Turista Magazin, 1979 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1979-12-01 / 12. szám

12 László-tanyától — Velemig — „Nem vagytok ti normálisak!” — hallottuk, mondták, naponta többször is, kollégák és mások is, amióta csak híre ment, hogy oly­módon forgatunk filmsorozatot az Országos Kék Túra útvonalán, hogy az egész stáb „turistamód”, gyalog járja végig az ezerszáz kilométeres távot, hátán cipelve nemcsak há­­zát-kenyerét, de a film- és hangfel­vevő berendezéseket, sőt még né­hány kézilámpát is. Anélkül, hogy a sommás megál­lapítással vitába szállnék (ritkán za­var, ha a túlságosan is normális emberek nem tartanak maguk kö­zül valónak) hadd kezdjem azzal ezt a szabálytalan útibeszámolót egy szabálytalan filmforgatásról, hogy elmondjam, miért döntöttem­­döntöttünk a filmkészítésnek eme — fogalmazzunk finomabban — szo­katlan formája mellett. Kezdetben való az ötlet. Ha már az elmúlt évtizedekben annyit ámul­­doztunk-ámuldoztattunk külhoni, eg­zotikus tájak szépségein, hogy olykor­olykor joggal kaptunk fejmosást, hogy a magyar tv-néző jobban ismeri a sarkvidékek jégmezőit, Afrika sza­vannáit, a tenger felszín alatti vilá­gát, Hawaii működő vulkánjait vagya éppen a pápuák mindennapjait, mint hazánk ezer méter fölé csak egyet­len ponton emelkedő szelíd hegyvidé­keit, csöndes — sajnos egyre kevésbé csöndes! — bükköseit és tölgyeseit, a völgyekben megbúvó, tatártól, török­től, némettől annyiszor feldúlt, mégis ezernyi szépséget megóvó kis falvait — ugorjunk neki, csináljunk valami jó kis hazai kalandozást, azzal a be­vallott céllal, hogy nemcsak meg­mutatni szeretnénk ezekből annyit, amennyi egy ilyen filmsorozatba be­lefér, hanem megpróbálunk kedvet is kelteni ahhoz, hogy legalább né­hány százan, néhány ezren felkere­kedjenek a film után, hogy saját szemükkel, alaposan is megismer­kedjenek azzal, amit mi a filmben természetesen csak fel-felvillantani tudunk. Hiszen bármilyen hosszú is egy tizenháromszor félórás filmekből álló sorozat, nem hihetjük azt, hogy ez pótolhatja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek — ellen­tétben az éppen imént felsoroltak­kal — bárki számára könnyen el­érhetők, felkeresésük, felfedezésük — kinek-kinek a maga számára — jószerivel csak elhatározás kérdése. Persze ettől még lehetne „nor­mális” filmet is csinálni. Autóval, szállodában lakva, nagy apparátus­sal és kivárva mindig, mindenhol a legjobb időjárást. Csakhogy mi ezt a sorozatot első­sorban azoknak szánjuk, akiknek nincs autója, és nincs lehetősége arra, hogy végigrakja hazánk nem éppen nagyszámú, ám egyre borso­sabb árú szállodáit. Meg azoknak, akiknek van ugyan autója, meg tel­ne is szállodára, de rábeszélhető, hogy legalább olykor szakadjon el ezektől, vegye föl a hátizsákot, ver­je föl a sátrát, mert mást lát, és bi­zonyos értelemben többet lát, ha gyalogszerrel vándorol. És ha belekóstol — ha eddig nem csinálta —, talán meglepődve tapasz­talja, hogy napi tizenöt-húsz kilo­métert gyalogolva, esetleg tizenöt­húsz kilót a hátán cipelve, „kényel­metlen” sátorban, urambocsá’ pajtá­ban, üres iskolai tornateremben éj­szakázva, néha elázva, olykor át­fázva, máskor meg kiizzadva, egy­szer csak kipihentebb, frissebb, egészségesebb lesz, ahelyett, hogy elfáradna, eltörődne, megbetegedne. No, de ki hiszi ezt el nekünk — ha eddig még nem próbálta —, ha magunk másképp csináljuk. Ez volt talán a legfontosabb ok, hogy a „gyalogfilm” mellett dön­töttünk. A személyes szerepléssel, azzal, hogy mi magunk megyünk végig az útvonalon, azt akartuk­­akarjuk bizonyítani, hogy ezt­­ bárki megteheti. Természetesen nem így „egyvégtében”, hiszen kinek van ennyi szabad ideje — nekünk mun­ka volt, még ha sokan kétségbe wmmsmi mmmMMiTÜTI

Next