Turán, 2003 (6. évfolyam, 1-6. szám)

2003-03-01 / 2. szám

SZEMLE­ dományos értekezéssel - amelyet csak a tu­­dóstársak szűk kasztja ért meg, vagy értékel, ha értékel -, a szakember nem riasztó csont­vázzá csupaszítja-e le a témát, amivel végül azt éri el, hogy a laikus közönség, ha hallja, olvassa, vagy megutálja nemzete múltját, vagy zártszívűvé válik iránta. Kár félteni a múlt iránt érdeklődőket a „dilettánsok” köz­véleményre gyakorolt hatásától, és kár az esetleges egyéni bosszankodást túldimenzio­nálni. Az olvasókat, a hallgatóságot pedig értelmes embereknek kell tartani, akik nem szorulnak rá arra, hogy eldöntsék nekik, mit higgyenek, mit ne. Nem véletlen, hogy a múltunk iránt fogékony közönség azokat a hivatásos tudósokat kedveli, akik nyitottak a bárhonnan felbukkanó, bárkitől megfogal­mazott felvetések iránt, mégha azokat nem is hitelesítik Roosevelt téri pecsétek. 3. A hivatalos tudós szerint a „dilettánsok­nak” zavaros elmeszüleményei és sületlensé­gei vannak. Az következik ebből közvetve, hogy a szakember viszont sohasem ír zavaro­san, és a szakemberek munkái nem az elmé­jének a szüleményei. Mindkettőben kétel­kedem: még ma is szép számmal kölcsönöz­hetők a könyvtárakban olyan történelmi ta­nulmányok, például a történelmi materializ­mus marxista csúcsteljesítményei, amelyek a józan paraszti ésszel és egészséges nemzeti öntudattal rendelkező olvasókat igazán za­varba ejtik - tehát zavarosak -, és eseten­ként még Kossuth-díj is járt értük egykor. És azt sem hiszem, hogy egy szakember bármely értekezése ne az elméjének szüleménye vol­na. A sületlenség vádjában megismételhető az előbbi gondolat: írt olyat ismert szakem­ber, írt olyat ismeretlen „dilettáns”. A kü­lönbség annyi, hogy a sületlenség tudomá­nyos köntösben, azaz egyenruhában jelenik­­e meg, vagy civilben. Másképpen szólva, a farizeusi belső vakságból ered-e, vagy az írástudatlan szűklátókörűségéből. Amikor a hivatalos tudós a „dilettáns“ munkáját eleve sületlenségnek tartja, azt jelzi, de kimonda­ni nem meri, nem akarja, hogy ők, mint tu­dósi kaszt, tudományuk dolgában kizáróla­gosan illetékesek, és a tévedésre is csak ők jogosultak. Mindez így nem erkölcsös, de persze erkölcstelen a „dilettáns“ is, ha az az alapállása, hogy a szakember eleve téves kö­vetkeztetéseket von le a szemléletéből faka­dóan. Gyakran tapasztalható ez a fajta gőg is, talán kisebbrendűségi érzés miatt. 4. További vádpont, hogy a „dilettánsok” sületlenségei „ősmagyar”, ködös, konfúz ideológiákba ágyazottak. Na, pontosan az ideológikusság az, amiben a tudomány hiva­tásos képviselői nem hányhatnak semmit a kívülállók szemére! Hány „-izmus” zászlóvi­vői vagy szolgái voltak már az elmúlt 150 esztendőben! És mit jelent együtt, hogy „ős­magyar, ködös, konfúz? E három szó eredője­­: ha merte volna nyíltan vállalni a szerző­­: zagyva. Ha e zagyvaság az esedékes kritizált író gondolati összefüggéseinek ellentmondásai­ból adódik, vagy esetleges lelki betegségé­nek következménye, nem mondom, lehet zagyvát alkotni. Ezt különben észreveszi az egyszerű, normális (manipulálatlan) átlag­ember is képzettségétől függetlenül. Ám ha a zagyvaság címkéjét azért ragasztják rá egy írásra, mert az módszerében, stílusában, ne­tán világképében nem egyezik azzal az elv­vel, hogy „tudományos az, amit a tudomány annak tart”, akkor védelmére kelek a „dilet­tánsnak”. Akkor föltehető a kérdés, mihez, kihez képest zagyva az írása? Az evangélium szelleméhez képest? Baj. Az ésszerűség elvé­hez képest? Nem baj. Egyrészt önmaga meg­mérettetése kinek-kinek szuverén joga, 80

Next