Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)

1988-03-06 / 10. szám

„... sose semmiért és sosem egészen!” A Rákóczi út 30. alatti kórház udvarán külö­nös tüzek lobbannak, Fanza, a hazad latok, Jean- Miichel Jarre zenéjére hosz­­szú tőröket döf a testébe. A gangon ácsorgó lakók közül egyre többen kukucskálnak lefelé, riadtan figyelik az udvart megtöltő tömeget és azt az elegáns, tiroliruhás, csokornyakkendős urat, aki német nyelvű beszédbe kezd. A Magyarországi tetoválások című kiállítás megnyitójára érkezettek, nem fértek el a Fényes Adolf Terem egyetlen termében, így a ceremóniára az udvarban kerül sor. Amilyen különös a kiállí­tott anyag, olyan a megnyitó is. Először az Osztrák Tudo­mányos Akadémia Jelenku­tató Intézetének igazgatóhe­lyettese, d­r. Michael Mar­­tisohnig — mert ő az elegáns úr — méltatja meleg szavak­kal a tanulmánykötetet és az európai színvonalú kiállítást, mint mondja, kicsit irigyik­ is a magyarokat, mert Bécsiben ezt a kiállítást nem lehetett volna megrendezni. A tekin­télyes osztrák kutató mellett egy tüskehajú, szemüveges férfi áll félrehúzódva, és elé­gedetten mosolyog a történ­teken — ő a kiállítás szerve­zője, a tetová­láskutatás ve­zetője, Kovács Ákos. Tisztelt olvasó, ne kutas­son az emlékezetében, mert ezt a nevet nem hallhatta a televízióban, és az elmúlt he­teikig nem olvashatta köny­vek borítóján. Legfeljebb a­­hatvaniak ismerhetik, ha emlékeznek még múzeumuk néhány évvel ezelőtti igazga­tójára. A Hatvany Lajos Mú­zeumra sokan felfigyeltek akkoriban, hiszen mégsem mindennapos, ha egy kis vi­déki múzeum — ahogy ne­vezték, „zsebmúzeum” — New Yorkból hazamenti Lesznac Anna több ezer da­rabból álló képzőművészeti hagyatékát; ismeretlen Jó­zsef Attila-dokumentumokat publikál; Kokoschka-, Mo­holy-Nagy- és Kondor-rajzo­kat talál Hatvaniban. Pedig ezek csak a­ kezdetek voltak. Hatvanból indultak el azok a kutatások is, amelyek in­nen, már a tetováláskiál­­­tásról visszatekintve, egysé­ges fivet alkotnak, és olyan periferikus kulturális jelen­ségek feltérképezésére vál­lalkoztak, amelyek addig kí­vül­ estek az etnográfia, a szociológia és a képzőművé­szet érdeklődési körén. Most a tetoválások, korábban a madárijesztők, fajvédők, az Kovács Ákos SÁFÁR TIBOR FEL­VÉTELE első világ­háborús hősi em­lékművek, az ola­j­ny­omatok, polgári lövészegyletek lőtáb­­lái vagy a budapesti falfir­kák kerültek sorra . Kovács Ákos konok kitartással vette sorra ezeket a területeket, de az egy-egy kutatás lezárása­ként rendezett bemutatók a gyűjtésnek csak vékony sze­leteit mutatták meg. Az iga­zi teljesítmény az a több ezer darabból álló gyűjtemény, ami ma Hatvaniban poroso­dik, és a tanulmány­kötetek, amelyeket szerkesztőjük a legnagyobb ellenállás köze­pette és „keresztülvert”. Ezek ma már a magyar vizuális antropológia szerves részét jelentik. — Hogyan kerültél Hat­vanba, és milyen szellemi muníciót vittél a fejedben magaddal? — Forma szerint én is ama nevezetes Nagy Gene­rációhoz tartoztam, a hatva­nas évek vége felé egyete­mistaként engem is megérin­tett a népi kultúra ereje, so­kaikkal együtt én is jártam Erdélybe fényképezni, gyűj­teni. Pezsgő időszak volt, de szerencsére időben észrevet­tem a mozgalom hátulütőit is. — A túlromanticizálásra gondolsz? De ez később me­nekülési lehetőséggé is vált azoknak, akik a hetvenes években illúzióikat szétfosz­­lani látták. — Ezt kár lenne tagadni, még ha ma joggal csodálko­zunk is el azon, milyen pozi­tív hatással volt a népi kul­túra újrafelfedezése szellemi életünkre. De éppen Hatvan­ba kerülésem idején kellett szembenéznem azzal a di­lemmával, hogy közben mennyire átalakult, megvál­tozott a magyar falu, és az újonnan épült, emeletes koc­kaházakban már másfajta kultúra található, mint har­minc vagy ötven éve. A pá­va sem száll már olyan ma­gasan, az emberek éneklés helyett paprikát öntöznek a fóliák alatt. Néprajzi gyűjté­seim során hamar be kellett látnom, hogy az a XIX. szá­zadi anyag, amit saját­­tudo­mányágam gyűjtésre és be­mutatásra érdemesít, régen eltűnt, helyette viszont fal­védőket, madárijesztőket és ezekhez hasonló, a magas­kultúra szemszögéből satnya, esendő tárgyakat találtam. Ezek olyan természetesen él­nek velünk régóta, hogy ta­lán éppen ezért figyelemre sem méltattuk őket. Én ez­zel a népi kultúrával kíván­tam szembenézni, és a mai emberek életéről, vágyairól szerettem volna minél töb­bet megtudni, még akkor is, ha ezek a törekvések az ad­digi, finoman szólva „hagyo­mányos” muzeológusi, etnog­­ráfusi szemléletbe nem fér­tek bele. Új, a mindennapi élethez közelebb álló múzeu­mot szerettem volna. — Tehát a márványoszlo­pok közé akartad bevinni az agyonmosott konyhai falvé­dőket, amihez viszont sokan nem tapsoltak. De hallottam olyan képzőművészeti kiállí­tásokról, amelyek a hetvenes évek közepén országosan is eseményszámba mentek. — Ma sem tudok megin­­dultság nélkül szólni ezekről a bemutatókról. Micsoda mű­vészeket és micsoda műve­ket­­mutattunk be! Korniss Dezső nálunk rendezett kiál­lításain magam is gyakran éreztem azt a furcsa „ke­gyelmi állapotot”, amit Né­meth Lajos a szellem jelen­létének nevezett. De felejt­hetetlen volt a többi tárlat is, Veszelszky Béláé, Jako­­vits Józsefé, Kondor Béláé vagy a nevezetes Expozíció­bemutató. Olyan munkatár­sak segítettek nekünk, mint Bálint Endre, Csoóri Sándor, Jeney Zoltán, Kormos Ist­ván, Nagy László, Kuk­tág György, Tandori Dezső, Weö­res Sándor, az Új Zenei Stú­dió és még sokan mások. Ka­talógusnak álcázott tanul­mányköteteinket ma már antikváriumok keresik. — Hatvanból aztán mégis el kellett jönnöd. — Pontosabban: Hatvan­ból aztán mégis eljöttem. So­kat adtam arra, hogy tízéves munka után ne akkor hagy­jam ott a múzeumot, amikor azt mások akarják. Nem a viharok idején, hanem ami­kor én döntök úgy, nem ér­demes tovább maradni. — „... Mintha éjük-huho­gó termeken / járnék, s emelgetnének lepleikkel, / s félálomra ébrednék hirte­len, / beledöbbentve, hogy valaki mímel. . .! / Engem, valót s illuminációt, / szob­rot, mely körül a lég hasí­tása, / falvédőt, mely kony­hájával lobog, / akár a köz­nappá lett ige mása; / és rab­lók és pásztorok, Norvégiák / madárijesztők s kedves Sa­mu; / s fazekasok, kötélve­rők sorát­­ mutatja be míve­sünk a Tanú------------/és be­vezetés ez a tárgyalás, / s ahogy a művészettel tervezni kezdjük, / kiderül, annyi lesz a számadás, / hogy utóvéd­harcokkal berekesszük. / Elő? Utó? Egymástól vétetett / va­lamikor a végvári vidéken! / S dobálhatta bármi a része­ket, / sose semmiért és sosem egészen!” — Tandori Dezső búcsúz­tatott így egyik versében mint múzeumigazgatót. Gon­dolom, nem volt könnyű el­menni. — Négy éve jöttem el, de sokszor még ma is előfordul, hogy a múzeummal vagy a gyűjteménnyel álmodom. Egy évtizedes munkám tár­gyiasult emlékeit­­hagytam ott, mindenhez személyes él­mény kötött, ott minden az „enyém” volt. Egyébként sze­rencsésnek mondhatom ma­gam, mert konok­­módon­­tu­dok dolgozni, és visszagon­dolva azokra az időkre, ma­gam is meglepődöm, hogy mi minden sikerült — fog össze­­szorítva, de több tanácselnö­köt és osztályvezetőt éltem túl anélkül, hogy szakmai kérdésekbe bárkinek bele­szólást engedtem volna. Onnan újra­ Budapestre kerültem, az Országos Köz­­művelődési Központ vizuális osztályára hívták, itt folytat­hattam a megkezdett mun­kát. Közönség elé kerülhet­tek a madárijesztők, a falfir­kák, a Monumentumok az el­ső világháborúból című kiál­lításunk, ez utóbbi tanul­mánykötetét sokéves viszon­tagságok után végre kiadja a Corvina Könyvkiadó. Ugyan­csak ők kötöttek szerződést egy másik kötetre; ezt cseh­szlovák, lengyel, szerb és osztrák kutatók bevonásával állítom össze, és tulajdonkép­pen szerves folytatása lesz a magyarországi tetoválásokat feldolgozó kutatásnak. Most gyűjtöm ehhez a fotóanya­got, és igencsak meglepett, hogy kulturális személyazo­nosságunkban még egy ilyen archaikus szokással kapcso­latban is mennyi a hasonló­ság, mennyire közös gyöke­rekből táplálkozunk. Új ku­tatásiba is belekezdtünk, a hazai poszterek világának feltérképezésébe, de erről korai lenne még beszélni, csak az anyaggyűjtésnél tar­tunk. TORMA TAMÁS □ 27

Next