Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)

1988-11-13 / 46. szám

* ■ A közelmúltban meglepő hír látott napvilágot, az Építők gyeplabdázói Norvégiában jártak, ahol nemzetközi torna, a Norwai Grand Cup győztesei lettek. Ebben még semmi rendkívüli nincs, hacsak... A népligetiek olyan „nagyhatalmakat” előztek meg, mint az indiai és a pakisztáni együttes. A hír szűkszavú, tényközlő volt. Furdalt a kí­váncsiság, kik ezek a gyeplabdázók, mi­ért választották ezt a nálunk kevéssé is­mert és népszerű sportágat. * Zsigmond László ügyvezető elnök: -Minden tiszteletem az olyan meg­szállottaké, mint amilyenek ők. A csapat az elmúlt évtized alatt megszakítás nél­kül országos bajnok volt. Áldozatot vál­lalnak, saját zsebükből fizetik a sportsze­reket, egy bot ára például a 80-100 már­kát is elérheti. Ezenkívül saját maguk vállalták a külföldre utazások költségeit, s ugyanígy vendégül látják a hozzánk érkező idegen gyeplabdázókat. Klubunk mindössze pályát ad nekik, újabban pe­dig a szakosztály talált magának szpon­zort. A Beton- és Vasbetonipari Művek segítségével anyagilag jobb helyzetbe kerültek, de ez a lényegen semmit nem változtat. Játékosaink hozzáállása, em­beri magatartása példamutató, sok-sok más sportoló számára követendő volna. A gyeplabdázók nem a sportból, hanem a sportért élnek. Többségük felelősség­­teljes gazdasági munkája mellett játszik. Almási Sándor szakosztály-igazgató: -Harmadik esztendeje dolgozom eb­ben a sportágban. Voltam aktív játékos, edző lettem, most az egész szakosztályt összefogom. Akik itt vannak, azoknak életformájukká vált a gyeplabdázás, a játék örömét családi hagyományként őrizzük. Két fiam van, mindketten tizen­évesek, de már rendszeresen gyeplab­dáznak. Csapatunk talán távol áll a világ élvonalától, Európában azonban igen jó a hírünk. Ez a nemzetközi kapcsolatok ápolásának is köszönhető, no és annak, hogy itthon immár hosszabb ideje favo­ritnak számítunk. S mitől vagyunk eny­­nyire eredményesek, kérdezhetné. A já­téktudáson kívül a csapat közösségi szel­leme egészen nagyszerű. Nálunk a ta­gok nemcsak a pályán találkoznak, ha­nem a gyeplabdán kívül is közös progra­mokat szerveznek. Számos barátság szö­vődött, ami aztán az öltözői hangulatot is jó irányba viszi. Szakmailag ugyan panaszkodhat­nánk, mert a népligeti, salakos pályán játszunk, de nem tesszük, már csak azért sem, hiszen az Építők támogatásá­val a csarnokban téli tornát tudunk ren­dezni. Hazai és külföldi riválisok meghí­vásával a játékot népszerűsíteni tudjuk, mindenki arra számít, előbb-utóbb, ha nem is tízezres nagyságban, de lesz né­pes közönségünk. A teremhoki, mivel ezt így nevezik, nagyon látványos, a lab­da egyik másodpercről a másikra, kapu­ról kapura száguld. Néha szemkáprázta­tó tud lenni ez az eszeveszett iram, így az sem véletlen, hogy teremhoki-Eb-t és világbajnokságot egyaránt rendeznek. Puskás György edző: - Mostohagyereknek érzem nálunk a gyeplabdát. Évtizedekkel ezelőtt a te­nisszel egyformán a felső tízezer sportjá­nak, úri passziónak tartották. A teniszt mostanában „rehabilitálták”, jó volna, ha a gyeplabda is megkapná a rangját. Azelőtt az utánpótlásunk az I. István Gimnázium diákjai közül került ki, és ennek roppant egyszerű magyarázata volt. Az iskola igazgatója, az azóta el­hunyt Konorot Gyula, a szakszövetség elnöki tisztét is betöltötte. Manapság ál­talános iskolából toborozzuk a jövő játé­kosait, az ifjúsági csapat edzője testneve­lő tanár, aki a diáksportkörben azon fá­radozik, hogy ennek a játéknak újabb híveket toborozzon. Nem dicsekvésképpen mondom, de Magyarországon körülbelül háromszáz igazolt játékost tartanak nyilván, az Épí­tők az említett ifjúsági garnitúráján kí­vül a felnőttek között első, illetőleg má­sodik csapatot szintén el tud indítani a bajnokságban. Azelőtt egykori jégkoron­­gozók és labdarúgók pártoltak át hoz­zánk, mert abban reménykedtek, a gyeplabdában könnyebben tudnak érvé­nyesülni. Való igaz, a hokistáknak a bot­kezeléssel kevesebbet kell bíbelődnie, mint olyannak, aki ezt még sohasem ját­szotta. Érdekes módon mostanában ez a fajta átrándulás megszűnt, ezért saját erőforrásainkra támaszkodva kutatjuk a tehetségeket. Balázs Lajos beállós, mintegy hetven­szeres válogatott: - Ha körülnéz a pálya környékén, lát­hatja, asszonyok, gyerekek kísérnek el bennünket az edzésekre. Itt aztán igazi társasági élet folyik. Engem annak ide­jén a gyeplabdázás gyors irama, a tuda­tos csapatjáték ragadott meg. Civilben kutatómérnök vagyok, hálát adok a csa­ládnak és a munkahelyi vezetőimnek, hogy támogatják a sportbeli törekvései­met. Vallom, aki két edzés után nem me­nekül el, az beleszeret ebbe a játékba, szinte a rabságába esik. Nekem két gye­rekem van, ők már ebben a szellemben nőttek fel. Lehet, hogy nem lesznek sportolók, ám a pálya környékén ottho­nosan mozognak, tudják, barátokhoz jönnek. Emberileg, úgy hiszem, éppen eleget kaptam és kapok ettől a sport­ágtól. Gyeplabdázó újságok címlapjára nem­igen kerül. Ha bajnokságot nyernek vagy külföldi tornagyőztesek lesznek, pár soros hír jelenik meg róluk. Talán a játék népszerűsítésével bajok lennének? Összetett kérdés, az azonban kétségte­len, olyan emberekkel találkoztam, akik­nek a sport kikapcsolódást, hasznos idő­töltést jelent. Miközben gyeplabdáznak, egészséges sikerekre, emberi kapcsola­tokra vágynak. Sportemberek. LABDA A GYEPEN KAMARÁS PÉTER Brabant Béla SZAKA JÓZSEF FELVÉTELEI A kapuban: Nagy Péter

Next