Új Tükör, 1989. július-szeptember (26. évfolyam, 27-39. szám)
1989-08-13 / 33. szám
RÁKÓCZI MUDARA Sok út vezet a forradalom bukásához: el lehet fojtani csírájában, öszszeomolhat ereje teljében szélsőséges indulatok miatt és leverheti hosszú, véres harc után a külföldi túlerő. Találhatunk mindegyikre példát történelmünkben. A tragédiák tragédiája azonban a félig elüszkösödött, halva született magzat, aki miatt a nemzet anyateste, az identitástudat is sírba kerül. A lendületet, a szabadságvágyat semmi sem mérgezi jobban a túlhordásnál, a tétovázásnál. Forradalmi helyzetben csupán egyetlen reálpolitika létezik: a cselekvésé. Vagyis olajat a tűzre! Rákóczi mindezt felismerte a kezdet kezdetén. Az 1703. májusi zászlóbontás és a júniusi dolhai vereség után megérezte, hogy nem várhat tovább, elindult Lengyelországból. 1703. június 16-án átlépte a magyar-lengyel határt: először Munkácsot akarta megrohanni, de nem volt hozzá elég ereje. Visszavonult Zavadkára, s itt próbálta haddá szervezni a szedett-vedett lovasságot, valamint Esze Tamás és Kiss Albert talpasait. Július elején megérkeztek Bercsényi vezetésével a lengyel segélycsapatok. Éppen időben. Ha ugyanis Rákóczi még ekkor sem tört volna ki az Alföldre, akkor a felkelés megreked a hegyek közt, sőt szalmalángként kirobban. Július 14-én virradatkor a kuruc sereg szakadó esőben átlábalt a Borsován, majd továbbvonult, a gyalogság azonban útközben valahol leragadt a sárban. Rákóczi fáradt lovasai még ezen a napon összecsaptak Tiszaújlak mellett, a tiszabecsi révnél a császáriak előőrsével, és több mint négyórás harcban mind egy szálig levágták a labancokat. Másfél napig tartott a győztes sereg átkelése a Tiszán embertelen körülmények között. „Az utakat elborította a sár, a víz és a mocsár, a gyalogságnak majdnem egész napon át hasig kellett gázolnia a vízben. De hol a nehézség, amelyet a bátorság és a jóakarat nem tenne könnyebbé? Ez a fegyvertelen, félig meztelen nép követte zászlóit. Házát és gyermekeit hagyta el, amikor mindenfelől hozzám sereglett és beállt a katonák közé" - írta a vezérlő fejedelem az Emlékiratokban. Néhány nap alatt a kuruc had majdnem 8000 főre duzzadt. A tiszaháti jobbágyok és kuruc bujdosók lázadásából nemzeti szabadságharc született. A tiszaújlaki győzelem és átkelés után a várak császári őrsége s a megyei csapatok elveszítették magabiztosságukat, s az addig passzív vagy ellenséges nemesség többsége is Rákóczihoz pártolt. Számtalan Rákóczi-monda született a Tiszaháton. Az egyik igy szól: „A bökényi határ és Tiszabecs közt, a mostani Tisza-híd mellett vívta első győztes csatáját a fejedelem. Véres harc folyt, de senkinek sem akadt olyan oltalmazója, mint Rákóczinak; feje felett ott keringett a turulmadár. Egyszer csak a labancok kiverték a fejedelem kezéből a kardot. Ekkor, mint a villám, lecsapott a turulmadár, karmával kivájta a kuruc vezér ellenfelének szemét. A madár csőrében már ott volt egy kard. Rákóczi gyorsan kikapta a kardot, és visszaverte a többi támadót. Aztán, amikor Rákóczi elbujdosott, látni vélték a madarat, ott tanyázott a füzes egyik halmán, amíg bele nem pusztult búskomorságába." A csata kétszázadik évfordulójára, 1903 szeptemberében emeltetett közadakozásból a tiszaújlaki bal parti hídfőben az aturulmadaras emlékmű, melynek alapzatához az akkori Magyarország összes vármegyéje küldött egy zsák földet. Noha Trianon után az ünneplést az akkori urak, a cseh hatóságok igyekeztek megakadályozni, az emlékoszlop mégis a Rákóczi-szabadságharc és a magyar függetlenség éves zarándokhelyévé vált. A második világháború végén Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. A helyi vezetők a „fasizmus szimbólumának" titulálták a turulmadaras emlékművet és felrobbantották. Hogy a sztálini önkénytől mit kellett szenvednie a helyi magyar lakosságnak, arról köteteket lehetne írni. 1989. július 16. Vasárnap reggel. Végeérhetetlenül hömpölyög a nép a tiszaújlaki (mai nevén: Vilok) hídon át. Kőhajításnyira az újjáépített turulmadaras emlékmű. A töltés tetején, oldalában s az obeliszk körül több ezer ember. Beszédek, koszorúzás. Két, kuruc vitéznek öltözött fiatalember fújja a tárogatót. Kárpátalja minden magyarlakta helységéből eljöttek a küldöttségek, a kislányok fejére is visszakerültek a sok-sok évtizeden át rejtegetett piros-fehér-zöld párták. A magasba emelt táblákon magyarul az itthoni községek, városok nevei. Gombóc a torkokban. Kifényesedett arcok, fátyolos szemek. A Szózat. A Himnusz. Semmi ó hazai mesterkéltség. Van valami utánozhatatlan igazságize ennek az ünnepélynek. A töltés túloldalán, az ideigleg szabadtéri színpadon még csak ezután kezdődik a mulatság. Sátrak. Diós bukta, különféle cukorkák, uborkalére emlékeztető üdítő. A sör ismeretlen fogalom. A nyilvános vécé szintúgy. (Szemhelyügyben bőven lesz még tennivalója a peresztrojkának.) Az emlékoszlop lépcsője előtt százak és százak várakoznak, sorban állnak, hogy letehessék virágaikat. Odafönt márványtáblába vésve, Rákóczi jelmondata: „Cum deo pro patria et libertate!" Az emlékmű körül emberszigetek. Az egyik gyűrű közepén Dupka Györggyel, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökével és Váradi-Sternberg Jánossal, az ungvári egyetem történészprofesszorával beszélgetek. Dupka György: „Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy ez a nap bekövetkezett! Valami elindult, amire néhány évvel ezelőtt még gondolni sem mertünk. Szövetségünknek már ötven helyi szervezete van az itteni falvakban, városokban, tizennyolcezer taggal. Tudjuk, mindez a gorbacsovi politika eredménye. Én ebben a faluban születtem. Gyermekkoromban mindig elszorult a szívem, valahányszor apám elmesélte, hogyan rombolták le a háború után az emlékművet. Köszönet Biró Andornak, a Határőr Kolhoz elnökének, ő kilincselte ki az engedélyt a kijevi és a moszkvai hatóságoknál. Ugyancsak a Határőr Kolhoz támogatta az építkezést pénzzel, kőművesekkel. Az építész-tervező Leza Vladimir, a kovácsoltvas kerítés Reisz Gellért és Magyar Sándor ötvösművészek munkája, a turulmadár Rusznyák Tarasz alkotása. Látja azt a két nyárfát ott? Állítólag azon a helyen sütötte Rákóczi a szalonnát. A hátunk mögött meg ott a Sándorkert, ahol a labancok Rákóczi híres kémét felakasztották... Tudományos ülést is rendeztünk a faluban, a Rákóczi korabeli relikviákból pedig kiállítottunk néhányat a könyvtárban. Talán ez a nap lesz a kárpátaljai magyarság újjászületésének a kezdete." Váradi-Sternberg János: „1953 májusában, Sztálin halála után írtam először erről a csatáról és az emlékmű mostoha sorsáról. Mindig reménykedtem, hogy egyszer majd újra felépítik, de nem hittem volna, hogy megérem. Két évvel ezelőtt részletesen elmagyaráztam a kijevi vezetésnek, hogy ki volt Rákóczi, milyen csata folyt itt, hogy ukrán, szlovák és román jobbágyok is harcoltak a seregében, és hogy egyáltalán mit jelképezett ez az emlékmű. Meg kell érteniük, mondtam, hogy a nemzeti tudat ápolása elsőrendű feladat minden nép számára. Szerencsére egyetértettek velem. De még mindig sokan vannak, akik ellenzik a peresztrojkát. Azoknak az örökösei ők, akik felrobbantották ennek az emlékműnek az elődjét. Ezt az emlékművet azonban már nem lehet felrobbantani! Ez az obeliszk a magyarság szabadságszeretetét tükrözi. A gorbacsovi politika eredményei visszafordíthatatlanok." „Reméljük" - mondom. Aztán a történelemtanításról kezdünk csevegni. Valaki közbeszól. Itt lakik a faluban, és állítja, hogy a falubeli gyerekek vajmi keveset hallottak idáig az iskolában arról, hogy mik történtek hajdanán ezeken a tájakon. Szerinte már az alsóbb osztályokban tanítani kellene a szűkebb pátria, a szülőfalu történetét. Két rendőr lép oda hozzánk, a beszélgetés másra terelődik. Udvariasan megkérnek, menjünk egy kicsit odébb, mert nem tudnak elférni tőlünk a hazafelé tartó autók. Aztán valaki a keresztet kezdi emlegetni. Azt, hogy a régi emlékmű mellett állott egy kereszt is, mintegy a fejedelem mélységes hitét jelképezve. Valami megint elsikkadt, mondja, az eredeti szellemiségből. Váradi-Sternberg professzor elbúcsúzik. Várja Biró Andor, aki a tanítványa volt, és várják még sokan mások. „Tudja - mondja egy ünneplőbe öltözött korosabb férfi -, a sztálinizmus idején óráról órára emlékeztettek bennünket arra, hogy magyarok vagyunk. Mindenütt, még a munkahelyen is. Most akár a kormányt is szidhatjuk, nem kell félni, de a régi reflexek mélyen belénk ivódtak. Mint a főnix, támadt fel ez a turulmadár. Alig akarok hinni a szememnek! Csak az a kérdés, nem fogják-e újra levagdosni a szárnyait?" Aztán bemutatkozik: Harsányi Ferencnek hívják és Beregszászon asztalosmester. Odaát, a töltés túloldalán felharsan a nóta: „Csínom Palkó, Csínom Jankó, csontos kalabérom..." Indulhatunk mulatni. II. Rákóczi Ferenc írja Vallomásaiban: „Hozd fel az igazság fényét értelmemre, ó, örök igazság, és engedj szólanom a fejedelmekhez, akiket irgalmadból a népek kormányzására elhívtál, akik a hivatalukat legtöbbnyire azon célra rendeltnek gondolják, hogy kényök-kedvek szerint uralkodjanak és saját gyönyörűségükre éljenek a világgal azon meggyőződésben, hogy amit akarnak, az szabad is nekik egyúttal." HORVÁTH TAMÁS