Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-12 / 11. szám
Vissza a turulmadárig (Folytatás az 5. oldalról) adományozott valamelyik magyar városnak. Ennyi érv hatása alatt meghajlok a heraldika és az igazságügyminisztérium alkotmányozási elvei előtt: minél régibb, annál jobb. De ott motoszkál bennem a kétkedés ördöge: nincs régibb jelvényünk a szent koronánál? Felközlik emlékeimből a Turulmonda. Mint tudnivaló, Emesét a Turulmadár ejté teherbe, ki így szülé meg Álmost, kit még az új haza elfoglalása előtt feláldozának, hogy varázsereje átszálljon fiára, Árpádra. E szép utódlási metódust állítólag a kazároktól vettük át, ők addig fojtogatták hatalomba lépő kagánjukat, míg ájulásba nem esett. Feléledése után megkérdezték, meddig akar uralkodni, s amikor a megjelölt év elmúlt, őt is „feláldozták”, jött az utód, őt is elkezdték fojtogatni és így tovább - lásd az egész magyar történetet, kivált az utóbbi félszázadot. Szerintem tehát az igazán régi címert most kellene megalkotni: mivel őseink olyan sátrakban tanyáztak, melyek a kirgiz, tatár és egyéb jurtáktól nem különböztek, a címer kerete lehetne egy jurta, a tetején trónolna a Turulmadár, bent a sátorban fojtogatnák a kagánt, azaz a mindenkori Álmost. Nagy előnye volna az ilyen címernek, hogy az idők várható viszontagságai során nem kellene 20-30 évenként cserélgetni, mert a magyar történelem örök fővonulatát jelképezné egyszer s mindenkorra. Kivált ha a Turul egy kis koronát is tartana a csőrében, hóna alatt esetleg egy pici csillaggal. De nem vörössel!! Századunkban volt koronás címer, majd ez változott 1918-ban, 1919-ben, aztán Horthy idején, majd 1946-ban, 49-ben, 56-ban, 57-ben, át fog változni hamarosan újra kilenc címer hetvenegynéhány év alatt, nem sok ez egy kicsit? Hát olyan gazdagok vagyunk, hogy újra meg újra leverjük a régi címereket, zúzdába küldjük a címeres okiratokat az új kedvéért? Legrégibb, mert az őshazáig visszanyúló új címerjavaslatom századokra szólna, sőt a magyar idők végtelenségéig betölthetné hivatását. Ha a Jurtában mostanában gyűlésezgető politikai erők győznek, a címerből övék a sátor. Ha a kis koronához keresünk egy nagy királyt, övé a korona, a Turulnak pedig kivált örülnének mindazok, akik világnézeti alapjaikat még a turulista mozgalomban rakták le agytekervényeikbe. A csak nagyítóval látható kicsi csillag - nem vörös! - egy kis biztatásul, vigaszul szolgálna azoknak, akik esetleg a távoli jövőben is holmi szocializmusról, társadalmi igazságosságról, igazi köztársaságról s más csacskaságokról ábrándoznának. Ez utóbbiakat megnyugtatom: az 1830-as francia forradalomban győztes orleánisták talán kissé cinikusan, de találóan mondogatták: „A legjobb köztársaság Lajos Fülöp.” Mármint az új király. Addig is, míg beszerzünk egy megfelelő Lajos Fülöpöt, hadd kiáltsam világgá: a legjobb köztársaság az, amelyik koronával díszíti fel magát. És a szocialista mozgalom is akkor igazi, ha nem igazi, ha kizárólag a tőke törvényeire épül. Hallom a tévéből, hogy az egyetemi fiatalok szociáldemokrata ifjúsági mozgalma szeretettel várja a vallásos fiatalokat. Marx megbírálandó, mert nem látta az igen hibrid tömörülés reményt keltő távlatait. Én látom. Javaslom is, hogy ne keressenek a szocdem ifjak különleges új elnevezést maguknak. Volt hajdan a KÁLÓT (a katolikus legényegyletek tömörülése), legyen most KALESZ mozgalom: katolikus (és más vallású) legények (és leányok) szocialista mozgalma. És ne kerülgessük a kását, mondjuk ki azt is, hogy a társadalmi igazságosság ott érvényesül a legharmonikusabban, ahol a tehetséges gazdagok egyre gazdagabbak, a tehetségtelen milliók egyre szegényebbek. A legszebb törvény előtti egyenlőség is - már France tudta - akkor igazi, ha „egyformán látja meg gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt háljon, az utcán kolduljon és kenyeret lopjon”, és egyformán teszi lehetővé mindenkinek, hogy autót vegyen: az átlag magyar négy-öt évre előre befizetheti forintjait a keleti járművekért, az okos, ügyes és tisztességes elit pedig kápé leszurkolt dollárjáért, márkájáért azonnal hozatja a csodakocsit a rothadó kapitalizmusból. A függetlenségnek pedig az a non plus ultrája, ha egy ország gazdaságát nem holmi nemzeti intézmények, hanem az igazi internacionalizmust megtestesítő Világbank emberei dirigálják. Egyébként jól vagyok, s változatlanul hiszem, hogy a mostani egy-két évtizedes káoszból kibontakozva utódaink még teremthetnek hazát maguknak. Az átmeneti időszakot persze lehetne csökkenteni is... Akkor például, ha az országot jelenleg vezető párt nem akarná az öszszes alternatív szerveződés jelszavát átvenni, hanem a jelenleginél határozottabb reformprogramot a jelenleginél markánsabb szocialista elviséggel párosítaná. Lehetséges ugyanis, hogy La Fontaine-nek igaza volt abban a Radnóti-fordította meséjében is, melyben a Szatír elzavarja váratlan vendégét, látva, hogy az hol gémberedett ujjait fújja a kezével, hol forró levesét. Nemcsak a szállást hiába kérő vándorra, egy útját kereső pártra is érvényes lehet a mese tanulsága: ... nem kaphat itt fedelet Olyan, aki egy szájból fúj hideget és meleget! „GYERE VELEM A MITZVA BÁRBA" ■ A sajtószabadság mostani mámoros hónapjaiban kelletlen fanyalgásnak tetszhet, amit mondani fogok. De el kell mondanom. Egyszerre annyi mindenről írhattunk, hogy sajnos mindjárt kiderült, nem voltunk e változásra eléggé felkészülve. Már láthatjuk, mi az, ami kimaradt a mai fiatal és középnemzedék tanulmányaiból. Szándékosan nem hibalajstromot írok névvel, lappal, a megjelenés dátumával, hanem jelenségeket próbálok megmutatni. Talán a legfeltűnőbb melléfogások a vallással és a történelemmel kapcsolatosak. Hiányos félismeretek okozták a legtöbb zavart. „Walesa gyóntatója, Jankowski tiszteletes” - olvasom s arra gondolok, aki leírta, tudja-e, hogy e szóval protestáns hitűvé tette volna az ellenzéki politikust, ha nem állna ott, hogy „gyóntatója”. A gyónás ugyanis - bármilyen feleslegesnek tetszhet az ötvenen felüliek előtt ennek említése - csak a katolikusok kötelessége. Kínosabb eset volt a múlt héten, amikor Habsburg Ottó szájába adtak egy képtelenséget. Állítólag azt mondta: „egy keresztelőn veszek részt, ahová bérmaapaként vagyok hivatalos”. Erős a gyanúm, hogy itt is újságírói tévesztésről van szó, hiszen keresztelőre a keresztapa hivatalos, a tizenéveseket bérmálják (megerősítik hitükben), bérmálásra már inkább mehetett volna e minőségében az előkelő vendég. Vagy netán Habsburg Ottó az újszülött jóval idősebb bátyjának bérmaapja? Az olvasó tanácstalan. Akkor viszont mérgelődik, amikor fontos történelmi eseményekről, szereplőkről olyanok írnak, akiknek a képzettsége legfeljebb presszóbeli pletykálkodásra teszi őket alkalmassá. Így lesz az egykori kisgazdapárti miniszterelnökből Dinnyés József, Magyarországból az egyetlen nem szláv kelet-európai népi demokrácia, Peter Brookból az angol nemzeti színház egykori igazgatója. Nem folytatom, mert hetente e hibamennyiség háromszorosát jegyzem föl, s arra gondolok, a gomba módra szaporodó független kiadványok között megjelenhetne egy Hibaigazító nevű hetilap is, annak ajánlhatnám föl gyűjteményemet. Csak éppen nem biztos, hogy elég jó-e ez a képzeletbeli lapcím, megállhatna-e az efféle hibáknál. Mert nemcsak a tárgyi tévedések, ténybeli pontatlanságok burjánoztak el mostanában. A nyelvi pongyolaság és kócosság olyan méretű, hogy arra gondolhatunk, a cikkek immár nem tollal, írógéppel készülnek, hanem egyenesen a magnószalagról kerülnek át a laphasábokra. „Rajk belügyminisztersége alatt megtörtént a magyar közösség és a többi per”. Mit mondjak erre? Ezt már csak az múlja felül, amikor a budapesti amerikai nagykövet így beszél: „Sokat dolgozok, soha nem unatkozok.” Még szerencse, hogy az inszinuációval is felérő mondatot egy amerikai szájába adták, ezért nem róla kell feltételeznünk, hogy az ikes igék használatának elemi szabályával sincs tisztában, hanem arról, aki szavait magyar újságba fogalmazta. Csodálatos eseteket produkál az idegen szavak használata és az álműveltség is. Azt olvasom valahol, hogy X. Y. egrecíroztatott valakit. Ausztriából meg egy elegáns riport arról tudósít, hogy ott is megünneplik immár Szent Valentin napját s ilyenkor kedvesüknek rejtjeles üzenetet küldenek a fiatalok. Milyen kár, hogy a tudósító nem olvasott bele a Hamlet című drámába s nem olvasta Arany János fordításában a verset Szent Bálint napjáról. Próbálom vigasztalni magam. Hiszen vannak kedvező változások is. Most már a Boeing-ot jól mondják a bemondók, levetkőzték a bő inget, a japán Mitsubishi autókat is helyesen Micubisinek ejtik. És a műveletlenség tobzódása sem tavaly kezdődött. Akiknek naponta fáj az újra és újra elhangzó „vállalat, aki”, meg a „nem-e tudja”, azoknak hadd idézzem vissza a hetvenes évek egy epizódját, amikor az angol filmhéten az alámondó így fordította a zsidó szertartásra invitáló „eljössz a barmitzwahra?” kérdést: „Gyere velem a Mitzva bárba”. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Utóirat. Ha az olvasó azzal a gondolattal fejezi be e sorok olvasását, hogy helyesen tennénk, ha az Új Tükör háza táján is söpörnénk, igaza van. Söpörgetünk. Szinte minden héten. Többnyire a 45. oldalon olvashatók a helyreigazítások. E műfajban elég magányosak vagyunk. Egyes laptársaink a hibák kijavítását, a helyreigazítás közlését nem tekintik fontosnak.