Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)
1988-10-02 / 40. szám
7HALLÓ SZÖV ■ Olimpiai hangulat alakult ki. Köszönetet kell mondanunk ezért Darnyi Tamásnak, Martinek Jánosnak, Fábián Lászlónak, Mizsér Attilának, Sitke Andrásnak, Szabó Józsefnek, Borkai Zsoltnak, Egerszegi Krisztinának és a többieknek. Mindenki tudja, akit a sport légköre csak egy kicsit is megérintett, hogy nem elegendő a pazar stadion, az átlátszó vizű uszoda, a technika legújabb vívmányaival felszerelt többi létesítmény, az elektronika szolgálatba állítása, ha a résztvevőket és a szurkolókat nem bűvöli el az ötkarikás küzdelmek sorozata. Igaz, hogy a magyar közönség nyolc esztendeje várt arra, hogy ismét átélhesse az olimpiai játékokat. Négy esztendeivel ezelőtt, amint ez köztudott, a magyaroknak távol kellett maradniuk Los Angeles pályáitól. Ez a kiesés jóvátehetetlen, nem mintha bárki is erre bármilyen kísérletet tett volna, hogy kárpótolja a piros-fehér-zöld színek legjobb képviselőit az elmaradt érmekért, élményekért, és mindazért, amit az esküitől az ünnepélyes otthoni fogadtatásig az olimpia egy ifjú sportolónak jelent, egész életét meghatározhatja a részvétel az ötkarikás játékokon, nem említve azt a szerencsés esetet, ha győz, aranyéremmel tér haza, összegubancolt szálak, kibogozni őket majdnem lehetetlen. Miként is alakult ki az a helyzet, hogy a magyarok nem lehettek ott annak idején Los Angeles pályáin, ki helyeselt ehhez az enyhén szólva balszerencsés lépéshez? Egyszer talán ez is kiderül. Addig is üdvös lenne, ha birtokolnánk a biztosítékot, hogy hasonló eset nem fordul elő. Szöul előtt is voltak kétségek, indulhatnak vagy nem indulhatnak a magyar versenyzők a huszonnegyedik nyári játékokon. Most olyan természetesen számolgatjuk az aranyérmeket, de néhány hónappal ezelőtt senki sem aludhatott nyugodtan a napi fárasztó edzés után és időnként megkérdezhette önmagától vagy edzőjétől a sportoló: — Érdemes gyötörni magunkat, ott leszünk-e egyáltalán Szöulban? Nem kellett sötéten látni ahhoz, hogy Dél-Korea fővárosa olimpiai színhelyként sok bizonytalanságot és nem kevés veszélyt rejteget. Miért Szöul? Ezzel a címmel írt nemrég cikket egyik kollégám az Új Ifjúság című pozsonyi lapban. Érdemes idézni belőle, mert jól érzékelteti, nem látta mindenki megnyugtatónak, főleg békésnek az olimpia színhelyét. „Még soha ennyi katona, rendőr bevetésére, soha ilyen biztonsági intézkedésekre nem került sor. A tengeri „nyugalmat” az amerikai flotta biztosítja, az egész dél-koreai hadsereg mozgósítva lesz, velük együtt az ott-tartózkodó 48 ezres amerikai kontingens is. A speciális olimpiai biztonsági erők 120 ezer főt számlálnak. Hivatalosan „északi veszélyről” beszélnek, ám ilyenre valójában senki sem számít. Elsősorban a nemzetközi terrorizmustól félnek, amelynek éppen a közeli Japánban van erős támaszpontja. A japán és dél-koreai kormány már hónapok óta szorosan együttműködik, hogy szembeszálljon ezzel a veszéllyel, szinte állandóak a biztonsági megbeszélések a két országban. Azonkívül Dél-Koreának megvannak a maga terroristái is. A kis sejtek, amelyek alig állnak egymással szervezeti kapcsolatban, és nincs egységes vezetésük sem, nehezen ellenőrizhetők. A külföldi újságírók ezreinek, a tévéstábok százainak jelenléte ellenállhatatlan csábítás arra, hogy jelét adják létezésüknek, és színre lépjenek. Céljaik mindenekelőtt nyugati képviseletek és intézmények, mert ellenük minden terrorakció azonnal világméretű figyelmet vált ki. A biztonsági szakemberek a legnehezebbnek a lélektani feladatokat tartják. Érthetővé és elfogadhatóvá kell tenniük azokat a zaklatásokat, amelyek ezekkel a szigorított intézkedésekkel kényszerűen együtt járnak.” Nyilvánvalóan az ókor görögjei, vagy akár Coubertin báró nem így képzelte az olimpiát: egy sportoló, egy biztonsági ember. De nem az olimpiai eszme az egyetlen, amely a gyakorlatban nem teljesen olyan, mint ahogy az emberiség nagy elméi álmodozták róla. A biztonsági emberek jelenléte azonban nem csökkenti a teljesítményt, sorra dőlnek a rekordok Más kérdés, hogy azt sohasem tudjuk meg, milyen eredmények alakultak volna ki Szöulban, ha békésebbek a körülmények. A magyarokat a becsvágy mellett a dac is fűti-tüzeli. Folytatják ugyanis a legszebb olimpiai hagyományokat, a mai versenyzők csak az egykori krónikákból, az idősebbek elbeszéléseiből ismerhetik meg, hogy például az 1936-os berlini olimpián volt egy szép sorozat, a Csík—Csák—Lőrincz, vagyis amikor gyors egymásutánban a százméteres gyorsúszásban, ,a női magasugrásban és a birkózószőnyegen történt emlékezetes siker. Párhuzamként kínálkozik a mostani hármas bravúr, vagyis a két győzelem öttusában és Síkó András aranyérme. De ha mindössze ez történik Szöulban, már akkor is elégedettek lehetnénk, a mai friss nemzedék azon az ösvényen jár, amelyet még a nagy elődök, Csík Ferenc, Csák Ibolya és Lőrincz Márton taposott ki. örülhetünk, tapsolhatunk más győzteseknek is. A mai úszók megismételték az 1952-es diadalt. Akkor, amint erre sokan emlékeznek, négy győzelem született, a 100 méteres női gyorsúszásban, a 400 méteres női mellúszásban, és a négyszeres női gyorsúszásban, és a négyszerszáz méteres női váltóban. Szőke Katalin, Gyenge Valéria, Székely Éva, Novák Ilonka, Temes Judit, Novák Éva és Littomeritzky Mária ejtette 1952-ben ámulatba a világot. Szöulban most ugyanezt tette PS