Új Tükör, 1988. április-június (25. évfolyam, 14-26. szám)
1988-05-29 / 22. szám
A kis kanász trombitája Volt egyszer egy nagy király. Nagy királynak kis kanásza. Kis kanásznak trombitája. Az a trombita, világ csodája. Hangját még az öreg nap is meghallotta. Le is kiáltott a kis kanásznak: — Miért trombitálsz olyan nagyon, te kis kanász? — Hogy kend nagyobb meleggel süssön! — felelte a kis kanász. — No, ha csak az kell, meglesz! — mondta a nap, és megtartotta, amit ígért. De a kis kanász csak tovább fújta a trombitát. Olyan nagyon trombitált, hogy még az Óperenciás-tenger is meghallotta. Meg is kérdezte a kis kanászt : — Aztán miért fújod olyan nagyon erősen azt a réztrombitát, te kis kanász? — Azért, hogy a kend vize elapadjon! — felelte a kis kanász. — No, ha csak az kell, meglesz — ígérte meg az Óperenciás-tenger. És állta, amit mondott. Óráról órára apadt a vize, hogy a végén tenyérnyi pocsolyácska maradt belőle. De a kis kanász csak tovább fújta a réztrombitát. Olyan erősen fújta, hogy az óriások mind felébredtek és megkérdezték : — Miért trombitálsz olyan nagyon, te kis kanász? — Azért, hogy kendtek héttornyú palotát építsenek nekem az Óperenciás-tenger hűlt helyére. A palota köré kertet, a kert köré várost, a város köré mezőt, erdőt, szántóföldet . . . — Meglesz, meglesz, ha így kívánod — ígérték az óriások, és meg is tartották ígéretüket. De a kis kanász csak tovább trombitált. Olyan szépen trombitált, hogy a legszőkébb királykisasszony is meghallotta. Kikönyökölt ablakába, és megkérdezte: — Miért trombitálsz olyan szépen, te kis kanász? — Azért, hogy hozzám gyere feleségül! — felelte a kis kanász. A legszőkébb királykisaszszony nem szólt erre semmit, csak becsapta az ablakot. A kis kanász bánatában elhajította világcsodája réztrombitáját. Nem is akadt a nyomára annak többé senki. Ahogy elhajította, elborult a nap, a tenyérnyi pocsolyából újra Óperenciás tenger lett, és minden eltűnt, amit az óriások építettek. Fél forinton új trombitát vett magának a kis kanász. Ha belefúj, repedt hangon szól. Nem is hallja már meg a nap, a tenger. Az óriások sem hallják meg, a királykisasszony se hallja — csak én hallom néha, nagyon messziről. s TORDON ÁKOS UTASSY JÓZSEF A SÜKET KOCSIS Esik eső, zuhog, szakad, szalad a ló, de nem halad. Fején kucsma, hallgatagon ül a kocsis fönn a bakon. Csapjon közé a lovaknak! Tempót nekik, de gyorsabbat! Így elázik minden zsák liszt, mit dagasszon majd az asszony! Esik eső, zuhog, szakad, szalad a ló, de nem halad. Biztathatom én a bácsit! ül a bakon, s bőrig ázig. PETŐCZ ANDRÁS SZÉP A JÓ Szép a Szép, és csillog is. Játszik veled. Játékos is. Szájához emeli kezedet. Pillantást ad neked, szerelmesét. Jó a jó, és mosolyog. Körhintaként röpül, forog. Meleg kabátként átölel. Védelmet ad, ha védeni kell.Én még csupán csak ötéves vagyok. Tudom, gyakorta csinálok hibát. Csillogok sokat, és megint csillogok. Vékonyka fonálon pörög egy virág.) Jó a Szép, és szép a Jó. Jó dolog, ha eljátszható. Röpül, forog, és felnevet. Leszáll hozzád, játszik veled. ISZLAI ZOLTÁN IKERBÁL Lányom szerint sikertelen család volt, amely ikertelen. Csupán ott az igaz siker, hova csőstül dőlt az iker. Visszavágok, nem kertelek. - Minek annyi ikergyerek? Akár kicsi, akár kerek, mindenik csak eltekereg. Körös-körül fű-fa-bokor, a sok egyforma ott lohol. Apja-anyja meg? Csak áll, gyerekéért ordibál. S áll a bál. □ 39