Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-26 / 13. szám
II I kardok kevésbé volt privilégium. A MISZ pedig — ennek következtében is — egyre inkább mutatkozott annak, ami: kétélű kardnak. Mert igaz ugyan, hogy az írók egy karámba voltak terelve — de így összefogva ellenállni is erősebben tudtak. A nyolcvanas évek folyamatos — elfojtott — botrányaiban már szinte csak a kardnak ez a másik éle vágott. Ez a kétélű kard hasonlított egy másik kétélű kardhoz: a népfronthoz. Közismert, hogy a népfront, amely valaha a többpártrendszer megszüntetésének eszköze volt, hogyan vált a nyolcvanas években a legális társadalombírálat szervezeti központjává. Valószínű, hogy előbbutóbb valamilyen baloldali koalíció burkává alakul majd át. A MISZ jövőbeni helye azonban igen bizonytalan. Gondolom, meglepőt mondtam. Megmagyarázom. Az utóbbi egy évben új helyzet alakultki Magyarországon. A változások iránya remélhetőleg visszafordíthatatlan. Demokratizálódunk. Ha nem csap le ránk egy politikai puccs, a sorra születő társadalmi mozgalmak meg fognak szilárdulni, némelyek egyenesen párttá alakulnak. Nyilvánvaló, hogy akkor majd fölgyorsul az írók körében is az a folyamat, amely tulajdonképpen már az írók szakszervezeti alapszervének létrejöttével megindult, az tehát, hogy az írók arra fogják használni a különböző szervezeteket, amire valók. A szakszervezetet érdekvédelemre. A különböző politikai szervezeteket arra, hogy azokban fejezzék ki polilitikai nézeteiket. Föltehetőleg színesebbé válik majd a PEN Klub tevékenysége is. Az írók társadalombiztosítási gondjait eddig is közmegelégedésre oldotta meg a Művészeti Alap irodalmi szakosztálya. Milyen funkciói maradnak akkor a MISZ-nek? Amíg az írók a politikai küzdelmekben nem mint különféle véleményeket képviselő állampolgárok, hanem a szövetség révén, mint írók tudtak csak részt venni, addig a részvételnek ez a formája — ha fáj is belátni — nemcsak kényszerű önkorlátozás volt, hanem egyben privilégium is. Mert más állampolgároknak, más társadalmi csoportoknak ennyi lehetőségük sem volt. Illetve csak nagyon kevésnek. A MISZ nem volt más, mint a kényszerű lobbyzás sajátos formája. Az írótársadalom jelentős része, sajnos, az elmúlt évtizedekben a réven akarta visszaszerezni azt, amit elvesztett a vámon: íróként kívánt magának privilégiumokat az elvesztett állampolgári jogokért cserébe. Ez is az elmúlt évtizedek ránk kényszerített paradoxonjainak egyike volt. Csak örülhetünk, hogy vége ennek az áldatlan állapotnak. De hát milyen funkciói maradtak akkor a MISZ-nek? A sztálini mintára létrehozott MISZ — lévén ma is kétélű kard — ismét retrográd szervezetté válhat. Tömbszerű egységével, tagolatlanságával vezetőinek és tagjainak szándékától függetlenül hatalmas akadályként gördülhet az irodalmi élet demokratizálásának útjába. Nemrég láttuk riasztó jelét annak, hogy ez az egyedi szándékoktól függetlenedő társadalmi csapda — szkandalon — hogyan is működik. Akkor ti., amikor a választmány tetemre hívta Spiró Györgyöt egy verséért. Annak viszont nem láttuk jelét, hogy a MISZ a MUOSZ-hoz hasonlóan radikálisan át akarna alakulni. Milyen funkciói maradtak tehát a MISZ-nek? Csak nem a tetemrehívás megszégyenítő funkciója? 5. Személyes vallomás E sorok írója nem állíthatja magáról, hogy elfogulatlan. Évekkel ezelőtt (véletlenül éppen a vitatható bölcsességi kilépéseket megelőzően) be akart lépni a MISZ-be. Alaptag és PEN-tag lévén, több könyvvel és másfél évtizedes publikációs múlttal úgy gondolta, ennek nincs akadálya. De volt. A vezetőség elutasította. Persze nem a mostani, az akkori. De azért vannak átfedések. Ez, mint látható, akkor annyira fájt, hogy mais csak harmadik személybe távolítva tud beszélni róla. Persze ma már Spiró György meghurcolása és e mostani vita után mégis örül, hogy így történt. Az ÉS-t viszont a saját fórumának tudja (maradjunk most már a harmadik személynél). Fórumnak, ahol támadták is, szidták is, dicsérték is, de ahol ő is támadhatott, szidhatott, dicsérhetett, fórumnak, amelytől ritkán fosztották meg, akkor sem személyes okokból. Itt ki nem nyomtatható írásai többnyire másutt is csak hónapok, sőt évek elteltével jelenhettek meg. Ezt azért tartottam szükségesnek éppen befejezésül elmondani, hogy kitessék: meggyőzőnek és tárgyszerűnek látszó gondolataim mögött is ott munkál a személyes elfogultság. Kétkedve tessenek tehát olvasni ezt az írást. De ugyanilyen kétkedve tessenek hallgatni az objektivitás burkába csomagolt, a lapot ért támadásokat is. Mert persze mindkét oldalon munkálnak személyes ellentétek. De ezeknek a személyes ellentéteknek akkor is történelmi, okuk van. Bár ne lenne történelmi jövőjük! A Kékszakállú a Metropolitanben A kortársi komolyzene nagy eseményeként harangozták be A kékszakállú herceg várának januári felújítását a New York-i Metropolitanben. Az itteni ősbemutatóra csupán 1974-ben került sor, de az a produkció csak 12 előadást ért meg. Azóta egyszer, 1986-ban koncertelőadásban hallhattuk New Yorkban Bartók remekművét (igaz, Sass Sylvia nagyszerű Juditjával és a philadelphiaiakkal a Carnegie Hallban), így valóságos premierszámba megy a felújítás. A Kékszakállút Schönberg félórás monodrámájával, az Erwartunggal (Várakozás) párosították. Párosították a szó minden értelmében • nemcsak Judit szerepét és Schönberg névtelen Asszonyát bízták Jessye Normanre, de mindkét produkciót egyazon stáb állította színpadra. James Levine, a Met főzeneigazgatója vezényelt, a rendezésre pedig a svéd Göran Järveseltet hívták meg. Fölkerestük öltözőjében Samuel Rameyt, a fölújítás Kékszakállúját.'* — Mennyiben új feladat emlékezetes magyar nyelvű hanglemezfelvétele után angolul énekelni a szerepet? A kansasi basszus, aki saját bevallása szerint akkor látott életében először operát, amikor föllépett egyben, meglepően válaszol: — Operához az angol az egyik legnehezebben énekelhető nyelv. — Csak nem azt akarja mondani, hogy szívesebben énekel magyarul, mint az anyanyelvén? Elmosolyodik: — A hanglemezfelvételnél én voltam az egyetlen, aki nem volt magyar. Mindenki folyton engem korrigált: „megérkeztünk'’ — idézi tökéletes magyarsággal, ujjával is jelezve, tudja, hol a hangsúly. El tudjuk képzelni, hogy nem lehetett könynyű dolga. — Marton Éva nagy segítség volt, és természetesen Bartók nagyszerű prozódiája szinte önmagát tanítja be. Igyekeztem most is, az angol nyelvű verzióban is megőrizni a bartóki hanglejtést. Jessye Normannel az est végén, a „back stage party ’ során volt alkalmunk beszélgetni. Legközelebbi barátaival körülvéve, a jó kedélyéről és vendégszeretetéről legendás szoprán úszik az ünneplésben. Pályájának csúcsán áll, a világ legnagyobb színpadai versengenek a megjeenéséért. Egy képeslap a minap Callas óta a legnépszerűbb dívaként aposztrofálta. És hogyan fogadták a New York-i Kékszakállút a kritikusok? Míg többjük rámutat, hogy a Metropolitan aligha parádézhat a modernpártiság jelmezében egyegy 1909-ben vagy 1911-ben született opera felújítása mögé bújva, ugyanakkor szinte egyöntetűen A kékszakállú herceg vára elévületlen korszerűségét méltatják. Kinyitom a heti műsort. Holnap, szombat este, a Metropolitan ismét a Kékszakállút adja. Tőle pár sarokra a világ zenerajongóinak másik mekkájában, a Carnegie Hallban a Chicagói szimfonikusok a Zene húros és ütőhangszerekre és cselestára, és A csodálatos mandarin szvitjét játsszák Solti vezényletével. Persze, mint most már mindig, telt házak előtt. Hajdani magyartanárunk kedves mondása jut eszembe: „Nem rőffel mérik a halhatatlanságot.” ANDRÉ BALOG (New York) Jessye Norman és Samuéi Ramey □ 19