Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)

1989-03-26 / 13. szám

I­I­ I kardok kevésbé volt privilégium. A MISZ pedig — ennek következtében is — egyre inkább mutatkozott annak,­ ami: kétélű kardnak. Mert igaz ugyan, hogy az írók egy karám­ba voltak terelve — de így összefogva ellenállni is erősebben tudtak. A nyolcvanas évek folyamatos — el­fojtott — botrányaiban már szinte csak a kardnak ez a másik éle vá­gott. Ez a kétélű kard hasonlított egy másik kétélű kardhoz: a népfront­hoz. Közismert, hogy a népfront, amely valaha a többpártrendszer megszüntetésének eszköze volt, ho­gyan vált a nyolcvanas években a legális társadalombírálat szervezeti központjává. Valószínű, hogy előbb­­utóbb valamilyen baloldali koalíció burkává alakul majd át. A MISZ jövőbeni helye azonban igen bizonytalan. Gondolom, meglepőt mondtam. Megmagyarázom. Az utóbbi egy évben új helyzet alakult­­ki Magyarországon. A vál­tozások iránya remélhetőleg vissza­­­fordíthatatlan. Demokratizálódunk. Ha nem csap le ránk egy politikai puccs, a sorra születő társadalmi mozgalmak meg fognak szilárdul­ni, némelyek egyenesen párttá ala­kulnak. Nyilvánvaló, hogy akkor majd fölgyorsul az írók körében is az a folyamat, amely tulajdonképpen már az írók szakszervezeti alapszer­vének létrejöttével megindult, az tehát, hogy az írók arra fogják hasz­nálni a különböző szervezeteket, amire valók. A szakszervezetet ér­dekvédelemre. A különböző politi­kai szervezeteket arra, hogy azok­ban fejezzék ki polilitikai nézeteiket. Föltehetőleg színesebbé válik majd a PEN Klub tevékenysége is. Az írók társadalombiztosítási gondjait eddig is közmegelégedésre oldotta meg a Művészeti Alap irodalmi szakosz­tálya. Milyen funkciói maradnak akkor a MISZ-nek? Amíg az írók a politikai küzdel­mekben nem mint különféle véle­ményeket képviselő állampolgárok, hanem a szövetség révén, mint írók tudtak csak részt venni, addig a részvételnek ez a formája — ha fáj is belátni — nemcsak kényszerű ön­korlátozás volt, hanem egyben pri­vilégium is. Mert más állampolgá­roknak, más társadalmi csoportok­nak ennyi lehetőségük sem volt. Il­letve csak nagyon kevésnek. A MISZ nem volt más, mint a kény­szerű lobbyzás sajátos formája. Az írótársadalom jelentős rés­ze, saj­nos, az elmúlt évtizedekben a réven akarta visszaszerezni azt, amit el­vesztett a vámon: íróként kívánt magának privilégiumokat az elvesz­tett állampolgári jogokért cserébe. Ez is az elmúlt évtizedek ránk kény­szerített paradoxonjainak egyike volt. Csak örülhetünk, hogy vége en­nek az áldatlan állapotnak. De hát milyen funkciói maradtak akkor a MISZ-nek? A sztálini mintára létrehozott MISZ — lévén ma is kétélű kard — ismét retrográd szervezetté válhat. Tömbszerű egységével, tagolatlansá­gával vezetőinek és tagjainak szándékától függetlenül hatalmas akadályként gördülhet az irodalmi élet demokratizálásának útjába. Nemrég láttuk riasztó jelét annak, hogy ez az egyedi szándékoktól füg­getlenedő társadalmi csapda — szka­ndalon — hogyan is működik. Akkor ti., amikor a választmány tetemre hívta Spiró Györgyöt egy verséért. Annak viszont nem láttuk jelét, hogy a MISZ a MUOSZ-hoz hasonlóan radikálisan át akarna alakulni. Milyen funkciói maradtak tehát a MISZ-nek? Csak nem a tetem­­rehívás megszégyenítő funkciója? 5. Személyes vallomás E sorok írója nem állíthatja magá­ról, hogy elfogulatlan. Évekkel ez­előtt (véletlenül éppen a vitatható bölcsességi kilépéseket megelőzően) be akart lépni a MISZ-be. Alaptag és PEN-tag lévén, több könyvvel és másfél évtizedes publikációs múlt­tal úgy gondolta, ennek nincs aka­dálya. De volt. A vezetőség elutasí­totta. Persze nem a mostani, az ak­kori. De azért vannak átfedések. Ez, mint látható, akkor annyira fájt, hogy ma­­is csak harmadik személy­be távolítva tud beszélni róla. Per­sze ma már Spiró György meghur­col­ása és e mostani vita után még­is örül, hogy így történt. Az ÉS-t viszont a saját fórumá­nak tudja (maradjunk most már a harmadik személynél). Fórumnak, ahol támadták is, szidták is, dicsér­ték is, de ahol ő is támadhatott, szid­hatott, dicsérhetett, fórumnak, amelytől ritkán fosztották meg, ak­kor sem személyes okokból. Itt ki nem nyomtatható írásai többnyire másutt is csak hónapok, sőt évek elteltével jelenhettek meg. Ezt azért tartottam szükségesnek éppen befejezésül elmondani, hogy kitessék: meggyőzőnek és tárgysze­rűnek látszó gondolataim mögött is ott munkál a személyes elfogultság. Kétkedve tessenek tehát olvasni ezt az írást. De ugyanilyen kétkedve tessenek hallgatni az objektivitás burkába csomagolt, a lapot ért támadásokat is. Mert persze mindkét oldalon munkálnak személyes ellentétek. De ezeknek a személyes ellentétek­nek akkor is történelmi, okuk van. Bár ne lenne történelmi jövőjük! A Kékszakállú a Metropolitanben A kortársi komolyzene nagy eseményeként harangozták be A kékszakállú herceg vá­rának januári felújítását a New York-i Metropolitan­ben. Az itteni ősbemutatóra csupán 1974-ben került sor, de az a produkció csak 12 előadást ért meg. Azóta egy­szer, 1986-ban koncertelő­adásban hallhattuk New Yorkban Bartók remekmű­vét (igaz, Sass Sylvia nagy­szerű Juditjával és a phila­delphiaiakkal a Carnegie Hallban), így valóságos pre­mierszámba megy a felújí­tás. A Kékszakállút Schönberg félórás monodrámájával, az Erwartunggal (Várakozás) párosították. Párosították a szó minden értelmében • nemcsak Judit szerepét és Schönberg névtelen Asszo­nyát bízták Jessye Norman­­re, de mindkét produkciót egyazon stáb állította szín­padra. James Levine, a Met főzeneigazgatója vezényelt, a rendezésre pedig a svéd Göran Järveseltet hívták meg. Fölkerestük öltözőjében Samuel Rameyt, a fölújí­tás Kékszakállúját.'* — Mennyiben új feladat emlékezetes magyar nyelvű hanglemezfelvétele után an­golul énekelni a szerepet? A kansasi basszus, aki sa­ját bevallása szerint akkor látott életében először ope­rát, amikor föllépett egy­ben, meglepően válaszol: — Operához az angol az egyik legnehezebben énekel­hető nyelv. — Csak nem azt akarja mondani, hogy szívesebben énekel magyarul, mint az anyanyelvén? Elmosolyodik: — A hanglemezfelvételnél én voltam az egyetlen, aki nem volt magyar. Mindenki folyton engem korrigált: „megérkeztünk'’ — idézi tö­kéletes magyarsággal, ujjá­­val is jelezve, tudja, hol a hangsúly. El tudjuk képzel­ni, hogy nem lehetett köny­­nyű dolga. — Marton Éva nagy segít­ség volt, és természetesen Bartók nagyszerű prozódiája szinte önmagát tanítja be. Igyekeztem most is, az an­gol nyelvű verzióban is meg­őrizni a bartóki hanglejtést. Jessye Normannel az est végén, a „back stage party ’ során volt alkalmunk beszél­getni. Legközelebbi barátai­val körülvéve, a jó kedélyéről és vendégszeretetéről legen­dás szoprán úszik az ünnep­­lésben. Pályájának csúcsán áll, a világ legnagyobb szín­padai versengenek a megje­­enéséért. Egy képeslap a mi­nap Callas óta a legnépsze­rűbb dívaként aposztrofálta. És hogyan fogadták a New York-i Kékszakállút a kriti­kusok? Míg többjük rámu­tat, hogy a Metropolitan aligha parádézhat a mo­­dernpártiság jelmezében egy­­egy 1909-ben vagy 1911-ben született opera felújítása mögé bújva, ugyanakkor szinte egyöntetűen A kék­szakállú herceg vára elévü­­letlen korszerűségét méltat­ják. Kinyitom a heti műsort. Holnap, szombat este, a Metropolitan ismét a Kék­szakállút adja. Tőle pár sa­rokra a világ zenerajongói­nak másik mekkájában, a Carnegie Hallban a Chica­gói szimfonikusok a Zene húros és ütőhangszerekre és cselestára, és A csodálatos mandarin szvitjét játsszák Solti vezényletével. Persze, mint most már mindig, telt házak előtt. Hajdani magyar­tanárunk kedves mondása jut eszembe: „Nem rőffel mérik a halhatatlanságot.” ANDRÉ BALOG (New York) Jessye Norman és Samuéi Ramey □ 19

Next