Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)
1988-03-06 / 10. szám
„... sose semmiért és sosem egészen!” A Rákóczi út 30. alatti kórház udvarán különös tüzek lobbannak, Fanza, a hazad latok, Jean- Miichel Jarre zenéjére hoszszú tőröket döf a testébe. A gangon ácsorgó lakók közül egyre többen kukucskálnak lefelé, riadtan figyelik az udvart megtöltő tömeget és azt az elegáns, tiroliruhás, csokornyakkendős urat, aki német nyelvű beszédbe kezd. A Magyarországi tetoválások című kiállítás megnyitójára érkezettek, nem fértek el a Fényes Adolf Terem egyetlen termében, így a ceremóniára az udvarban kerül sor. Amilyen különös a kiállított anyag, olyan a megnyitó is. Először az Osztrák Tudományos Akadémia Jelenkutató Intézetének igazgatóhelyettese, dr. Michael Martisohnig — mert ő az elegáns úr — méltatja meleg szavakkal a tanulmánykötetet és az európai színvonalú kiállítást, mint mondja, kicsit irigyik is a magyarokat, mert Bécsiben ezt a kiállítást nem lehetett volna megrendezni. A tekintélyes osztrák kutató mellett egy tüskehajú, szemüveges férfi áll félrehúzódva, és elégedetten mosolyog a történteken — ő a kiállítás szervezője, a tetováláskutatás vezetője, Kovács Ákos. Tisztelt olvasó, ne kutasson az emlékezetében, mert ezt a nevet nem hallhatta a televízióban, és az elmúlt heteikig nem olvashatta könyvek borítóján. Legfeljebb ahatvaniak ismerhetik, ha emlékeznek még múzeumuk néhány évvel ezelőtti igazgatójára. A Hatvany Lajos Múzeumra sokan felfigyeltek akkoriban, hiszen mégsem mindennapos, ha egy kis vidéki múzeum — ahogy nevezték, „zsebmúzeum” — New Yorkból hazamenti Lesznac Anna több ezer darabból álló képzőművészeti hagyatékát; ismeretlen József Attila-dokumentumokat publikál; Kokoschka-, Moholy-Nagy- és Kondor-rajzokat talál Hatvaniban. Pedig ezek csak a kezdetek voltak. Hatvanból indultak el azok a kutatások is, amelyek innen, már a tetováláskiáltásról visszatekintve, egységes fivet alkotnak, és olyan periferikus kulturális jelenségek feltérképezésére vállalkoztak, amelyek addig kívül estek az etnográfia, a szociológia és a képzőművészet érdeklődési körén. Most a tetoválások, korábban a madárijesztők, fajvédők, az Kovács Ákos SÁFÁR TIBOR FELVÉTELE első világháborús hősi emlékművek, az olajnyomatok, polgári lövészegyletek lőtáblái vagy a budapesti falfirkák kerültek sorra . Kovács Ákos konok kitartással vette sorra ezeket a területeket, de az egy-egy kutatás lezárásaként rendezett bemutatók a gyűjtésnek csak vékony szeleteit mutatták meg. Az igazi teljesítmény az a több ezer darabból álló gyűjtemény, ami ma Hatvaniban porosodik, és a tanulmánykötetek, amelyeket szerkesztőjük a legnagyobb ellenállás közepette és „keresztülvert”. Ezek ma már a magyar vizuális antropológia szerves részét jelentik. — Hogyan kerültél Hatvanba, és milyen szellemi muníciót vittél a fejedben magaddal? — Forma szerint én is ama nevezetes Nagy Generációhoz tartoztam, a hatvanas évek vége felé egyetemistaként engem is megérintett a népi kultúra ereje, sokaikkal együtt én is jártam Erdélybe fényképezni, gyűjteni. Pezsgő időszak volt, de szerencsére időben észrevettem a mozgalom hátulütőit is. — A túlromanticizálásra gondolsz? De ez később menekülési lehetőséggé is vált azoknak, akik a hetvenes években illúzióikat szétfoszlani látták. — Ezt kár lenne tagadni, még ha ma joggal csodálkozunk is el azon, milyen pozitív hatással volt a népi kultúra újrafelfedezése szellemi életünkre. De éppen Hatvanba kerülésem idején kellett szembenéznem azzal a dilemmával, hogy közben mennyire átalakult, megváltozott a magyar falu, és az újonnan épült, emeletes kockaházakban már másfajta kultúra található, mint harminc vagy ötven éve. A páva sem száll már olyan magasan, az emberek éneklés helyett paprikát öntöznek a fóliák alatt. Néprajzi gyűjtéseim során hamar be kellett látnom, hogy az a XIX. századi anyag, amit sajáttudományágam gyűjtésre és bemutatásra érdemesít, régen eltűnt, helyette viszont falvédőket, madárijesztőket és ezekhez hasonló, a magaskultúra szemszögéből satnya, esendő tárgyakat találtam. Ezek olyan természetesen élnek velünk régóta, hogy talán éppen ezért figyelemre sem méltattuk őket. Én ezzel a népi kultúrával kívántam szembenézni, és a mai emberek életéről, vágyairól szerettem volna minél többet megtudni, még akkor is, ha ezek a törekvések az addigi, finoman szólva „hagyományos” muzeológusi, etnográfusi szemléletbe nem fértek bele. Új, a mindennapi élethez közelebb álló múzeumot szerettem volna. — Tehát a márványoszlopok közé akartad bevinni az agyonmosott konyhai falvédőket, amihez viszont sokan nem tapsoltak. De hallottam olyan képzőművészeti kiállításokról, amelyek a hetvenes évek közepén országosan is eseményszámba mentek. — Ma sem tudok megindultság nélkül szólni ezekről a bemutatókról. Micsoda művészeket és micsoda műveketmutattunk be! Korniss Dezső nálunk rendezett kiállításain magam is gyakran éreztem azt a furcsa „kegyelmi állapotot”, amit Németh Lajos a szellem jelenlétének nevezett. De felejthetetlen volt a többi tárlat is, Veszelszky Béláé, Jakovits Józsefé, Kondor Béláé vagy a nevezetes Expozícióbemutató. Olyan munkatársak segítettek nekünk, mint Bálint Endre, Csoóri Sándor, Jeney Zoltán, Kormos István, Nagy László, Kuktág György, Tandori Dezső, Weöres Sándor, az Új Zenei Stúdió és még sokan mások. Katalógusnak álcázott tanulmányköteteinket ma már antikváriumok keresik. — Hatvanból aztán mégis el kellett jönnöd. — Pontosabban: Hatvanból aztán mégis eljöttem. Sokat adtam arra, hogy tízéves munka után ne akkor hagyjam ott a múzeumot, amikor azt mások akarják. Nem a viharok idején, hanem amikor én döntök úgy, nem érdemes tovább maradni. — „... Mintha éjük-huhogó termeken / járnék, s emelgetnének lepleikkel, / s félálomra ébrednék hirtelen, / beledöbbentve, hogy valaki mímel. . .! / Engem, valót s illuminációt, / szobrot, mely körül a lég hasítása, / falvédőt, mely konyhájával lobog, / akár a köznappá lett ige mása; / és rablók és pásztorok, Norvégiák / madárijesztők s kedves Samu; / s fazekasok, kötélverők sorát mutatja be mívesünk a Tanú------------/és bevezetés ez a tárgyalás, / s ahogy a művészettel tervezni kezdjük, / kiderül, annyi lesz a számadás, / hogy utóvédharcokkal berekesszük. / Elő? Utó? Egymástól vétetett / valamikor a végvári vidéken! / S dobálhatta bármi a részeket, / sose semmiért és sosem egészen!” — Tandori Dezső búcsúztatott így egyik versében mint múzeumigazgatót. Gondolom, nem volt könnyű elmenni. — Négy éve jöttem el, de sokszor még ma is előfordul, hogy a múzeummal vagy a gyűjteménnyel álmodom. Egy évtizedes munkám tárgyiasult emlékeithagytam ott, mindenhez személyes élmény kötött, ott minden az „enyém” volt. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert konokmódontudok dolgozni, és visszagondolva azokra az időkre, magam is meglepődöm, hogy mi minden sikerült — fog összeszorítva, de több tanácselnököt és osztályvezetőt éltem túl anélkül, hogy szakmai kérdésekbe bárkinek beleszólást engedtem volna. Onnan újra Budapestre kerültem, az Országos Közművelődési Központ vizuális osztályára hívták, itt folytathattam a megkezdett munkát. Közönség elé kerülhettek a madárijesztők, a falfirkák, a Monumentumok az első világháborúból című kiállításunk, ez utóbbi tanulmánykötetét sokéves viszontagságok után végre kiadja a Corvina Könyvkiadó. Ugyancsak ők kötöttek szerződést egy másik kötetre; ezt csehszlovák, lengyel, szerb és osztrák kutatók bevonásával állítom össze, és tulajdonképpen szerves folytatása lesz a magyarországi tetoválásokat feldolgozó kutatásnak. Most gyűjtöm ehhez a fotóanyagot, és igencsak meglepett, hogy kulturális személyazonosságunkban még egy ilyen archaikus szokással kapcsolatban is mennyi a hasonlóság, mennyire közös gyökerekből táplálkozunk. Új kutatásiba is belekezdtünk, a hazai poszterek világának feltérképezésébe, de erről korai lenne még beszélni, csak az anyaggyűjtésnél tartunk. TORMA TAMÁS □ 27