Turul 1925 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
II. Kisebb rovatok - Szakirodalom - Magyary-Kossa Sámuel. A nagysarlói Magyary Kossa-család története. Ism. -y
zad végétől a XIII. századig terjedő időközben találhatók. A nyolc kéz közül az A és B kéz a legrégibb és a XIII. század elejéről való. E kettőhöz csatlakozik az F kéz is. A C kéz valószínűleg a XIII. század közepéről, az E kéz e század második feléből való, a D kéz pedig közvetlenül csatlakozik az E kézhez. A G kéz átvezet a XIV. századba és ennek a folyamáról való a H kéz által írt rész. Az istentiszteleti énekkönyveknek csak egy része neumázott és a zenei hangjelzésnek majd egy, majd más helyen való alkalmazása rendszeres zenei másolás helyett a mindenkori szükséglethez alkalmazkodó neumázást mutatja, a kiegészítő jelek, főleg a liquescentiát jelentő neumák rendkívül ritkák. A zenei hangjelzést írt kezek száma eléggé nagy és ezek időrendben egy századot töltenek be. E megállapítások alapján szerző azt következteti, hogy a Pray-kódexet valamely hazai kolostorban oly magyar szerzetesek neumázták, akik német vidéki bencés kolostorokban vagy onnan bevándorolt tanítómesterektől tanultak, amivel együtt járt, hogy veszendőbe ment a sokféle kiegészítő jel és díszesebb énekmód, és feleslegessé vált a magyar fül előtt idegen liquescens énekmód és annak grafikai ábrázolása. E szerint tehát a végeredmény abban a három pontban foglalható össze, hogy a Pray-kódexet a XIII. század elején írták, legalább másfél századon keresztül állandóan használták hazánkban, hogy ezen időszakon belül magyarországi bencés szerzetesek írták zenei hangjelzéseit. A mű harmadik része a neumatológia fejlődését és könyvészetét adja. Ez utóbbi becsét nagyban emeli az a körülmény, hogy a szerző az egyes műveknél azok tartalmára is rövid indikációt ad. Gy. Magyary-Kossa Sámuel : A nagysarlói Magyary-Kossa-család története. Budapest, 1925. 8°, 223. 1. Az ősök iránti kegyeletnek kifejezője a jelen munka, melyet a család egyik tagja rokonai okulására szerzett, s halála után Magyary-Kossa József bocsátott közre. A családról újabban a Társaságunk kiadta Nemzetségi Zsebkönyv, Nemes Családok I. kötete is megemlékezett, közölve a család újabb generációjára vonatkozó adatokat. A családi levéltár a Magyar Nemzeti Múzeumban őriztetik és ennek anyagán alapul a jelen munka. A szerző által nagy gonddal összegyűjtött adatok szerint a Magyary-családról a legrégibb adat 1381-ből való, melyben a pozsonyi káptalan által Magyary Mihály leánya Margit, Toroni Vámos Péter neje leánynegyede felől rokonait nyugtázza. A Kossa-családra vonatkozó, a családi levéltárban őrzött legrégibb okmány pedig 1427-ből való. A család 1599 április 1-én nyerte Rudolf királytól armálisát. Mint főcímerszerző Kossa Albert szerepel. A munka nem teljes. A család azon nemzedékének történetével fejeződik be, melynek utolsó férfitagja az 1866. évben elhalt Magyary-Kossa Sámuel volt. Az armálist szerző Kossa Albert testvérének Jánosnak leszármazóit magában foglaló első törzs történetét nyújtja, nagy részletességgel ismertetve az egyes családtagok történetét. Ez a körülmény természetesen a család tagjaira nézve teszi a munkát elsősorban érdekessé, de nem mondható érdektelennek nem családtagok részére sem. A XVII XVIII. századi középnemes magyar családok társadalmi, családi és gazdasági életére nézve az olvasó nem egy jellemző vonást talál e monográfiában, melynek egyes részei valósággal korrajz számba mennek. Az előadottak áttekintésére három genealógiai tábla szolgál, az egyik a címerszerző és testvérei leszármazását adja egész a XIX. század első feléig, a második a ságfai Sándor családét tünteti fel, a harmadik pedig az 1825-ben született és 1894-ben elhalt Magyary—Kossa Lajos leszármazóira vonatkozik, akik közé tartozik a mű szerzője is. . A munka, mint azt a kiadó megjegyzi, nem a nagyközönség számára íródott, de kiadásával annak közrebocsátója a magyar családtörténet művelőit nagy hálára kötelezte le. Hozzájárult a magyar nemesi családok történetének gyarapításához és a munka adatai ismereteinket nem egy tekintetben kiegészítik. A mai súlyos gazdasági viszonyok közepette, midőn a nyomdai árak magas volta következtében épp a magyar családtörténeti irodalomban észlelhetünk stagnációt, eléggé nem méltányolható az áldozatkészség, mellyel a család egyik tagja e mű megjelenését lehetővé tette. Gy. Archives Héraldiques Suisses. Schweizer Archiv ]ür Heraldik. Vol. 39. Lousanne, 1925. A svájci heraldikai társulat közlönyének 1925. évfolyama a magyar heraldikusok érdeklődésére is igényt tarthat, két közleménye révén, melyekre szakköreink figyelmét felhívni kívánjuk. Az egyik W. R. Stähelin cikke (Der Vogel "Strauss in der Heraldik), mely a struccmadárral, mint címeralakkal foglalkozik. A struccmadár a heraldikában, főleg a középkori heraldikában a legritkábban előforduló címerkép, mely a francia heraldikában nem is fordul elő. Oka ennek alkalmasint abban rejlik, hogy a struccmadár általában kevésbbé jó tulajdonságairól volt nevezetes, főleg falánksága révén, melyet a csőrében tartott patkó, egyes esetekben vasszeg jelképez. Stähelin értekezésében nagy gonddal állította össze a svájczi és az azonkívüli területek címeres emlékeit, melyek struccot ábrázolnak. 36