Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)

1989-11-19 / 47. szám

Az emberek, saját sorsukat tekintve, nem tévedhetnek A végeérhetetlen tévés fecsegé­sek, a diszkószadizmustól bugyborékoló háttérrádió­zás és az elcsaládiasított rágógu­mimagazinok iszaptengerében üdí­tő színfolt a Kossuth rádió Vasár­napi újságja, mely jelenleg talán a legnépszerűbb, leghallgatottabb műsor. Olyan színesen, árnyaltan, tömören foglalkozik az elmúlt 40- 50 év idáig tabuként kezelt esemé­nyeivel, jelenségeivel, olyan emberi sorsokat mutat be, melyekből kiraj­zolódik az ország és a társadalom majdhogynem teljes élete. Kedves Győri Béla, ugorjunk vissza az időben, amikor még nem volt a Vasárnapi újság főszerkesz­tője. Hogyan tudta műsorával an­nak idején áttörni a cenzúra mál­ladozó, de azért még nagyon is be­tonba ágyazott nagy magyar fa­lát? Miért éppen önnek sikerült? - 1987 novemberében, amikor a műsor indult, az emberek már na­gyon szerették volna hallani saját történeteiket. Vagyis a műsor már benne lógott a levegőben. Száraz György írta, hogy ez a nép, úgy is­tenigazából, sohasem tudta kibe­szélni saját történelmét: itt minden tabu volt Trianontól a II. világhábo­rús szörnyűségeken át az 56 utáni megtorlásig. Ezt kellett végre ennek az országnak kihányni! Még 1987-ben felolvastunk egy iskolai dolgozatot. Kopogó, kristály­­tiszta mondatok; egy kislány mesél­te el életét, leírta, hogy börtönben született, s hogy hosszú évekig nem ismerte a szüleit. Egyszerűen döb­benetes volt ez a tárgyilagosság és indulatmentesség. Kiderült, hogy a kommunista szülőket Rákosiék tar­tóztatták le 1949-ben. A műsor után találkoztam a kislány apjával. Be­szélgettünk, szóba került Demény Pál is, akiről csak annyit tudtam, hogy ő a „frakciós”. Megtudtam, hogy Demény él, dolgozik, könyve­ket ír. Megkerestük, elkészült vele egy interjú, melyből óriási botrány lett. Tudomásom szerint két politi­kai bizottsági ülés is foglalkozott az­zal, hogy a Magyar rádió át akarja írni a párttörténetet. „Kiszállt” egy bizottság, köztük Hazay Jenő, Ráko­si volt tábornoka, és Hollós Ervin „történész”. Azt követelték: olvas­sam be, hogy Demény Pál hazudott, s hogy Schweinitzer besúgója volt. Kategorikusan megtagadtam. Hárs István, a Rádió akkori elnöke, na­gyon karakánul felfogta a rám mért pörölycsapásokat, és nem kénysze­­rített semmiféle aljasságra. Máig hálás vagyok neki ezért. Hétről hétre követték egymást az újabb botrányok. Donáth Ferenc - aki már halott volt - egy archív fel­vételen arról beszélt, hogyan történt 45-ben a földosztás. Hát hogyan be­szélhet a Magyar Rádióban Do­náth? Micsoda szörnyű bűn! Vagy ott volt Csurka István egyik írása, melyben leírja, hogy hogyan utazik a Budapest-Pozsony-Prága- Drezda-Berlin útvonalon Skandiná­viába. Mindenütt ugyanazok az üres tekintetű ácsorgók, és minde­nütt mállik a vakolat... A hivatalos ítészek nyomban destruktívnak ki­áltották ki Csurkát. Holott a napnál is világosabb, hogy nemcsak a va­kolat mállott, hanem a szocializmus „békebástyája” is félig romba dőlt. Aztán megindult a levéláradat. Az emberek tudták, hogy saját sor­sukat tekintve nem tévedhetnek! Többek közt egy idős bácsi elmesél­te, mi történt 56 október 26-án Mo­­sonmagyaróvárott, és azt is, hogyan veszítette el a fél lábát. Hihetetlen bátorság kellett ehhez akkor - és egyszerre csak átszakadt a gát. Vá­rosi találkozók születtek, és megszó­laltak mások is Esztergomból, Sal­gótarjánból. Többé nem lehetett ha­talmi szóval megparancsolni a tűz­hányónak, hogy illedelmesen tegye el magát holnapra, s hogy fojtsa magába a dübörgést. Együtt érle­lődtünk az idővel, vagyis a műsor létrejöttében nem az én szerepem volt a döntő mozzanat, hanem a közhangulat változása, az emberek beszélőkedve, a hallgatói igény. -A Vasárnapi újság nem feküdt bele Prokrusztész ágyába: se meg­kurtítani, se megnyújtani nem hagyta magát az éppen aktuális politikai leckék által. Az világos, hogy ön és munkatársai kik mellett nem kötelezték el magukat. De kik és mi mellett igen?­­ Néhány évvel ezelőtt a pártköz­pont megtárgyalta a rádió munká­ját. Arról volt szó, milyen szerepet szánjanak az egyes adóknak. Le­gyen a Kossuth „nemzeti” adó? Jaj, csak azt ne! A „nemzet” büdös szó, „magyarnak” lenni stiches dolog... Maradjon csak „országos” adó. Az „ország” afféle neutrális szó... Magyar műsort akarok csinálni! Magyar az, aki határainkon belül és kívül él, és magyarnak vallja ma­gát, tekintet nélkül nemre, fajtára, felekezetre. Miért volna bűn, ha ez a műsor magyar, és nem internacio­nalista? De hiszen minden emberi sors egyszerre egyetemes és nemze­ti. A napi politikai széljárás pedig engem - legalábbis a műsor szem­pontjából - nem érdekel. Hiszem, hogy civilsorsokról kell számot ad­nunk, s nem valamiféle „állami hangot” képviselni. Az a célom, hogy belülről jövő, megszenvedett, igaz történetek hangozzanak el hét­ről hétre a Vasárnapi újságban. Ennyi az egész. -Kik súgnak önnek? Hogyan „gereblyézik” össze az anyagot? - Közvetlen munkatársaimmal, Rapcsányi Lászlóval és Király Edit­tel napról napra együtt élünk, dol­gozunk. Kollégám még Vincze Pé­ter, Boros János, Sinkó János és B. Király Györgyi, aki törékenysége ellenére hihetetlen energiával készí­ti a legkeményebb riportokat, inter­júkat. Hogy kik súgnak? A hallgatók. Telefonon és levélben. Mérhetetlen gazdagságban, változatosságban áramlik be hozzánk az élet. Például hírt kaptunk arról, hogy Farmoson, a verekedő rendőrök falujában a stí­lus, a mindennapi élet minősége le­­züllött, lumpenizálódott, a hatalom­nak sikerült itt lerohasztania az em­beri közösséget. Néhány tíz kilomé­terrel odébb, Tar falu templomában hat-hétszáz ember gyűlt össze, hogy tátott szájjal hallgassa a középkori himnuszokat, a gregorián éneket, s a népdalokat, valamint megemlé­kezzen Rajeczky Benjáminról. Te­hát a kontrasztok súgnak, az élet utolérhetetlen mocska és szépsége tükröződik a levelekből. -Mitől félt kezdetben, és mitől fél most? - 47 éves vagyok, és akár hiszi, akár nem, semmitől sem félek. Győri Béla Egyedül csak a hazudozástól. Ha egyetlenegyszer is belekevered­nénk valami manipulációba, valami hitvány manőverezésbe, akkor hite­lét vesztené a Vasárnapi újság min­den további adása. - Miért nem jelenik meg a Vasár­napi újság nyomtatott formában? Még üzletnek sem volna rossz, nem beszélve a sok értékes anyag utóla­gos hozzáférhetőségéről. -Véleményem szerint más a rá­dió, és más a nyomtatott sajtó. Ha összemosnám a kettőt, akkor vala­melyikre kacsingatnom kéne, vala­melyik megsérülne. Megjelent egy riportválogatásunk az Új Idő Kiadó­nál, de azt nagyon nem szeretném, ha hétről hétre ott virítana újsá­gunk a standokon. Valahogy meg­vagyok anélkül is, hogy szalonnát csomagoljanak bele. - Elegendő-e a mostani káosz elé tükröt tartani vagy az újságíró vi­gye bele gondolatait, hitét, meggyő­ződését, mentalitását a munkájá­ba? - Egyértelműen vigye bele! - Mi lesz, ha egyszer elfogynak a „szenzációk”? Vagy ettől nem kell tartani? - Előbb-utóbb természetesen ez a műsor is majd megszűnik. Olyan ki­tűnő munkatársaim vannak, akik igazából már megjárták „a hadak útját”, de itt, ebben a szobában, va­lahányszor meghallgatjuk a „nyers­anyagokat”, még soha nem láttam őket unatkozni. És ez garancia arra, hogy a hallgatót is érdekelni fogja az, ami itt elhangzik. Havonta öt­hatszáz levelet kapunk, és mindig előkerül valami egészen váratlan, ismeretlen tény. Például az, hogyan bántak el 56 után, odaát Nagyvára­don a gimnazista gyerekekkel: meg­várták nagykorúságuk idejét, és a nyakukba sóztak húsz éveket... Hogy itt mi minden fog még kide­rülni, azt csak a jó ég tudja, de ne­künk mindennel foglalkozni kell, minden történelmi tényt fel kell tár­ni, mielőtt még a szemtanúk eltá­voznak közülünk. Már az is tanulsá­gos, ha felsorolom a levelek témáit: a határainkon túl élő magyarság sorsa, a II. világháború begyógyít­­hatatlan sebei, az elhurcolt százez­rek sorsa a náci és a szovjet haláltá­borokban; koncepciós perek, egé­szen a legutóbbi időkig; a vallás mint spirituális jelenség; igazság­szolgáltatás, rendőrség, ügyészség, börtön­viszonyok; egyéni hatalmi túlkapások; és legújabban az egyre növekvő, egyre nyomasztóbb orszá­gos nyomor. Nem hinném, hogy egyhamar valami vidámabb, köny­­nyedebb hangvétellel kísérletezhet­nénk. -Milyen televíziót és rádiót csi­nálna, ha megtámogatnák néhány millió dollárral? -Semmilyet. A televízióhoz nem értek és nem érdekel. Egy egész rá­diót sem irányítanék, mert nincs kedvem hozzá. A Krónikánál lettem rovatvezető, előtte voltam a vidéki stúdiók szerkesztőségvezetője, ami hálátlan, de szép feladat volt. Most már csak egyetlen ambícióm ma­radt: hogy saját hitem, elképzelé­sem és tudásom szerint egyetlenegy jó műsort csináltak. HORVÁTH TAMÁS SOLTÉSZ ÉVA FELVÉTELE

Next