóaljparancsnok — az ostromgyűrűbe zárt przemysli várból történt kitörés alkalmával Gyóni Gézával együtt esett orosz fogságba. A krasznojarszki fogolytáborba kerülve — a köztük levő nagy rangkülönbség ellenére — összebarátkoztak. Nagybátyám annak idején azon melegében, ahogy a Kokárda megszületett — nyilván mert megtetszett neki — másolatot készített róla. Egybevetve e másolat szövegét a nyomtatásban megjelent szöveggel meglepődve állapítottam meg, hogy kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak a két szöveg között. Sorra véve ezeket az eltéréseket itt csak a jelentősebbekre térek ki, a jelentékteleneket (betűk, írásjelek) figyelmen kívül hagyom. Az első versszak hetedik sora a nyomtatott szövegben így hangzik: Kell nemzeti zászló? Petőfi-kokárda? A másolati szövegben pedig így: Kell nemzeti zászló? Kell magyar kokárda? A harmadik versszak második sora nyomtatásban: Mikor a kiegyencek két Istent becsaptak, A másolatban: Mikor a lengyelek két Istent becsaptak; A harmadik versszak utolsó sora nyomtatásban: S nem kell jutalom se, csak az a kokárda! A másolatban: S nem kell a melledre csak az a kokárda! A hatodik versszak harmadik sora nyomtatásban: Ki mondja, hogy legyen jó katona újra, A másolatban: Ki mondja, hogy legyen hű katona újra, S végül a hatodik versszak hetedik sora nyomtatásban: Most, mikor minden nap magyar vérbe mártják, A másolatban: , Most, mikor minden nap drága vérbe isrisrtják. Az eltérések olyan jellegűek, hogy megalapozottnak látszik a feltevés: azok csak a szerzőtől származhatnak. Annál is inkább, mert a másolati példányban levő szövegeltérések prozódiailag nem mutatnak eltérést a nyomtatásban levőekkel szemben. Ritmusuk teljesen megegyező. A változtatások tehát aligha tekinthetők másolási hibáknak. A nagybátyám iratai közül előkerült másolat bizonyára az első változata a versnek, a nyomtatásban megjelent szöveg viszont a Gyóni Géza által változtatott, csiszolt, illetve végleges formába öntött változata a Kokárdának. Hogy mi késztette Gyónit e szövegváltoztatásokra, ma már talán csak igen alapos filológiai vizsgálat útján lehetne hitelt érdemlően megállapítani. Két dologra azonban nyilván választ adnak nagybátyám naplójegyzetei. Mégpedig a vers keletkezésének körülményeire és az első változatban említett lengyelekre vonatkozóan. Mindkettő figyelemre méltó adalékul szolgálhat a kérdés megfejtéséhez. A vers az orosz seregektől körülzárt és 1914 őszétől 1915 tavaszáig ostromolt przemysli várban töltött szörnyű hónapok emlékét idézi. A lengyelek negatív megítélésének oka abban rejlik, hogy az ostrom idején nem támogatták az osztrák—magyar hadsereget. Ellenkezőleg: elárulták az oroszoknak, akiktől felszabadulásukat várták az osztrák nemzeti elnyomás alól. Az osztrák—magyar hadseregben szolgáló lengyelek a várat védő alakulatok minden lépését figyelték és haditervéről késedelem nélkül tájékoztatták az orosz hadvezetést. Ezért végződött kudarccal kitörésük a várból 1915 márciusában. Akkor került hadifogságba Gyóni Géza meg a nagybátyám, több ezer társukkal együtt. A krasznojarszki tábor magyar hadifoglyai a przemysli várban átélt súlyos harcok emlékére tűzték mellükre a háromszínű nemzeti kokárdát. Ezt azonban nem jó szemmel nézte a fogolytábor parancsnoka, bizonyos Novay ezredes és viselését megtiltotta. Ekkor született Gyóni Gézának ez a verse. SÁNDOR lászló Én tudom, melyik a legbüdösebb magyar hamburgerbódé. Sajnálatos módon napi sétáim útvonalába telepedett anno, kitértem előle. (Ugyan hányszor kell még irányt változtatnom apró kis életem során, hogy elkerüljem az idegen, nem magyar, kártékony szennyvizeket, amelyek „begyűrűznek” határainkon?) Csak a hétvégeken mentem arra mégis, mert tudtam, hogy szombat-vasárnap nem üzemel a bódé, pihen és mosakszik a tulaj, meg számol: vajon mennyit hozott a konyhára, hogy húszezer országlakost használhatatlanul büdössé és gyomorpanaszossá tett, illetve tehetett az elmúlt héten? A minap, szombat volt, arra indultam. Orrfacsaró hamburgerbűz csapott meg, az, amiket elkerülni igyekszem évek óta. A bódé üzemelt, ó, igen, csökken a kereslet, alig akad már egy-két éhes utazó az agglomerációból, aki hamburgerevésre vetemedik, „ki kell nyitnunk szombat-vasárnap is, Józsi”. Valahogy úgy húztam el előtte, akárha a víz alatt, szemeimet becsuktam, siettem. Pár lépés után „felmerültem”. Egy üres házhely előtt találtam magam, éppen kinyíló szemem színes, vaskos táblát pillantott meg a szomszédos tűzfalon: „G. GALÉRIA építkezése.” Álltam előtte, mint egy templomban, semmiféle szag nem lengett körülöttem, csak a remény meg egy adag bizonyosság. Gyerekkorom pingpongmeccsei jutottak eszembe. „Csere van”, gondoltam. can