Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)

1988-07-10 / 28. szám

­I VIZSGA (1988. 23. szám) Sajnálkozva olvastam és vitattam meg munkatársaimmal R. Székely Julianna fenti című írását. Sajná­lom, hogy a cikk nem tartalmaz semmiféle konkrétumot, s így nem ad lehetőséget a korrupt, hivatali hatalmukkal visszaélők elleni ered­ményes fellépésre. Sajnálom „Gi­­zust”, aki — azzal, hogy nem vál­lalta a vesztegetési kísérlet feltárá­sában való részvételt — részese és továbbvivője lett, esetleg egy olyan folyamatnak (a „kétezer forintos kutyaütők” számának növelésével), ami más leendő járművezetőkben is hasonló félelmet vált majd ki a „bádogszelencében”, mint belőle. Sajnálom a gépjárművezető-képzés­ben és -vizsgáztatás­ban dolgozó be­csületes, szakmáját szerető és tudá­sát másoknak átadó szakoktatókat és vizsgabiztosokat, akiket a cikk írója általánosításával egy kalap alá vesz a cikkben említett „snájdig” oktatóval, s anélkül, hogy tiltakoz­hatnának ellene, maffiatagokká nyilvánítja őket. Sajnálom a cikk íróját, aki — bár megfogalmazza: „azt akarjuk mind, és már mióta: nyílt szót, a tények szigorú számbavételét” —, írásában mindezeket nélkülözi és beáll azok közé, akik tények nélkül csak „fúj­ják” a magukét, hozzászoktatva so­kak fülét, buzdítva, mintsem el­riasztva a korrupcióra, mások becsa­pására, a hivatali hatalommal való visszaélésre. Sajnálom a cikk azon olvasóit, akiket nem tájékoztathatok ezúton arról hogy a járművezetők vizsgáz­tatási rendszere több olyan törvé­nyességi előírást is tartalmaz, amely megakadályozza a visszaéléseket. Budapesten például a vizsga napján sorsolás dönti el azt, hogy melyik vizsgázó csoportot ki vizsgáztatja. A vizsgabiztosi állomány csaknem 100 főből áll, így kicsit a valószínűsége a vizsgabiztos előzetes befolyásolha­tóságának. A vizsgabiztosokat hiva­tali esküjük mellett köti a szakmai követelményszint és felelősség is ab­ban, hogy csak olyan járművezetők kerüljenek ki a forgalomba önálló vezetőként, akik képesek a biztonsá­gos közlekedésre. Az oktatók és vizs­gabiztosok — mint a forgalom min­dennapi résztvevői — saját és csa­ládtagjaik védelmében is érdekeltek abban, hogy javuljon a közúti köz­lekedésünk színvonala, biztonsága és csak kellően felkészült járműveze­tők kapcsolódhassanak be abba. Az oktatás és vizsgáztatás szerve­zetének irányítói ellenőrzik az okta­tók és vizsgabiztosok munkáját. Azonnal kizárjuk a testületből azo­kat, akik megvesztegethetők, vagy bármi módon visszaélnek hivatali helyzetükkel, hatalmukkal. Ha eh­hez a közvéleménytől konkrét beje­lentés formájában segítséget is ka­punk, azt köszönettel vesszük és a bejelentővel együttműködve — őket a retorzió lehetőségétől megvédve — eljárunk a vétkesekkel szemben. Sajnálom, hogy a Vizsga című cikk szerzőjétől ezt a segítséget nem kap­tuk meg. Raj András a Budapesti Járművezetői Vizsgabizottság vezetője Főv. Tanács V. B. Közlekedési Intézete * Ennyi sajnálat után­­magam sem te­hetek ‘mást, sajnálkozom. ^Sajnálom mindenekelőtt, ‘hogy Zaj András úgy véli,,néhány gépkocsioktató és -vizs­gáztató­­visszaélései nyomban az egész­­szakmát­­bélyegzik­­meg. Ne­kem például soha eszembe nem ju­tott, hogy egy sikkasztó főkönyvelő, egy­­lelkiismeretlen­­orvos példája ál­talában ingassa meg hitemet a fő­könyvelőkben és orvosokban, még ha nem k­s névvel, címmel gombostűzték őket elém. Sajnálom­­továbbá, hogy a­­sajtó feladatát megint egyszer ösz­­szetévesztik a nyomozóhatóságoké­val, vagy legalábbis az „oktatás és vizsgáztatás irányítóiéval, akik el­lenőrzik­­az oktatók­­és vizsgabizto­sok munkáját’’. A­­közvéleménynek is joga ugyan, de semmiképp sem kötelessége, hogy bizonyítékokat prezentáljon és feljelentéseket te­gyen. i­oga viszont •.tapasztalatait és véleményét­­a sajtó útján nyilvános­ságra hozni. Bár néha mintha elkel­ne mellé a tmottó: „Bármely hason­lóság élő­­vagy meghalt személyek­kel, csupán ia véletlen műve.’’ (Dönt­se el iaz •olvasó, létezhet-e mennyi vé­letlen. R. Székely Julia m­a­gyar evangélikus egyház birtokában levő végrendeletéről kíván szólni, s előtte elmondja a műkincsek „ván­dorlásával” kapcsolatos gondolatait, szót ejtve Melina Mercouri görög miniszterasszony oly irányú törekvé­séről, hogy visszaperelje a múlt szá­zadban Angliába vitt, s ma a Bri­tish Museumban őrzött kariatidát. „Évezredek óta vándorolnak a mű­kincsek” — írja, konkrét példákat sorolva fel. Érdekes eszmefuttatásá­nak egyik mondatát kénytelen va­gyok megcáfolni: „Napóleon Egyip­tomiból egy obeliszket vitetett Párizs­­ba” — így a mondat. Napóleon azon­ban már régen halott volt (1821 óta), amikor az obeliszk Párizsba került. Története egészen röviden a követ­kező: Ali Mohamed Egyiptom alkirálya Franciaország támogatását akarva megszerezni, 1829-­ben X. Károly francia királynak ajándékozta az obeliszket, amely azelőtt a luxori templom romjai között állt. Az obe­liszk azonban csak 1833-­ban, Lajos Fülöp uralkodása idején jutott el Párizsiba, s ott is csak 1836-ban ál­lították fel. (Hol volt már akkor Na­póleon !) Érdekes, milyen sokan hiszik azt, hogy az obeliszket Napóleon „rabol­ta el”. Nemegyszer találkoztam a sajtóban ezzel az állítással, és még történelemtanárt is ismerek, aki eb­ben a tévhitben élt. Persze tagadha­tatlan, hogy Napóleon egyiptomi hadjárata idején (amelyet még nem mint császár vezetett!) sok értékes műkincset vitetett Franciaországba. Erre tudatosan készülhetett, hiszen nemcsak katonákat, hanem tudóso­kat is vitt magával. Erről híven ta­núskodik a Louvre impozáns egyip­tomi gyűjteménye. De hát, ha egy­szer az obeliszket nem ő vitette el, akkor történelemhamisítás volna azt a többi kincs közé sorolni. Nem kívánok állást foglalni ab­ban a kérdésben, hogy a múlt szá­zad folyamán nyugati országokba került egyiptomi és görög műkin­csek jog szerint melyik államot il­letik meg. A cikk szerzője szerint láthatólag az a döntő, hogy legáli­san vagy illegálisan kerültek-e ezek a kincsek más országba. Luther vég­rendeletéről (amelyet németek nyil­ván szeretnének a magukénak tud­ni) azt tartja, hogy az jogosan van Magyarországon, mert 1804-ben egy helmstedti árverésen a műgyűjtő Jankovich Miklós 40 aranyért meg­vásárolta, majd végrendeletében a magyar evangélikus egyházra hagy­ta. „Ettől kezdve lett a kézirat ma­gyar nemzeti tulajdon” — írja a szerző. Ugyanilyen alapon a luxori obeliszk is francia nemzeti tulajdon­nak tekinthető, s a szerző kérdésére, hogy „mi lesz az obeliszk sorsa?”, azt hiszem, nyugodt lélekkel felel­hetjük: ott fog maradni Párizsban a Concorde tér közepén, hiszen egy al­­király ajándékozása is tekinthető annyira törvényesnek, mint az ár­verésen való vásárlás. Kemény Edit ny. tanár Bp., Hajnóczi J. u. 6. — 1122 MEGFEJTÉS — NYERTESEK A 26. számban megjelent keresztrejtvény helyes megfejtése: Sekrestyés — Főpo­hárnok — Utcai énekes — Vendégfogadós — Novíciák oktatója — Császári biztos — Fináncőrmester — Énekmondó. Könyvjutalmat nyertek: Csont Sz. 1031, Doglioni A.-né 1202, Doros E.-né 1015, dr. Gampe G.-né 1136, J­ehoczky H. 1035, Mi­­halovics N. 1033, Száky B.-né 1023, Székely M. 1136, Szombati B. 1125, dr. Takách Gy.­­né 1114, Budapest; dr. Bugyi E. Békéscsa­ba; özv. Csehák J.-né Tapolca; Eördögh J.-né Erdöbénye; Ukó J.-né Gyula; Illés J.-né Apagy; Kristóf L.-né Gyöngyös; Miskolczy l.-né Nyíregyháza; Palkó J. Er­csi; özv. Radnai P.-né Pécs; Sárközy l.-né Kaposvár. A nyereményeket postán küldjük el. A MAGASZTOS SZÓZATA (1988. 25. szám) Az Új Tükör fenti számában megje­lent a Magasztos Szózata című könyv recenziója. Ezzel kapcsolatban köz­löm, hogy a kötet először a Világ­­irodalmi Kiadónál jelent meg 1923- ban, Baktay Ervin kitűnő fordításá­ban. A borítót Jaschik Álmos ter­vezte. A könyv ma is birtokomban van- Kertész Klára keramikusművész Bp., Molnár u. 16. — 1056 * VÁNDORLÓ MŰKINCSEK (1988. 17. szám) Rédey Pál fenti című cikkében tulaj­donképpen Luther Mártonnak a ma­ Küldjön egy képet A HAJDANI KÖLCSEY-SZOBOR NAGYKÁROLYBAN 150 éve hunyt el a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc, kinek szobrát 1890- ben leplezték le Szatmár megye székhelyén Nagykárolyban. A törté­nelmi változások során 1919 után régi helyéről eltávolították, a szobor későbbi sorsáról nem tudok. A ko­rabeli fénykép és tudósítás azonban megőrzött néhány villanásnyi isme­retet az emlékműről. E szerint a Károlyiak kastélykertje és a Piac tér találkozásánál „a parkhoz szögellő végében külön bekerített kis kert van, ahol üdezöld pázsitterületen Kölcsey Ferencz szobra látszik ki az alacsonyra nyírott bokrok közül. Kallós Ede szobrász mintázta, ércz­­be Barbediennél öntötték Párisban.” Erről a szoborról Nagykárolyban (román elnevezés szerint Cáréi-ben) ma még az idősek közül is csak ke­vesen tudnak. A fiataloknak pedig nemcsak a szoborról, hanem a költő­ről sincsenek ismereteik annak elle­nére sem, hogy a határtól 10 kilo­méterre fekvő városban a magyar rádiót hallgatják, televíziót nézik. Nem tudnak arról­, hogy Kölcsey éveken át itt tartózkodott, az ő elő­deik érdekeiért küzdött, mint vár­megyei jegyző, és mint követ Szat­már megye küldötteként Pozsony­ban. Eltűntek ebből a városból a volt Kölcsey Egyesület által össze­gyűjtött mind Kölcseyre, mind má­sokra vonatkozó emlékek. Eltűnt például a házak faláról az a 3 már­ványtábla, amely Petőfi többszöri itt-tartózkodásának az emlékét je­lölte meg. (Szerencsére ezek szöve­gét páran ismerik.) Reméljük, hogy előbb-utóbb olyan állapotok alakulnak ki, amelyek so­rán az együtt élő nemzetiségek egy­más értékeit, emlékeit elismerik, tisztelik és megbecsülik. Soltész József Ózd, Bem u. 20. — 3600. □ 45

Next