Turul 2009 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
2. füzet - Hírek
60 Ha már társadalomtörténeti megközelítésről esett szó, akkor a könyv második fejezete, ami „A megyei hatóság leírása" címet viseli, feltétlenül e szemléletmód képviselője. Az ispánok személyét és pályafutásuk főbb pillanatait egyenként tekinti át. Az alispánok és szolgabírák esetében sem ódzkodik az egyedi életpályák ismertetésétől, különösen, ha azoknak speciális társadalomtörténeti vonatkozásai is vannak. Efféle tanulságoktól sem mentes életutat futott be például Győr megyében nagybaráti Csege János. Csege 1493-ban a turóci prépost nagybaráti officiálisa, s itteni tevékenysége eredményeképpen 1519-re a megye szolgabírájává, azaz voltaképpen nemessé avanzsált (70-71. o.), remek példájaként a középkori és oly sokszor elfeledett társadalmi mobilitásnak. Megyetörténet — intézménytörténet - társadalomtörténet és persze a politikatörténet, ha jól művelik, kéz a kézben jár. C. Tóth ispánokat érintő előadásában politikatörténeti „csemegékre" is lelhetünk. Külön érdemes felhívni a figyelmet Garai Miklós nádor tömbszerűen viselt ispánságaira, illetőleg az ennek vizsgálata során föltárt politikatörténeti hozadékokra (40-44. o.), Garai kiemelt szerepére a Drugethek és a Bebekek birtokstruktúrális és földrajzi elszigetelésében. Azonban a politikatörténeti újdonságoknál lényegesebbek az igazgatástörténeti eredmények. A magyar középkorkutatás már évtizedekkel ezelőtt fölfigyelt arra a jelenségre, hogy az Anjou-kortól fogva nagybíráink vajmi kevés alkalommal vettek részt a legalább is névlegesen általuk vezetett bíróságok ítélkezési ülésein. Ennek okát többen többféleképp magyarázták, de abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy az alnádorok és alországbírók meg az ítélőmesterek működésének további vizsgálata adhatja a kezünkbe a kérdés kulcsát." Egyvalami azonban eleddig hiányzott a kutatásból. Ez pedig a nagybírák itineráriumának - tegyük hozzá fáradságos és buktatókkal teli elkészítése, s ezek összevetése az ismert bírósági adatokkal. Nos, C. Tóth Norberttől amúgy sem áll távol az itinerárium-készítés, így ehelyütt is fölhasználta ebbéli gyűjtéseit. A módszer a várakozásoknak megfelelően szolgál érdekességekkel, tudniillik Pálóci Máté nádor 1435. évi nádori közgyűléséről például szerencsés módon több értékes oklevél is korunkra maradt. C. Tóth e források jelentőségét felismerve, illetőleg a nádori itineráriumot hozzákapcsolva meglepő eredményre jutott: a nádor az általa „vezetett" közgyűlésre be sem tette a lábát, sőt néhány személyes ügyön túl annak menetébe sem avatkozott bele (119-126. o.). Nos, aligha hiszem, hogy ennél „beszédesebb" példával illusztrálhatnánk a késő középkori Magyar Királyság oly sokszor félreértett működésének valós részleteit. S egy további terminológiai újítást is itt kell említenünk. C. Tóth ugyanis fölfigyelt arra az eleddig mellőzött tényre, hogy a királyi parancsból elrendelt, mindeddig általánosan ún. nádori közgyűlésnek nevezett bírói ülésszakokat „a hatból két esetben nem a nádor tartotta". Emiatt érdemes megfontolóra vennünk a szerző javaslatát, hogy a nádori jelzőt töröljük terminusaink sorából, s ezentúl ezeket bírói közgyűléseknek nevezzük. Javaslatról beszélünk, amit esetlegesen termékeny vita is követhet, ami ugyancsak a honi középkorkutatás előnyére válhat. A kötet egyik legizgalmasabb fejezete a megyében ügyvédi tevékenységet kifejtő személyek áttekintését tartalmazza. Kubinyi András után és az ő nyomán C. Tóth feltárta a rendelkezésére álló teljes forrásanyagot, s meglepő eredményre jutott. A Jagelló-kornál sokkal korábbról, hovatovább a 15. század első feléből is szép számmal lehet „hivatásos" ügyvédi életpályákat megragadnunk! Külön érdekessége a táblázatos összefoglalásnak, hogy további társadalomtörténeti elemzésre is módot ad: kiviláglik belőle az ügyvédkedés és a megyei tisztségviselés közötti összefüggés, amelyről eleddig jobbára csak sejtéseink lehettek. Ugyancsak remek megerősítője ez a szakasz annak a korábbi megállapításnak, hogy egy-egy megye nemesi társadalmán belül - még ha teljesen azonos származású, birtokállományú és létszámú nemesi közösségekről is van szó - jól megragadható „hivatalnoki" csoportokkal (azaz szolgabírói, netán alispáni, s ügyvédi feladatokat hosszabban, akár generációkon át betöltő) találkozhatunk. A dolgozat Függelékei alapján bátran állítható, hogy a kötet Szabolcs megye középkori történetének egyik fontos kézikönyve is lesz a jövőben. Mondhatjuk ezt a föntebb már említett oklevélszövegek közlése, illetőleg a családfák végett. Ez utóbbi különös érdeme C. Tóth munkájának: 46 megyebéli nemesi család (esetenként atyafiság) többé-kevésbé teljes középkori leszármazását olvashatjuk egy helyen. Ez a tény már önmagában is a megyei nemesség reprezentatív áttekintését jelenti, ám a család- és helytörténészek számára kimeríthetetlen kincsesbányaként szolgálhat az elkövetkezőkben. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a könyv tíz remekbeszabott térképet is tartalmaz (mindegyik Nagy Béla munkáját dicséri), aligha kell tovább bizonygatni: a magyar intézmény- és társadalomtörténet-írás fontos és sokáig megkerülhetetlen kézikönyvvel gyarapodott. Megkerülnünk majd csak akkor szabad, ha a Szerző - reményeink szerint - leteszi asztalunkra Szabolcs megye nemesi társadalmának monográfiáját, melynek a jelen kötet voltaképp előtanulmánya és csábító ízelítője is egyben! Néhány záró mondat még feltétlenül kívánkozik ismertetésünk végére. Nem hallgatható el ugyanis, hogy az igényes kiállítású kötet hátterében a szabolcs-szatmárberegi régió középkorkutatásának régi szervezője és sokszor finanszírozója, Németh Péter „bújik meg". Fenti kötet ismertetésekor nevének kiemelése azért indokolt, mert munkássága cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy