Turista Magazin, 1974 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1974-03-01 / 3. szám
talmas feladat csak a legszélesebb társadalmi összefogással valósulhatott meg. A szép feladat első része a Széchenyi István Emlékmúzeum 1973. szeptember 21-én , Széchenyi születésének 182. évfordulóján nyílt meg. Az Emlékmúzeum két részből áll. A földszint teremsorában, korabeli enteriőr keretében a Széchényi-család története és Széchenyi István élete kerül bemutatásra. A létrehozó múzeumok jóvoltából számos eredeti tárgy, bútor és dokumentum utal Széchenyi életére, kiegészítésül korabeli kályhákat, bútortárgyakat láthat itt a látogató. Ugyancsak a kastély eredeti állapotának megfelelően újult meg a kastély lépcsőháza, melynek szép barokk kőmellvédjét töredékeiből sikerült restaurálni. A széparányú emeleti nagyterem díszei a kastély egyetlen megmaradt rokokó kályhája és az ajtók fölött levő aranyozott domborművek, melyek a helyreállítás során kerültek vissza az épületbe. A nagyterem és a lépcsőház műemléki terét Széchenyi István korabeli festmények, ábrázolások díszítik. A földszinti fogadóterem kiegészített és restaurált terazzó padlója és kandallója szintén a kastély eredeti értékei közé tartozik. Az emeleti teremsor modern berendezése a kiállítást szolgálja. Itt kerül bemutatásra Széchenyi István közéleti tevékenysége, a mezőgazdaság, a lótenyésztés, a vízgazdálkodás és a közlekedés területén végzett munkássága, melyet számos eredeti dokumentum és tárgy, valamint modell illusztrál. DERCSÉNYI BALÁZS A cenk. A kastély barokk kori lépja Nagycenk. A kastély egyik szobája Széchenyi István bútoraival Nagycenk. Az Emlékmúzeum bejárata VÉRTES HÁROM PARKERDEJE Amikor Somodi Jakabnéval és Kiss Ferenccel, a Vértesi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság erdőművelésének irányítóival, e két kedves erdőmérnökkel egy halkan hóhullásos délelőttön felfelé tartottunk a bárthidai bronzturulhoz, a néptelen téli erdő minden barna-fehér bája megnyílt előttünk. Puhán ködös volt az idő. Tatabánya kéményeinek szürke füstje összeolvadt a mélyen járó szürke fellegekkel, odaföntről már alig lehetett megkülönböztetni az egykori Felsőgalla, Tatabánya, Bánhida tornyait, magasba szökkenő új épületeit, műemlékként mosolygó öreg házait, a gyárépületeket, az állomásokat, a meddőhányókat s a Vértes-erdő fáit egymástól. Azon a széles autóúton futott velünk a fürge kocsi, amelyet legújabban készített az erdőgazdaság, hogy végre négy keréken is eljuthasson az utas a szárnyaló bronzmadárhoz. Arról volt szó ezen a hópermetes délelőttön, hogy megtekintjük az Erdőgazdaság három kis parkerdeje közül a viszonylag legnagyobbikat, legszebbiket. Azt, amit száznyolcvanöt hektáron nagy költséggel s még nagyobb lelkesedéssel, a Sopronban tanultak szakértelmével telepítettek a hozzáértők a szétterjesztett szárnyú Turulmadár és az évszázezreket megélt Szelim-barlang körül. A széles autóút végén — ahol majd az autóbuszok végállomása lesz, s amely kis platóvá gyalulódott — gyalogszerrel indultunk neki, hogy a frissen alkotott „létesítményeket"' lássuk. A faházból épült nyári vendéglő ajtajai, ablakai zárva voltak, a kis védkunyhó sötétje alól nem rikkantgattak játszó gyerekek, már látszottak a fapadok, az asztalok, a fából faragott, lakkal edzett sakkasztal, a malom játék asztala — öreg bányászok nyáresti mulatságai — amikor a Turulmadár előtt meredező sziklás mélység vastag, drót-korlátkötele hangot adott. Puha, jellegtelen hangot. Elvágták. A hüvelyknyi vastag, fehér olajfestékkel védett, súlyos sodrott kábelt valaki elvágta. Nem! 21