Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)
1989-11-19 / 47. szám
Az emberek, saját sorsukat tekintve, nem tévedhetnek A végeérhetetlen tévés fecsegések, a diszkószadizmustól bugyborékoló háttérrádiózás és az elcsaládiasított rágógumimagazinok iszaptengerében üdítő színfolt a Kossuth rádió Vasárnapi újságja, mely jelenleg talán a legnépszerűbb, leghallgatottabb műsor. Olyan színesen, árnyaltan, tömören foglalkozik az elmúlt 40- 50 év idáig tabuként kezelt eseményeivel, jelenségeivel, olyan emberi sorsokat mutat be, melyekből kirajzolódik az ország és a társadalom majdhogynem teljes élete. Kedves Győri Béla, ugorjunk vissza az időben, amikor még nem volt a Vasárnapi újság főszerkesztője. Hogyan tudta műsorával annak idején áttörni a cenzúra málladozó, de azért még nagyon is betonba ágyazott nagy magyar falát? Miért éppen önnek sikerült? - 1987 novemberében, amikor a műsor indult, az emberek már nagyon szerették volna hallani saját történeteiket. Vagyis a műsor már benne lógott a levegőben. Száraz György írta, hogy ez a nép, úgy istenigazából, sohasem tudta kibeszélni saját történelmét: itt minden tabu volt Trianontól a II. világháborús szörnyűségeken át az 56 utáni megtorlásig. Ezt kellett végre ennek az országnak kihányni! Még 1987-ben felolvastunk egy iskolai dolgozatot. Kopogó, kristálytiszta mondatok; egy kislány mesélte el életét, leírta, hogy börtönben született, s hogy hosszú évekig nem ismerte a szüleit. Egyszerűen döbbenetes volt ez a tárgyilagosság és indulatmentesség. Kiderült, hogy a kommunista szülőket Rákosiék tartóztatták le 1949-ben. A műsor után találkoztam a kislány apjával. Beszélgettünk, szóba került Demény Pál is, akiről csak annyit tudtam, hogy ő a „frakciós”. Megtudtam, hogy Demény él, dolgozik, könyveket ír. Megkerestük, elkészült vele egy interjú, melyből óriási botrány lett. Tudomásom szerint két politikai bizottsági ülés is foglalkozott azzal, hogy a Magyar rádió át akarja írni a párttörténetet. „Kiszállt” egy bizottság, köztük Hazay Jenő, Rákosi volt tábornoka, és Hollós Ervin „történész”. Azt követelték: olvassam be, hogy Demény Pál hazudott, s hogy Schweinitzer besúgója volt. Kategorikusan megtagadtam. Hárs István, a Rádió akkori elnöke, nagyon karakánul felfogta a rám mért pörölycsapásokat, és nem kényszerített semmiféle aljasságra. Máig hálás vagyok neki ezért. Hétről hétre követték egymást az újabb botrányok. Donáth Ferenc - aki már halott volt - egy archív felvételen arról beszélt, hogyan történt 45-ben a földosztás. Hát hogyan beszélhet a Magyar Rádióban Donáth? Micsoda szörnyű bűn! Vagy ott volt Csurka István egyik írása, melyben leírja, hogy hogyan utazik a Budapest-Pozsony-Prága- Drezda-Berlin útvonalon Skandináviába. Mindenütt ugyanazok az üres tekintetű ácsorgók, és mindenütt mállik a vakolat... A hivatalos ítészek nyomban destruktívnak kiáltották ki Csurkát. Holott a napnál is világosabb, hogy nemcsak a vakolat mállott, hanem a szocializmus „békebástyája” is félig romba dőlt. Aztán megindult a levéláradat. Az emberek tudták, hogy saját sorsukat tekintve nem tévedhetnek! Többek közt egy idős bácsi elmesélte, mi történt 56 október 26-án Mosonmagyaróvárott, és azt is, hogyan veszítette el a fél lábát. Hihetetlen bátorság kellett ehhez akkor - és egyszerre csak átszakadt a gát. Városi találkozók születtek, és megszólaltak mások is Esztergomból, Salgótarjánból. Többé nem lehetett hatalmi szóval megparancsolni a tűzhányónak, hogy illedelmesen tegye el magát holnapra, s hogy fojtsa magába a dübörgést. Együtt érlelődtünk az idővel, vagyis a műsor létrejöttében nem az én szerepem volt a döntő mozzanat, hanem a közhangulat változása, az emberek beszélőkedve, a hallgatói igény. -A Vasárnapi újság nem feküdt bele Prokrusztész ágyába: se megkurtítani, se megnyújtani nem hagyta magát az éppen aktuális politikai leckék által. Az világos, hogy ön és munkatársai kik mellett nem kötelezték el magukat. De kik és mi mellett igen? Néhány évvel ezelőtt a pártközpont megtárgyalta a rádió munkáját. Arról volt szó, milyen szerepet szánjanak az egyes adóknak. Legyen a Kossuth „nemzeti” adó? Jaj, csak azt ne! A „nemzet” büdös szó, „magyarnak” lenni stiches dolog... Maradjon csak „országos” adó. Az „ország” afféle neutrális szó... Magyar műsort akarok csinálni! Magyar az, aki határainkon belül és kívül él, és magyarnak vallja magát, tekintet nélkül nemre, fajtára, felekezetre. Miért volna bűn, ha ez a műsor magyar, és nem internacionalista? De hiszen minden emberi sors egyszerre egyetemes és nemzeti. A napi politikai széljárás pedig engem - legalábbis a műsor szempontjából - nem érdekel. Hiszem, hogy civilsorsokról kell számot adnunk, s nem valamiféle „állami hangot” képviselni. Az a célom, hogy belülről jövő, megszenvedett, igaz történetek hangozzanak el hétről hétre a Vasárnapi újságban. Ennyi az egész. -Kik súgnak önnek? Hogyan „gereblyézik” össze az anyagot? - Közvetlen munkatársaimmal, Rapcsányi Lászlóval és Király Edittel napról napra együtt élünk, dolgozunk. Kollégám még Vincze Péter, Boros János, Sinkó János és B. Király Györgyi, aki törékenysége ellenére hihetetlen energiával készíti a legkeményebb riportokat, interjúkat. Hogy kik súgnak? A hallgatók. Telefonon és levélben. Mérhetetlen gazdagságban, változatosságban áramlik be hozzánk az élet. Például hírt kaptunk arról, hogy Farmoson, a verekedő rendőrök falujában a stílus, a mindennapi élet minősége lezüllött, lumpenizálódott, a hatalomnak sikerült itt lerohasztania az emberi közösséget. Néhány tíz kilométerrel odébb, Tar falu templomában hat-hétszáz ember gyűlt össze, hogy tátott szájjal hallgassa a középkori himnuszokat, a gregorián éneket, s a népdalokat, valamint megemlékezzen Rajeczky Benjáminról. Tehát a kontrasztok súgnak, az élet utolérhetetlen mocska és szépsége tükröződik a levelekből. -Mitől félt kezdetben, és mitől fél most? - 47 éves vagyok, és akár hiszi, akár nem, semmitől sem félek. Győri Béla Egyedül csak a hazudozástól. Ha egyetlenegyszer is belekeverednénk valami manipulációba, valami hitvány manőverezésbe, akkor hitelét vesztené a Vasárnapi újság minden további adása. - Miért nem jelenik meg a Vasárnapi újság nyomtatott formában? Még üzletnek sem volna rossz, nem beszélve a sok értékes anyag utólagos hozzáférhetőségéről. -Véleményem szerint más a rádió, és más a nyomtatott sajtó. Ha összemosnám a kettőt, akkor valamelyikre kacsingatnom kéne, valamelyik megsérülne. Megjelent egy riportválogatásunk az Új Idő Kiadónál, de azt nagyon nem szeretném, ha hétről hétre ott virítana újságunk a standokon. Valahogy megvagyok anélkül is, hogy szalonnát csomagoljanak bele. - Elegendő-e a mostani káosz elé tükröt tartani vagy az újságíró vigye bele gondolatait, hitét, meggyőződését, mentalitását a munkájába? - Egyértelműen vigye bele! - Mi lesz, ha egyszer elfogynak a „szenzációk”? Vagy ettől nem kell tartani? - Előbb-utóbb természetesen ez a műsor is majd megszűnik. Olyan kitűnő munkatársaim vannak, akik igazából már megjárták „a hadak útját”, de itt, ebben a szobában, valahányszor meghallgatjuk a „nyersanyagokat”, még soha nem láttam őket unatkozni. És ez garancia arra, hogy a hallgatót is érdekelni fogja az, ami itt elhangzik. Havonta öthatszáz levelet kapunk, és mindig előkerül valami egészen váratlan, ismeretlen tény. Például az, hogyan bántak el 56 után, odaát Nagyváradon a gimnazista gyerekekkel: megvárták nagykorúságuk idejét, és a nyakukba sóztak húsz éveket... Hogy itt mi minden fog még kiderülni, azt csak a jó ég tudja, de nekünk mindennel foglalkozni kell, minden történelmi tényt fel kell tárni, mielőtt még a szemtanúk eltávoznak közülünk. Már az is tanulságos, ha felsorolom a levelek témáit: a határainkon túl élő magyarság sorsa, a II. világháború begyógyíthatatlan sebei, az elhurcolt százezrek sorsa a náci és a szovjet haláltáborokban; koncepciós perek, egészen a legutóbbi időkig; a vallás mint spirituális jelenség; igazságszolgáltatás, rendőrség, ügyészség, börtönviszonyok; egyéni hatalmi túlkapások; és legújabban az egyre növekvő, egyre nyomasztóbb országos nyomor. Nem hinném, hogy egyhamar valami vidámabb, könynyedebb hangvétellel kísérletezhetnénk. -Milyen televíziót és rádiót csinálna, ha megtámogatnák néhány millió dollárral? -Semmilyet. A televízióhoz nem értek és nem érdekel. Egy egész rádiót sem irányítanék, mert nincs kedvem hozzá. A Krónikánál lettem rovatvezető, előtte voltam a vidéki stúdiók szerkesztőségvezetője, ami hálátlan, de szép feladat volt. Most már csak egyetlen ambícióm maradt: hogy saját hitem, elképzelésem és tudásom szerint egyetlenegy jó műsort csináltak. HORVÁTH TAMÁS SOLTÉSZ ÉVA FELVÉTELE