Turán, 2003 (6. évfolyam, 1-6. szám)

2003-07-01 / 4. szám

Történelmi adattár ránk olyan későbbi nomád államalakulatot, amelynek a keleten ismert öt világtáj szerint volt északi - déli - keleti - nyugati - közép­ső fővárosa.­ A most feltárt hun nagyvárosnak a fon­tosságát az adta meg, hogy a hatalmas tér­ségeket magában foglaló hun birodalomnak - amely ebben az időben nem csupán e te­rülettől északra, hanem a messze távoli nyugatra is kiterjedt -, ez a vidéke esett a legközelebb a Mennyei Birodalom tényle­ges központjához. Így a kereskedelmi, vagy bármilyen egyéb kapcsolatoknak is az Ordos régiója jelentette a legtermészete­sebb, legközvetlenebb színterét, így érthe­tő, hogy a hun népesség - beleértve a kínai határ közelsége miatt állandó harci készült­ségben lévő hun seregeket is- ilyen jelentős létszámban telepedett meg a városfalak ol­talma alatt. A későbbi évszázadokban azonban a lakosság vízellátását biztosító fo­lyó tartós elapadása, a sorozatosan aszályos évek, sőt a térség fokozatos elsivata­­gosodása azt eredményezte, hogy a lakosság lassan máshová költözött át, s a futóhomok lassan betemette az ősi várost - vélekednek a Shaanxi Tartományi Régészeti Intézet munkatársai, amikor az elnéptelenedés okaira magyarázatot keresnek.­­Ordosnak ezt a részét a Nagy Fal szeli ke­resztül. Közvetlen északi szomszédságában a Ma Us sivatagon, a tágas füves pusztákkal váltakozó félsivatagi és sivatagi vidéken keltem át korábbi utazásaimon. A viszony­lag ritkán lakott területeken ma is a legelte­tő pásztorkodás az egyik legfőbb életforma, de a földművelő mezőgazdálkodásnak is fontos szerepe van. A lakosság jelentős része mongol, elsősorban a kis oázisokban és az úttest és járda nélküli, homokba merülő ap­ró falvakban. Mai életkörülményeikről meg­lehetősen közvetlenül, velük együtt lakva és dolgozva próbáltam életszerű élményanya­got szerezni. Ennek szakmai kiegészítése­ként a helyi kis múzeumok gyűjteményei­ben számos hun régészeti emléket - többek között rituális bronzüstök, kardok, tőrök, nyílhegyek, jellegzetes állatmotívumú öv­csatok, úgynevezett Ordos-bronzok gazdag választékát­­ tanulmányozhattam. Az itt végzett eddigi kutatómunka gazdagodott most ezzel a kivételesen jelentős ősi emlék­kel, hiszen hasonlót — mint amilyen Ivolga, a legismertebb­­, csupán Észak-Mongólia térségében tártak fel eddig.) Egy ősi hun népdalról Az ázsiai hunokat elsősorban a régészeti feltárások alapján ismerjük. Előkerültek fegyvereik, mindennapi életük tárgyai, esz­közei. A szomszédos népeknek, elsősorban természetesen a kínaiaknak a feljegyzéseiből, történelmi krónikáiból azonban ki tudjuk bővíteni a tárgyi emlékeik alapján megalko­tott hun-képünket. Ugyanakkor az életük szellemi oldalát, vagy például a beszélt nyelvüket illetően jó­részt találgatásokra, a legeltérőbb, bár jóhi­szemű következtetésekre vagyunk utalva. Ezt a hézagos tudáskészletet most kibővítjük az eddig ismert egyetlen hun népdallal, amit a kínai történetírás legnagyobb klasszikusa, a két évezreddel ezelőtt (megközelítően Kr.e 145 és 90 között) élt Sima Qian örökített meg. Ennek legfontosabb korunkbeli közlé­se Lin Gan professzor A hunok története című könyvében található. (Lin Gan a Bel­ső—Mongóliai Tudományegyetem vezető munkatársa, korunk talán legnagyobb hun-kutatója, aki Magyarországon is járt a

Next