Új Tükör, 1988. április-június (25. évfolyam, 14-26. szám)

1988-05-29 / 22. szám

A kis kanász trombitája Volt egyszer egy nagy király. Nagy királynak kis kanásza. Kis kanásznak trombitája. Az a trombita, világ csodája. Hangját még az öreg nap is meghallotta. Le is kiáltott a kis kanásznak: — Miért trombitálsz olyan nagyon, te kis kanász? — Hogy kend nagyobb me­leggel süssön! — felelte a kis kanász. — No, ha csak az kell, meg­lesz! — mondta a nap, és megtartotta, amit ígért. De a kis kanász csak tovább fújta a trombitát. Olyan nagyon trombitált, hogy még az Ópe­­renciás-tenger is meghallot­ta. Meg is kérdezte a kis ka­nászt : — Aztán miért fújod olyan nagyon erősen azt a réztrom­bitát, te kis kanász? — Azért, hogy a kend vize elapadjon! — felelte a kis ka­nász. — No, ha csak az kell, meglesz — ígérte meg az Óperenciás-tenger. És állta, amit mondott. Óráról órára apadt a vize, hogy a végén tenyérnyi pocsolyácska ma­radt belőle. De a kis kanász csak tovább fújta a réztrombitát. Olyan erősen fújta, hogy az óriások mind felébredtek és megkér­dezték : — Miért trombitálsz olyan nagyon, te kis kanász? — Azért, hogy kendtek héttornyú palotát építsenek nekem az Óperenciás-tenger hűlt helyére. A palota köré kertet, a kert köré várost, a város köré mezőt, erdőt, szán­tóföldet . . . — Meglesz, meglesz, ha így kívánod — ígérték az óriások, és meg is tartották ígéretüket. De a kis kanász csak to­vább trombitált. Olyan szépen trombitált, hogy a legszőkébb királykisasszony is meghal­lotta. Kikönyökölt ablakába, és megkérdezte: — Miért trombitálsz olyan szépen, te kis kanász? — Azért, hogy hozzám gye­re feleségül! — felelte a kis kanász. A legszőkébb királykisasz­­szony nem szólt erre semmit, csak becsapta az ablakot. A kis kanász bánatában el­hajította világcsodája réz­trombitáját. Nem is akadt a nyomára annak többé senki. Ahogy elhajította, elborult a nap, a tenyérnyi pocsolyából újra Óperenciás­ tenger lett, és minden eltűnt, amit az óriások építettek. Fél forinton új trombitát vett magának a kis kanász. Ha belefúj, repedt hangon szól. Nem is hallja már meg a nap, a tenger. Az óriások sem hallják meg, a királykis­­asszony se hallja — csak én hallom néha, nagyon messzi­ről. s TORDON ÁKOS UTASSY JÓZSEF A SÜKET KOCSIS Esik eső, zuhog, szakad, szalad a ló, de nem halad. Fején kucsma, hallgatagon ül a kocsis fönn a bakon. Csapjon közé a lovaknak! Tempót nekik, de gyorsabbat! Így elázik minden zsák liszt, mit dagasszon majd az asszony! Esik eső, zuhog, szakad, szalad a ló, de nem halad. Biztathatom én a bácsit! ül a bakon, s bőrig ázig. PETŐCZ ANDRÁS SZÉP A JÓ Szép a Szép, és csillog is. Játszik veled. Játékos is. Szájához emeli kezedet. Pillantást ad neked, szerelmesét. Jó a jó, és mosolyog. Körhintaként röpül, forog. Meleg kabátként átölel. Védelmet ad, ha védeni kell.­­Én még csupán csak ötéves vagyok. Tudom, gyakorta csinálok hibát. Csillogok sokat, és megint csillogok. Vékonyka fonálon pörög egy virág.) Jó a Szép, és szép a Jó. Jó dolog, ha eljátszható. Röpül, forog, és felnevet. Leszáll hozzád, játszik veled. ISZLAI ZOLTÁN IKERBÁL Lányom szerint sikertelen család volt, amely ikertelen. Csupán ott az igaz siker, hova csőstül dőlt az iker. Visszavágok, nem kertelek. - Minek annyi ikergyerek? Akár kicsi, akár kerek, mindenik csak eltekereg. Körös-körül fű-fa-bokor, a sok egyforma ott lohol. Apja-anyja meg? Csak áll, gyerekéért ordibál. S áll a bál. □ 39

Next