Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)

1988-10-02 / 40. szám

7H­AL­LÓ S­Z­Ö­V ■ Olimpiai hangulat alakult ki. Köszönetet kell mondanunk ezért Darnyi Tamásnak, Martinek Jánosnak, Fábián Lászlónak, Mi­­zsér Attilának, Sitke Andrásnak, Szabó Józsefnek, Borkai Zsoltnak, Egerszegi Krisztinának és a többiek­nek. Mindenki tudja, akit a sport légköre csak egy kicsit is megérin­tett, hogy nem elegendő a pazar stadion, az átlátszó vizű uszoda, a technika legújabb vívmányaival fel­szerelt többi létesítmény, az elekt­ronika szolgálatba állítása, ha a résztvevőket és a szurkolókat nem bűvöli el az ötkarikás küzdelmek so­rozata. Igaz, hogy a magyar közönség nyolc esztendeje várt arra, hogy is­mét átélhesse az olimpiai játékokat. Négy esztendeivel ezelőtt, amint ez köztudott, a magyaroknak távol kel­lett maradniuk Los Angeles pályái­tól. Ez a kiesés jóvátehetetlen, nem mintha bárki is erre bármilyen kí­sérletet tett volna, hogy kárpótolja a piros-fehér-zöld színek legjobb képviselőit az elmaradt érmekért, élményekért, és mindazért, amit az esküitől az ünnepélyes otthoni fo­gadtatásig az olimpia egy ifjú spor­tolónak jelent, egész életét megha­tározhatja a részvétel az ötkarikás játékokon, nem említve azt a sze­rencsés esetet, ha győz, aranyérem­mel tér haza, összegubancolt szálak, kibogozni őket majdnem lehetetlen. Miként is alakult ki az a helyzet, hogy a ma­gyarok nem lehettek ott annak ide­jén Los Angeles pályáin, ki helye­selt ehhez az enyhén szólva balsze­rencsés lépéshez? Egyszer talán ez is kiderül. Addig is üdvös lenne, ha birtokolnánk a biztosítékot, hogy hasonló eset nem fordul elő. Szöul előtt is voltak kétségek, indulhat­nak vagy nem indulhatnak a ma­gyar versenyzők a huszonnegyedik nyári játékokon. Most olyan termé­szetesen számolgatjuk az aranyér­meket, de néhány hónappal ezelőtt senki sem aludhatott nyugodtan a napi fárasztó edzés után és időnként megkérdezhette önmagától vagy edzőjétől a sportoló: — Érdemes gyötörni magunkat, ott leszünk-e egyáltalán Szöulban? Nem kellett sötéten látni ahhoz, hogy Dél-Korea fővárosa olimpiai színhelyként sok bizonytalanságot és nem kevés veszélyt rejteget. Miért Szöul? Ezzel a címmel írt nemrég cikket egyik kollégám az Új Ifjúság című pozsonyi lapban. Érde­mes idézni belőle, mert jól érzékel­teti, nem látta mindenki megnyug­tatónak, főleg békésnek az olimpia színhelyét. „­Még soha ennyi katona, rendőr bevetésére, soha ilyen biztonsági intézkedésekre nem került sor. A tengeri „nyugalmat” az amerikai flotta biztosítja, az egész dél-koreai hadsereg mozgósítva lesz, velük együtt az ott-tartózkodó 48 ezres amerikai kontingens is. A speciális olimpiai biztonsági erők 120 ezer főt számlálnak. Hivatalosan „északi veszélyről” beszélnek, ám ilyenre valójában senki sem számít. Első­sorban a nemzetközi terrorizmustól félnek, amelynek éppen a közeli Ja­pánban van erős támaszpontja. A japán és dél-koreai kormány már hónapok óta szorosan együttműkö­dik, hogy szembeszálljon ezzel a ve­széllyel, szinte állandóak a bizton­sági megbeszélések a két országban. Azonkívül Dél-Koreának megvan­nak a maga terroristái is. A kis sej­tek, amelyek alig állnak egymással szervezeti kapcsolatban, és nincs egységes vezetésük sem, nehezen ellenőrizhetők. A külföldi újságírók ezreinek, a tévéstábok százainak jelenléte ellenállhatatlan csábítás arra, hogy jelét adják létezésüknek, és színre lépjenek. Céljaik minde­nekelőtt nyugati képviseletek és in­tézmények, mert ellenük minden terrorakció azonnal világméretű fi­gyelmet vált ki. A biztonsági szakemberek a leg­nehezebbnek a lélektani feladatokat tartják. Érthetővé és elfogadhatóvá kell tenniük azokat a zaklatásokat, amelyek ezekkel a szigorított intéz­kedésekkel kényszerűen együtt jár­nak.” Nyilvánvalóan az ókor görögjei, vagy akár Coubertin báró nem így képzelte az olimpiát: egy sportoló, egy biztonsági ember. De nem az olimpiai eszme az egyetlen, amely a gyakorlatban nem teljesen olyan, mint ahogy az emberiség nagy elméi álmodoztá­k róla. A biztonsági emberek jelenléte azonban nem csökkenti a teljesít­ményt, sorra dőlnek a rekordok Más kérdés, hogy azt sohasem tud­juk meg, milyen eredmények ala­kultak volna ki Szöulban, ha béké­sebbek a körülmények. A magyarokat a becsvágy mellett a dac is fűti-tüzeli. Folytatják ugyanis a legszebb olimpiai hagyo­mányokat, a mai versenyzők csak az egykori krónikákból, az időseb­bek elbeszéléseiből ismerhetik meg, hogy például az 1936-os berlini olimpián volt egy szép sorozat, a Csík—Csák—Lőrincz, vagyis amikor gyors egymásutánban a százméteres gyorsúszásban, ,a női magasugrás­ban és a bir­kózószőnyegen­ történt emlékezetes siker. Párhuzamként kínálkozik a mostani hármas bra­vúr, vagyis a két győzelem öttusá­ban és Síkó András aranyérme. De ha mindössze ez történik Szöulban, már akkor is elégedettek lehetnénk, a mai friss nemzedék azon az ösvényen jár, amelyet még a n­agy elődök, Csík Ferenc, Csák Ibolya és Lőrincz Márton taposott ki. örülhetünk, tapsolhatunk más győzteseknek is. A mai úszók meg­ismételték az 1952-es diadalt. Ak­kor, amint erre sokan emlékeznek, négy győzelem született, a 100 mé­teres női gyorsúszásban, a 400 méte­res női mellúszásban, és a négyszer­­es női gyorsúszásban, és a négyszer­­száz méteres női váltóban. Szőke Katalin, Gyenge Valéria, Székely Éva, Novák Ilonka, Temes Judit, Novák Éva és Littomeritzky Mária ejtette 1952-ben ámulatba a vilá­got. Szöulban most ugyanezt tette PS

Next