Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)
1988-08-21 / 34. szám
Többféle TEVEKRÓNIKA A láthatatlan címszereplő A végén jutott eszembe, érdekes lett volna megszámolni, hogy hányszor hangzott el Lamberthier úr neve a darab folyamán. Ő volt a láthatatlan főszereplő. Nyolcvan percen át izgalomban tudta tartani a nézőt, aki maga is együtt hullámzott a kétségek között hánykolódó férj, s a boldogtalan, zaklatott, hazugságokba kényszerülő feleség minden pillanatban robbanó párbeszédeivel. S ezek alanya csakis Lamberthier volt. A játék alaphelyzete semennyire sem új: fiatal férj, akinek boldogságát lappangva pusztítja a gyanakvás, anyagi könnyelműség miatt a kiszolgáltatottság hálójában vergődő feleség, és a kettőnek egymást kergető, fuldokló, pillanatokra felröppenő, majd újra lezuhanó keserves együttese. Jól meg kellett írni (a francia Verneuil megtette), jól megrendezni, és nagyon jól eljátszani ezt a darabot, hogy izgalmassá lehessen tenni a nem túlságosan érdekes alaphely-Lukács Sándor és Piros Ildikó zetet. Gumicsont. Mindig rágható. A játék minden pillanata a színpadi közlés mesteri élménye volt. Valamennyi kép gondosan kimunkált kompozíció, a látványelemek a helyükön, a terek elegáns mértéktartással, a ruhák és mozdulatok szerves hangulati és tartalmi egységével teremtettek feszült légkört. A feszültséget végig meg tudták tartani abban a nagyon szűkre szabott körben, amelybe a szerző a szereplőit bezárta, mintegy spirálszerűen fokozva a külső nem történés izgalmait a belső történésekkel, újabb és újabb felismeréseket és tényeket hozva felszínre, amelyek cáfolják önmagukat és egymást, csak azért, hogy újabb megdöntésre váró kétségeket teremtsenek. Egy gyűrű, egy évszám, egy telefoncsengés azonnal fellobbantja a féltékenység és a kétség szörnyű poklát, amely végül is a gyilkosság csendjébe fúl. A színészi feladatot, amely tulajdonképpen összefonódó kettős monológ volt, nagyszerűen oldotta meg Lukács Sándor és Piros Ildikó. Szakmai biztonságuk, érzékenységük jelentőssé tette a közepes darabot. A rendező Huszti Péter ebben az alakításában is kiválót alkotott. KOMÁROMY GÁBOR FELVÉTELE Cseppben a tenger A televíziós dokumentumfilmet, amelynek semmiféle művészi értéke nem volt, a Reflektor Kiadó és a Movi (akármilyen rövid lett is a rádóújság, oda lehetett volna írni, hogy mi az, mert ki tudja a beavatottakon kívül?) készítette. Nem is hiányzott, hogy művészi értéke legyen. Arról szólt, hogy egy termelőszövetkezet igyekszik kikerülni a bajból. Hogy került bajba? Mint sok más iparvállalat és kisebb részben — egyelőre kisebb részben — mezőgazdasági nagyüzem, hogy lehetetlen előírások, betarthatatlan rendelkezések, szobatiszta közgazdasági elgondolások és alapvető piaci törvények kényszerű figyelmen kívül hagyatása belehajszolta. Most ki akar kapaszkodni a mélységből. Ez volt a film címe is: Kikapaszkodás. (Film helyett egyébként célszerűbb lett volna televíziós tudósítást vagy beszámolót írni, jobban fedi a valóságot.) Termelőszövetkezetek egyesítése volt a kiindulás, itt nem részletezendő. Amit erről, más elemeket is hozzákapcsolva mondott, az nagyon fontos: a gazdaság nemcsak közgazdaság, hanem — talán elsősorban — lelkiállapot kérdése. Hiába dolgozzák ki értekezletekkel megőrjített tisztviselők azokat a módszereket és eljárásokat, amelyektől fent kedvező változást remélnek, nem ér semmit, ha nincs kedv, nincs bizalom hozzá. Az utóbbi évek tele voltak ilyen vezetési mozdulatokkal. Igen komolyan vehető érvek környezetében mondták el azt is: aki tíz év múlva ígér boldogulást, jobb, ha nem szól semmit. Egy nemzetgazdaságnak kötelessége tíz évre előregondolni (valószínűleg nem itt tartanánk, ha a tíz év előtti vezetőség képes lett volna megtenni), de az egyéntől ez nem követelhető meg. Nem lehet ma áldozatot hozni azzal a bizonytalan reménnyel, hogy majd egy évtized múlva kamatostól visszakapom. A szentmártonkátai szövetkezet, mint kémcsőben az egészből vett anyagminta, azokat a súlyos gondokat mutatta fel, amelyekkel ma az ország küszködik. A bizalom megfogyatkozása, az eszközök elégtelensége, a jól teljesítők túlterheltsége — és így tovább. Meg hogy mamutcég helyett áttekinthetőbb egy-egy kisebb vállalkozás. S rendszerint eredményesebb. Nem a gazdasági kérdések módszertana miatt szóltunk erről a filmről. Hanem jelezni létrehozóinak jó gondolkodását: érvényes példák őszinte felmutatása morális kötelesség, nemcsak filmes kíváncsiskodás. TAMÁS ISTVÁN • Érzelmi átrendeződés Novellisztikus regény Updike-é, a Gyere hozzám feleségül! Széttartó sorsokból kimetszett rövid közös pillanat ábrázolata az addigi életút kerete, a tágabb környezethez kapcsoló viszonylatok árnyalatai nélkül. Ez esetben statisztikai átlagemberséget jelentő „kertvárosiságukon” kívül szinte semmit nem tudunk a szereplőkről, csupán azt, ami már a történet része: Sally és Jerry (a név nem fontos) éppen szeretik egymást, és házastársaik, Richard és Ruth (szintén bárkik lehetnek) kiadásán elvesztik a talajt a lábuk alól, amikor szembe kell nézniük a négyük oly barátias viszonyában végbement érzelmi átrendeződéssel. Horváth Péter forgatókönyvíróként még egy kicsit lefarag a már úgyis elég csupasz (merthogy igencsak jól általánosított) képletből, s elhagyva a regény első harmadát, nem mutatja meg, hogyan szeretik egymást azok, akik most éppen szeretnek. Pedig a lírai prélude, a vágyódás, az együttlétek kockázata, az egymásért és egymás ellen, érzelmekért és érzelmek ellen folytatott küzdelem legalább édes emlékként igencsak hiányzik már ott, ahol Horváth belevág: a magamat sem kímélem, hogy téged se kelljen kímélnem a fokozatnál. A rádióújság által „luxus”-ként aposztrofált (s a filmben látványosan elhelyezett Pan- Am és Hélia—D-reklámokkal jelzett) szép tárgyi környezet kontrasztos hátteret nyújt ahhoz a jó hosszú lelki késekkel vívott belháborúhoz, amelynek csatáit nemcsak gazdagoknál, de persze szoba-konyhákban, sőt albérletekben is szóról szóra, gesztusról gesztusra ugyanígy harcolják meg, nagyjából azonos felépítésű szerepekbe menekülve. Oszter Sándor (Jerry) a maga kirobbantotta konfliktusban a mindenki más (feleség, szerető, gyerekek, társadalom) felé felelősséget vállalni kész hős szerepében tetszeleg, a megírt figura szerint hiteltelenül, ingatagon, kevés erővel és ellenszenvesen — tehát végső soron jól. ő az, akinek ezúttal két női partner is jutott, a nagyon természetes színi jelenléteivel mind gyakrabban kitűnő Kiss Mari (Ruth), és a szerepe szerint a háztartás-gyermeknevelés, patriachális férj arcbőrráncoló háromszögéből még életképes nőiségét tán nem először, tán nem utoljára menteni próbáló Bordán Irén (Sally) személyében. Andorai Péter (Richard) a történetben is, a játékban is jobbára magára marad: a többiekénél súlycsoportokkal nehezebb személyisége egyikben sem akad arányos partnerre. Ahogyan — azt hiszem — Horváth Péter sem találkozott igazán össze a regénnyel, csupán annak betűivel ebben a rendezésében, amelyben valamiféle szégyenlős rejtőzködéssel, mintha végig csak „róluk” és soha nem „rólunk” beszélt volna. Holott, ha van valami, amiért egyáltalán érdemes Updike e pompásan szerkesztett művének más, a könyv alaknál népszerűbb formát adni, az aligha lehet egyéb, mint a töredelmes felismerés, miszerint ebben a képletben az „ők” akár a „mi” is lehetünk, függetlenül attól, hogy felismerjük-e a helyzetet olyan pontosan, mint a tévéfilm alapjául szolgáló regény szerzője. ACSAY JUDIT Oszter Sándor és Kiss Mari B31