Turán, 2003 (6. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
SZEMLE dományos értekezéssel - amelyet csak a tudóstársak szűk kasztja ért meg, vagy értékel, ha értékel -, a szakember nem riasztó csontvázzá csupaszítja-e le a témát, amivel végül azt éri el, hogy a laikus közönség, ha hallja, olvassa, vagy megutálja nemzete múltját, vagy zártszívűvé válik iránta. Kár félteni a múlt iránt érdeklődőket a „dilettánsok” közvéleményre gyakorolt hatásától, és kár az esetleges egyéni bosszankodást túldimenzionálni. Az olvasókat, a hallgatóságot pedig értelmes embereknek kell tartani, akik nem szorulnak rá arra, hogy eldöntsék nekik, mit higgyenek, mit ne. Nem véletlen, hogy a múltunk iránt fogékony közönség azokat a hivatásos tudósokat kedveli, akik nyitottak a bárhonnan felbukkanó, bárkitől megfogalmazott felvetések iránt, mégha azokat nem is hitelesítik Roosevelt téri pecsétek. 3. A hivatalos tudós szerint a „dilettánsoknak” zavaros elmeszüleményei és sületlenségei vannak. Az következik ebből közvetve, hogy a szakember viszont sohasem ír zavarosan, és a szakemberek munkái nem az elméjének a szüleményei. Mindkettőben kételkedem: még ma is szép számmal kölcsönözhetők a könyvtárakban olyan történelmi tanulmányok, például a történelmi materializmus marxista csúcsteljesítményei, amelyek a józan paraszti ésszel és egészséges nemzeti öntudattal rendelkező olvasókat igazán zavarba ejtik - tehát zavarosak -, és esetenként még Kossuth-díj is járt értük egykor. És azt sem hiszem, hogy egy szakember bármely értekezése ne az elméjének szüleménye volna. A sületlenség vádjában megismételhető az előbbi gondolat: írt olyat ismert szakember, írt olyat ismeretlen „dilettáns”. A különbség annyi, hogy a sületlenség tudományos köntösben, azaz egyenruhában jelenike meg, vagy civilben. Másképpen szólva, a farizeusi belső vakságból ered-e, vagy az írástudatlan szűklátókörűségéből. Amikor a hivatalos tudós a „dilettáns“ munkáját eleve sületlenségnek tartja, azt jelzi, de kimondani nem meri, nem akarja, hogy ők, mint tudósi kaszt, tudományuk dolgában kizárólagosan illetékesek, és a tévedésre is csak ők jogosultak. Mindez így nem erkölcsös, de persze erkölcstelen a „dilettáns“ is, ha az az alapállása, hogy a szakember eleve téves következtetéseket von le a szemléletéből fakadóan. Gyakran tapasztalható ez a fajta gőg is, talán kisebbrendűségi érzés miatt. 4. További vádpont, hogy a „dilettánsok” sületlenségei „ősmagyar”, ködös, konfúz ideológiákba ágyazottak. Na, pontosan az ideológikusság az, amiben a tudomány hivatásos képviselői nem hányhatnak semmit a kívülállók szemére! Hány „-izmus” zászlóvivői vagy szolgái voltak már az elmúlt 150 esztendőben! És mit jelent együtt, hogy „ősmagyar, ködös, konfúz? E három szó eredője: ha merte volna nyíltan vállalni a szerző: zagyva. Ha e zagyvaság az esedékes kritizált író gondolati összefüggéseinek ellentmondásaiból adódik, vagy esetleges lelki betegségének következménye, nem mondom, lehet zagyvát alkotni. Ezt különben észreveszi az egyszerű, normális (manipulálatlan) átlagember is képzettségétől függetlenül. Ám ha a zagyvaság címkéjét azért ragasztják rá egy írásra, mert az módszerében, stílusában, netán világképében nem egyezik azzal az elvvel, hogy „tudományos az, amit a tudomány annak tart”, akkor védelmére kelek a „dilettánsnak”. Akkor föltehető a kérdés, mihez, kihez képest zagyva az írása? Az evangélium szelleméhez képest? Baj. Az ésszerűség elvéhez képest? Nem baj. Egyrészt önmaga megmérettetése kinek-kinek szuverén joga, 80