Új Tükör, 1987. október-december (24. évfolyam, 40-52. szám)
1987-10-04 / 40. szám
tásai részletgazdagságukkal, formai variációkba foglalt konceptuális tartalmaikkal szinte kaotikusak, de eltérnek a kassáki elveket felelevenítő, a hatvanas évek végén kibontakozó itthoni újkonstruktivizmus Bak, Nádler, Csiky nevével fémjelzett első generációjának szemléletétől is. Budahelyi Tibor, Csepregi Sándor, Csépányi Tibor, Ézsiás István, Herstesz Gábor, Horváth László, Klicsu Lajos, Nagy Gábor Mihály és Nemes Ferenc jól érzékelhetően a folyamatosság fenntartását, nem pedig az elvek dogmatikus kimerevítését vallják programjuknak. Ezért, hogy a nagy egészen belül nemcsak mernek, hanem akarnak is különbözni. S ha kell, képesek a rendet annak nem elvont (tökéletes, de nem létező), hanem gyakorlati (azaz folytonosan felbomló és újrarendeződő) alakzataiban is felmutatni. Mint Klicsu Lajos szabályos egyenesek által határolt fémlemezekből készített, roncsolt-maratott felületű hasábhalmazával, vagy Heritesz Gábor egy állandó forma több anyagban (frissen gyalult és elöregedett fában, rézben és rozsdamentes acélban) ismételt szekvenciájával. Ugyanő szintén anyagvariációkba fogalmazott barikádsorozatával a ránk merevedett rend kártékonyságát is megmutatja, míg Budahelyi a felbomlást érzékelteti egy geometrikus térforma felszeletelésével és a szeletek elmozdításával. Kompozíciójában a zászlóvöröstől a már teljesen elrozsdált felületűig az elemeket hatalmas, erőt sugárzó szárnyas csavar fogja össze. Egyelőre jó szorosan. Acsay Judit ban elhelyezett színes képek fantasztikus figurái bizonyítják.) Viszont mindazoknak, akik tehetik, javaslom, hogy a katalógus elolvasása után újra nézzék meg ezeket a tetovált ábrákat — sokkal többet fognak majd látni bennük. A Műcsarnok kultúrantropológiai sorozatának (ami eddig az első világháborús katonai síremlékekkel, a grafitikkel és falfeliratokkal foglalkozott) szinte már hagyománya az egyedülállóan izgalmas szellemi kalandokat ígérő katalógus. Ilyen a mostani is, sokoldalúsága és szabados bája nemcsak történeti, de történelmi, szociológiai és szemiotikai szempontokból is képes a tetoválásokat érdekességgel felruházni. Torma Tamás né európai terjedése is megteremtette a maga jellegzetes, lényegében máig változatlan edénytípusait, ízléses terítések mutatják be egyegy kor étkészletének kellékeit. Akinek nem volt alkalma megnézni, Pécsett még láthatja ezt a kivételes gyűjteményt. Pápai Gábor MAGYARORSZÁGI TETOVÁLÁSOK Fényes Adolf terem Igyekezzünk a tetoválást elfogulatlanul, történeti „rálátással” vizsgálni — figyelmeztetnek a kiállítás rendezői. Etnológusok szerint ma körülbelül 500 millió ember él tetoválásokkal a földön, ezt a sajátos öndíszítést nem intézhetjük el tehát azzal, hogy csak bűnözőkre és más deviánsokra jellemző. Ennek bizonyítására rögtön a bejárat mellett boszniai és Baja környéki katolikus parasztasszonyokról készült fotókat láthatunk, karjukon monogramjuk és a vallási hovatartozásukat bizonyító szakrális jelek. Egymás mellett lógnak a Tárkány Szűcs Ernő néprajztudós által összegyűjtött tulajdonjelek és század eleji tetoválásfelvételek is; nem egy régi motívumot lelhetünk rajtuk. A kiállított fotók többsége mindezek ellenére mégis börtönökben készült. Első látásra bizony mindenki az esztétikum felől közelít hozzájuk, s valóban, a tetoválások fantáziaszegénysége elbizonytalanít. (Legfeljebb arra a következtetésre lehet jutni, hogy a nyugatiak még ebben is jobbak — ahogy az üvegtárlók BEMUTATKOZIK A MEISSENI PORCELÁNMÚZEUM Iparművészeti Múzeum, Budapest Azt mondod, Meissen? Nos sok mindent felelhetnék erre, fölemlíthetném például Eckhardt és Uta szobrát, a német gótika eme gyöngyszemeit, a „normális” válasz mégis ez, azt mondom, porcelán. A porcelán városának e bemutatkozása sajnos csak töredéke a gyűjtemény anyagának, de jól átgondolt válogatása, koncepciózus rendezése majd minden műfajt, s korszakot reprezentáns művel tud bemutatni. A kiállítás 1708-tól, az alkimista Böttger találmányától mintegy másfél évszázadon keresztül kíséri el e híres manufaktúra útját. Ez idő alatt vált fejedelmiből polgári műfajjá a porcelán. A közismert pallos védjegy nem jelezte mindig a meisseni munkákat, hiszen sokáig, konkurencia híján, nem volt szükség a megkülönböztetésre. Kezdetben a tárgyakat viszonylagos vaskosságuk ellenére keleti motívumokkal díszítették, hogy azonosságukat, porcelán voltukat hangsúlyozzák. Később, ahogy a barokk erőteljességét a kecsesebb rokokó váltotta fel, egyre nyilvánvalóbbá váltak a formaalakítás szinte korlátlan lehetőségei. A mesterek versengtek az edények áttörtségében, s számtalan kisplasztika is készült. Róluk nevezték el szobrászati korszaknak ezt az időszakot. A klasszicizmus Sorgenthal nevével fémjelzett idejéből — a technikai színvonal emelkedése mellett — furcsa, anakronisztikus anyaghasználatú tárgyakra akadunk: fekete alakos görög vázák másai porcelánból. A tea, a ká KICSORBULT TŐR Amerikai film E film néhány perces előzetese, de még kezdő képsorai is hátborzongatóan izgalmas bűnügyi történetet ígérnek. Aztán a feszültségnek hirtelen vége, s rá kell döbbennünk: a Kicsorbult tőr a könnyen „fogyaszt Film VUDAI FALU Vietnami film Az úgyszólván hagyományok nélkül, a semmiből létrejött fiatal vietnami filmgyártás eddigi produkciói szinte kivétel nélkül a felszabadító harcokból és a mindennapok eseményeiből merítették témájukat. Pham Van Khoa, aki az ötvenes években az elsők között kapcsolódott be a munkába, oly sok katonai tárgyú film után, végre szakított a hagyományokkal. A már veteránnak számító rendező Nam Cao gyarmatosítás idején játszódó regénytrilógiáját dolgozta föl. A címben szereplő Vu-Dai falu a gyarmatosítás alatti Vietnam kicsinyített másának tekinthető. Pham Van Khoa a hazai folklórt és a külföldi filmes irányzatokat ötvözve magával ragadó szenvedéllyel ábrázolja e kis falu életét, a törvényt megtestesítő földbirtokosok kizsákmányolását, az éhező, kiszolgáltatott parasztok nyomorúságos helyzetét. Filmje három, jól elkülöníthető, egymáshoz mégis szervesen kapcsolódó részre tagolódik: a szerencsétlen, magányos Hac tragikus halálára, a testileg-lelkileg megnyomorított Chi Pheo elkeseredett lázadására és a becsületes Thu tanító fokozatos átalakulására. Bár a történet hangvétele szomorú, a megrázó jelenetek többségéből mélységes humanizmus és a jövőbe vetett hitoptizmizmusa árad. Kár, hogy a tudatosan leegyszerűsített ábrázolásmód és a gyakori ideológiai kinyilatkoztatások alaposan gyengítik a film művészi hatását, dokumentumértékét. Hollós László ható”, kellemesen szórakoztató átlagkrimik közé tartozik. Talán leginkább az Agatha Christie regényéből forgatott, Billy Wilder rendezte A vád tanújára emlékeztet. A majd kétórás vetítési idő nagy részében hosszadalmas és vontatott bírósági tárgyalás fejleményeit követhetjük nyomon. Az esküdtekkel együtt passzív szemlélői lehetünk a dörzsölt államügyész és a még dörzsöltebb ügyvédnő hol sziporkázóan szellemes, hol érdektelenné váló párviadalának, amely azt hivatott eldönteni, hogy a felesége brutális meggyilkolásával vádolt férj bűnös-e vagy sem. Richard Marquand angol rendező korábbi, Tű a szénakazalban című filmjével már igazolta: mestere a cselekmény bonyolításának. Most is minden trükköt bevet, hogy megtévessze és végig bizonytalanságban tartsa a gyanútlan nézőt. Arról igazán nem tehet, hogy Joe Eszterhas forgatókönyvének gyenge, logikátlan pontjai is akadnak. Arról viszont már igen, hogy a film kéjgyilkosnak tartott főhőse kifejezetten ellenszenves figura, akiért nem nagyon érdemes szorítani. Az ügyvédnőt alakító Glenn Close azonban sok mindenért kárpótlást nyújt. Ez a Meryl Streepre hasonlító, különös bájú színésznő ha kell, hideg és könyörtelen, ha kell, érzelmes és sebezhető asszony. A Kicsorbult tér elsősorban az ő játéka miatt érdemel figyelmet. K. L. MINT RÓMEÓ ÉS JÚLIA Bolgár rajzfilm Fontos segédeszköze a filmújságírók munkájának ez a sillabusz, amit a Mokép sajtóosztálya minden egyes, hazánkban bemutatásra kerülő filmről a rendelkezésünkre bocsát. Ebben, az adott filmre vonatkozó különböző adatok mellett, leírják a film tartalmát is. Ezt nem nagyon szoktuk elolvasni, megette a fene, ha magából a látványból nem értem meg a cselekményt. Ennél a bolgár rajzfilmnél azonban muszáj volt elolvasnom a forgalmazói leírást, mert magából a filmből nem igazán értettem meg, hogy miről van szó. Arról, hogy a bolgár Veronovo falu lakóinak egyik fele sötét, másik fele fehér ruhát visel. (Ezt még megértettem magamtól is.) Meg hogy iszákosak mind és valamin összevesznek (most sem tudom: min?), utána kibékülnek (máig nem értem: miért?) és aztán házasságot szerveznek Rómeó és Júlia között. A lagzin azonban újra berúgnak és megint összevesznek. Ám mindez oly rendkívül lármásan és idegesítsen, amellett mégis annyira érdektelenül és unalmasan van megcsinálva, hogy nemcsak azt nem érti az ember, miért kell néz.