Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)

1988-07-10 / 28. szám

Az újságíró sok mindennel számol, de azért őt is érhe­tik meglepetések. Például akkor, amikor ezt a kérdést kénytelen nekiszegezni Váczi Ernő szövet­ségi kapitánynak, miért gyengél­kednek a magyar fogathajtók? Meglepődik, hiszen amióta az eszét tudja, hasonló kérdést nem kellett föltennie. A magyar fo­gathajtók mindeddig szelíd egy­hangúsággal gyűjtötték az érme­ket, főképpen az aranyakat. 1971 óta (ekkor rendezték az első Euró­­pa-bajnokságot) a magyar fogat­haj­tósport harmincnégy érmet szerzett világversenyeken, ebből tizenkilenc alkalommal a dobogó legfelső fokára álltak föl. Ezzel szemben az 1986-os világbajnok­ságon mindkét aranyat a hollan­dok nyerték, s bár tavaly a ket­­tesfogathajtó-vb-n Kecskeméti László nyert, ma már oda az ab­szolút elsőségünk. — Mi estünk vissza, vagy az ellenfelek lettek jobbak? — Nehéz erre röviden válaszol­ni — mondja Váczi Ernő. — Mi semmiképpen sem estünk vissza, az ellenfelek javultak ugyan, de nem ez a lényeg. Arról van szó, hogy a nemzetközi szövetség hosszú évek óta olyan szabályo­kat léptet életbe, amelyek kife­jezetten bennünket, magyarokat sújtanak. Ez nem magyarázko­dás, ezek tények. Szándékosan formálják úgy a szabályokat, hogy azok ellenünk legyenek. Ez ugyanis a sportág érdeke. A fo­ga­thaj­tás népszerűségének nem tesz jót, ha másfél évtizeden ke­resztül szinte megszakítás nélkül ugyanaz az ország viszi haza az elsőséget. Ez egyszerűen akadá­lyozza a fogathajtás elterjedését, az újabb nemzetek bekapcsolódá­sát. — Például milyen döntést hoz­tak ellenünk? — Bevezették a terepversenyen a kötelező lépésszakaszt. Ez a döntés kifejezetten ellenünk szólt. A kis lépésű magyar lovak ugyanis csak nagy erőfeszítések árán tudják teljesíteni az előírt időt. Vagyis, míg az ellenfelek lo­vai gyakorlatilag kipihenhetik magukat a lépésszakaszon, addig a magyar lovak valósággal kimé- KI ÜL­e­ rülnek itt. De ez csak egy példa, mondhatnék még néhányat. — Hány magyar tagja van a Nemzetközi Lovas Szövetség fo­gathajtó-bizottságának? — Egy sincs. — Nem meglepő ez egy olyan sportágban, ahol meghatározó a szerepünk? A logika éppen azt diktálná, hogy nemcsak a bakon, hanem a szakág ülésein is veze­tő szerepet játsszunk. — Sajnos, a sportdiplomáciánk nem a legjobb. Ennek az a leg­főbb oka, hogy a magyar szakem­berek sem angolul, sem franciá­ul nem beszélnek, holott a fogat­hajtásban ez a két nyelv a meg­határozó. Szerencsére a közel­múltban dr. Bródy Tibor szemé­lyében találtunk egy megfelelő embert, olyat, aki öt nyelvet be­szél, s a szakmai ismeretek dol­gában is eléri a kívánt szintet. Mellesleg azért vannak diplomá­ciai sikereink is, például az, hogy jövőre itt lesz a kettes-világbaj­nokság. — A gyengélkedésünknek te­hát pusztán az az oka, hogy el­lenünk igazítják a szabályokat? — Nemcsak az. Megváltozott a mezőny is. Míg régebben külföl­dön, főképp Nyugaton, elsősor­ban idősebb, műkedvelő urak hajtottak, ma már ott is tudato­san kiválasztott fiatalokkal kell felvennünk a versenyt. A világ felfigyelt a fogathajtásra. Tech­nikailag is előreléptek az el­lenfelek. Ma már egyre gyakrab­ban előfordul, hogy a legmagya­­rabbnak tartott szakágban, a ma­ratonim­­tásban is megelőznek bennünket. Az akadályokhoz be­robbanó „betyáros” magyar stí­lus helyett azt a módszert válasz­tották, hogy a fogat első két lo­vát, az ostorhegyest és a gyeplőst gyakorlatilag kiiktatják a szűk fordulóknál, s csak a nyergessel és a rudassal irányítják a kocsit. Ez megkönnyíti a fordulatokat csökkenti a hibázási lehetősége­ket. — Mi miért nem így csináljuk? — Ma már mi is próbálkozunk ezzel a módszerrel, de hát az az igazság, hogy bizonyos lépéshát­rányba kerültünk. BAKON? — Van, aki azt mondja, a fo­gathajtásban is lejárt a sikeres kalandozások kora. A külföld megtalálta a fergeteges magyar győzelmek ellenszerét. A történe­lem megismétlődik. — Nemcsak az ellenfelek si­keréről van itt szó, hanem arról is, hogy a magunk háza táján sem megy minden rendben. Elkö­vettük például azt a komoly szak­mai hibát, hogy a legnagyobb si­kerek idején túlfuttattuk az él­mezőnyt, s közben nem figyel­tünk eléggé arra, hogy mekkora szakadék képződik a legjobbak és az utánpótlás közé. Sok tehet­séges fiatal azért hagyta abba, mert reménytelennek ítélte meg a felzárkózás lehetőségét.­­ Nyilván egyébként sem tö­kéletes a kiválasztás ebben a sportágban, hiszen mi a biztosí­ték arra, hogy a legtehetségeseb­bek eljussanak addig, hogy föl­figyeljenek rájuk a szakemberek. Melyik klub győzi ezt lovakkal, kocsikkal. Ez az egész egy kicsit az autóversenyzéshez hasonlít, ott is csak az viszi valamire, aki — legalábbis eleinte, míg amatőr — győzi anyagilag. — Ez nagyjából így van. Éppen ezért fektettünk nagy súlyt a kettesfogat-hajtásra. Az itt föl­bukkanó tehetségeket aztán átül­tetjük négyes fogatra, bár a ket­teshajtás önmagában is remek sportág. — Anyagiakban nyilván nem dúskál a sportág. Hogyan osztja meg a Magyar Lovas Szövetség a szakágak között a központi tá­mogatást? — Ez nekünk szinte mindegy, ugyanis az a pénz legföljebb ha tíz százalékát teszi ki a szüksé­gesnek. Ezt a sportágat gyakorla­tilag a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok tartják el. — Az utóbbi években fogathaj­tásban is rendeznek pénzdíjas versenyeket. Ez nyilván ösztönzi a magyar hajtókat is. — Természetesen, bár itt akko­rák a különféle szállítási költsé­gek, hogy az esetleges nyeremé­nyek jelentős részét elviszik. A pénzdíjak megjelenése inkább csak azt jelenti, hogy az ország nehéz gazdasági helyzete ellené­re is ki tudunk utazni a verse­nyekre.­­ Díjugratóktól, díjlovasoktól gyakran hallani, hogy könnyű a fogathajtók dolga, mert ebben a szakágban még kicsi a rivalizálás, alig néhány ország vesz részt a világversenyeken. Bezzeg az ő nagy múltú szakágaikban ... — Igazuk van. A fogathajtás­ban könnyebb sikereket elérni, mint mondjuk, a világszerte is­mert díjugratásban. Bár egyre kevésbé, mert, mint mondtam, a világ odafigyelt erre a szakágra is. De nem szabad elfeledkez­nünk arról, hogy a magyar adott­ságokhoz, mentalitáshoz ez a szakág áll a legközelebb, vagyis mindenképpen itt van a legtöbb keresnivalónk. A magyar ember a bakra termett. Bár azt be kell látnunk, hogy ez ma már önma­gában kevés. PILHÁL GYÖRGY KÍMÉLETESEBBEN! Első idézet: „ ... meglehetősen szé­les körben erősödött föl a kíméletlen ... ragadozó ösztön, amely a jogtalan, mások kárára folytatott haszonszerzés annyi változatát tálalta fel. ..” Második idézet: „ ... életem legnehe­zebb kilencven perce .. . nem lehetett kevés a beígért prémium,... s a játé­kosok szinte elhomályosult tekintettel futballoztak.” Az első idézet az Új Tükör 1988. áp­rilis 24-i vezércikkéből való, a máso­dik egy Varga László nevű játékveze­tő nyilatkozatából, amely a Foci 1988. április 22-i számában jelent meg a Veszprém—Dunaújváros NB II-es „szuperrangadó”-ról. Az utóbbi szó is a Fociból idéztetett. Az effajta felértékelés persze egyben a „szuper” megjelölés leértékelése, le­járatása, mert ha a Veszprém—Duna­újváros mérkőzés „szuper”, akkor ugyan milyen szóval illessük példának okáért a Milan—Internazionale, Roma —Napoli, Real Madrid—Barcelona vagy Liverpool—Everton meccseket? De térjünk vissza a fenti két idé­zethez. Hogyan kerülnek egymás alá? Nem véletlenül. Az Új Tükör is meg­írta, idén februárban, hogy a szocio­lógia egy kanadai professzora közvet­len összefüggést lát egyrészt a tha­­tcheri gazdaságpolitika, a korlátlan verseny propagálása, másrészt az an­gol focihuliganizmus erősödése között. Három évvel ezelőtt, 1985. májusá­ban az említett futb­allhuliganizmus harmincnyolc ember halálát okozta a brüsszeli Heysel-stadionban. Előkerestem a katasztrófával kapcso­latos cikkgyűjteményemből a Párizs­ban megjelenő amerikai napilap, az International Herald Tribune egyik írását (1985. június 7-én jelent meg). Nem minden labdarúgó-mérkőzésen tobzódik az erőszak, fejtegeti a cikk­író, de az erőszakos cselekmények gya­korisága az élet szinte minden szférá­jában arra mutat, hogy a mindenáron való győzelemre törés logikus következ­ményével állunk szemben. „Ha vala­mely társadalom úgy van berendezve, hogy a siker egyenlő a mások megve­­résével, akkor már csak két kérdés vetődik fel: Mikor fordul elő a követ­kező ilyen esemény? És milyen súlyos lesz? Lehet, hogy az amerikai újságíró kissé túloz. De annyi bizonyos, hogy a különféle labdarúgó-kupaküzdelmek nagy presztízs- és üzleti tétje már oda vezetett, hogy egy holland játékos nyi­latkozata szerint jó néhány csapatnak van egy olyan „kemény fickója”, aki­nek fő feladata az ellenfél legjobbjá­nak lerágása, letaglózása. Meglehet, ez is túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy az idézett kanadai és USA-beli megnyilatkozások sokallják a verseny dicsőítését. Minálunk sokan hajlamosak mosta­nában az efféle túlmagasztalásra. Igaz, a versenyszellem fejlesztése fontos a reform szempontjából idehaza, szük­ség van rá gazdasági helyzetünkben. Csak ne lihegjük túl! Már megint és ezt is... És összpontosuljon a ver­senyszellem a jobb teljesítmények el­érésére — kultúrában, sportban, egye­bütt —, a termelékenység fokozására, s ne a sztárolásra, a kíméletlen érvé­nyesülésre, a másik, az embertársa ki­fúrására, tön­kretételére. BALABÁN PÉTER

Next