Turista Magazin, 1985 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
TALÁLKOZÁS SÓLYOM NAGY SÁNDORRAL Amióta csak ismerem, egyfolytában irigylem a jóízű nevetéseit, csodálom Hans Sachs-i bölcsességet árasztó örökös derűjét, s az egyéniségéből és művészetéből egyaránt sugárzó, minden fölé emelkedő humanizmusát. Régóta meggyőződésem, hogy efféle személyiséggé a természet és a művészet együttes hatása formálja az embert. Az ilyen ember számára — ezt látatlanban is feltételezhetjük róla — minden találkozás a természet világával igazi, élményt nyújtó felüdülés. Mindez persze csak feltevés, de Sólyom Nagy Sándor, Operaházunk népszerű, vezető baritonistája esetében nem csalt meg a megérzésem. — „Találkozásaim” a természettel, ahogy ön mondta, valóban nagyon fontosak nekem — erősít meg a művész. — El sem képzelhetem az életem anélkül a szellemi és lelki feltöltődés, igen, felüdülés nélkül, amit a természet kínál, valahányszor a közelébe juthatok. — Van-e erre rendszeresen lehetősége? — Az operaénekesi pálya szinte állandó készenlétet igényel az embertől, ezért rendszerességről nem a színházi szezon alatt lehet szó. Ősztől tavaszig, szinte egyfolytában a városhoz vagyok kötve. De még ilyenkor is előfordul, hogy egy-egy vidéki szereplés során akad egy kevés szabadidőm körülnézni a tájon, beszívni a számomra elengedhetetlenül fontos friss levegőt. Nyáron azonban, főleg az utóbbi években megadatott a lehetőség, hogy családommal természetközelbe jussunk. 1981 óta ugyanis minden nyárra meghívta a Bayreuthi Ünnepi játékokra, ami azt jelentette, hogy legalább két hónapot töltöttem azon a szép vidéken, persze munkával. A próbák és az előadások között mindig volt néhány szünnap, amit „tétlenül” tölthettem. Ezeket a napokat családommal töltjük — mert többnyire ők is velem vannak —, hogy kirándulunk, utazgatunk a környéken. Az a kis teraszos ház, amelyben lakunk Bayreuth kertvárosi részében, egészen közel van ez erdőhöz. Tornacipőt húzva rendszeresen kijárunk, abba a szép, igazi német erdőbe, aminek hatására egyre jobban megértettem a német romantikusokat, a goethei természetszemléletet, a festőket, akik olyan mesebelinek ábrázolták ezt a világot. Mert ott a csörgedező patakok mellett, a vadregényes bozótosban s a magasba nyúló fenyők alatt valóban szinte költő lesz az ember. — Ön igen gyakran vendégszerepel külföldön. Bizonyára máshol is hozzájutott ilyen élményekhez. — Megkerestem a módját,hogy hozzájuthassak, pedig igazán nem vagyok nagy világutazó vagy éppen természetjáró. Mindenekelőtt azonban a hazai táj a legkedvesebb számomra, hiszen Siklóson születtem és 18 éves koromig éltem, igazán jó útravalót kaptam természetszeretetből. Különösen édesapám révén, aki növénynemesítő agronómus volt, s akivel gyakran kijártam a kora reggeli órákban a gazdaságba De persze a siklósi várdombon és környékén is sok időt töltöttünk társaimmal, amikor még afféle buja ősvadonszerű volt ott a vidék, kis barlangokkal a hegyoldalban, s a Lanka patakkal. Gyerekkori élményem az Alföld is, ahol egy ideig laktunk, Mindszenten, s ahol a Tisza volt számomra a nagy szenzáció. Különösen amikor kiöntött valósággal úgy, ahogy a versben olvashatjuk: csónakkal közlekedtünk, s a házaknak és a fáknak csak a teteje látszott ki a vízből. Ezek a gyerekkori emlékek állandósították tehát bennem a a természetszeretetet, és az érzékenységet a természeti szép meglátására. Ezért is keresem az efféle szépséget külföldön is, és elmondhatom, hogy a Szovjetuniótól a brazíliai őserdő egy részéig valóban sok élmény gyűlt össze bennem. Emlékszem például egy kedves kis falura, Ernre, Salzburg közelében, ahol Haydn oratóriumát, — A teremtést — énekeltük egy gyönyörű, modern hangversenyteremben, ahol egyébként passiójátékokat is szoktak adni. És mialatt arról énekeltünk a próbán, délelőtt, nyitott ablak mellett, a beáramló friss levegőben, hogy odakinn szép bárányok és tehenek legelnek.... egyszerre megcsendült kintről a kolomp, s valóban meglátjuk az állatokat, ahogy harapták azt a jó, gazdag füvet. Hát nem gyönyörű? Mint mondtam, az utóbbi évek alatt a természeti élmények főleg német nyelvterületről származnak. Ilyen egyebek között a Bayreuth közelében levő Fichtel-Gebirge hegység tetején levő Oxenkopf nevű kilátótorony emléke, ahová gyalog mentünk föl, s ahol kilószámra szedtük a szép, ízletes erdei málnát; de ilyen élményem az is, amikor egyszer Nürnbergen utaztam át, és hajnalban a vonatcsatlakozásra várva, bejártam a még alvó óvárost. Ez éppen olyan volt, mint Wagner operájában. A nürnbergi mesterdalnokokban a második felvonás végén: kis polgárházak bezárt ablakokkal, zegzugos utcák egyegy sokáig mulatozó, már hazafelé bandukoló álmos alakkal... Mivel Wagner operájában magam is énekelem Hans Saschot, nagyon megfogott ennek a képnek a valószerűsége. Valamiképp ezt is természeti jelenségnek érzem. Százféleképpn lopódzik tehát be az életembe, sőt munkámba a természet világa, az utazásaimmal együttjáró élmények sokasága, s azt hiszem, ezért csak hálás lehetek a sorsomnak. SZOMORY GYÖRGY