Turul 2012 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
3. füzet - 3. Könyvismertetés - VÁRKONYI TIBOR: Családtörténet határok nélkül, (ism. KÜNSTLERNÉ VIRÁG ÉVA)
117 Bonis, Dessewffy, Fáy, Irinyi, Kemény, Lónyay, Rákóczi, Szemere, Ráday, Vay stb. Nagyobb nehézségekbe ütközött ugyanakkor az apa, Beck Pál családja eredetének tisztázása. Egyrészt mert az evangélikus tanító, lelkész apától született Beck nem büszkélkedhetett jól dokumentált ősökkel. Ezek optimális esetben is csak polgárok, agilisek, elszegényedett nemesek közül kerülhettek ki. Másrészt tovább bonyolította a helyzetet, hogy a Beck Bek/Bekk/Peck alakban is előforduló vezetéknév elég gyakori volt a Habsburg Birodalom országaiban. A legkülönbözőbb társadalmi állású, rangú és rendű családok tartoztak soraikba, így például nemesek Pozsony, Abaúj, Veszprém és Zala megyékben, polgárcsaládok a felvidéki és erdélyi bányavárosokban, zsidók a gr. Eszterházy család tatai uradalmához tartozó falvakban. Ez utóbbi igazolására álljon itt egy konkrét példa: Beck József tatai zsidó sorkorcsmáros 1817-ben kelt levelében engedélyt kért Szentiványi tatai prefektustól, hogy 14 esztendős fia a zsidó helyett a magyar szabócéhben tanulhasson (P 210 - gr. Eszterházy család tatai levéltára - Birtokgazdálkodási iratok, 32. cs. 1817) A szinte a semmiből feltűnő, szédületes karriert befutó Beck Pál mindent magának küzdött ki. Mérnöki, hadi tanulmányokat folytatott, katonáskodott a porosz háborúkban, fogalmazó volt a Helytartótanácsnál, majd a Kancellárián. Tagja volt egy szabadkőműves páholynak, és neve a jakobinus mozgalommal kapcsolatban is felröppent. 1799-ben adományként jutott a Szabolcs megyei Téglás és Bököny uradalmak birtokába. Ugyanekkor kapott engedélyt a bökönyi előnév használatára. Származásbeli hiányosságait kiváló képességeivel, jó taktikai érzékével és simulékonyságával ellensúlyozta. A mai szemmel akár kalandornak tekinthető Beck - olyan mentorokkal a háta mögött, mint gr. Teleki József és gr. Széchenyi Ferenc - azt is elérte, hogy 1810-ben tanácsosi címet kapjon. Sőt mi több, az uralkodó 1816-ban kamarássá nevezte ki egy pénzért csináltatott, mesterséges genealógia alapján. Ezen még kortársai, a szűkebb baráti köréhez tartozó Dessewffy József és Kazinczy Ferenc sem átallott élcelődni. Mindebből világosan kitetszik, hogy Beck Pál származása nem lehetett makulátlan, már saját korában is vitára adott okot. Erre a régi, vélhetően hiteles adatokat csak elvétve tartalmazó genealógiára építve szőtte tovább családtörténetét a szerző. A Beckekkel kapcsolatos temérdek adat feltárásáért, összegyűjtéséért, nem utolsó sorban közléséért elismerés illeti. Bár most sem adódott lehetőség az eredet kérdésének egyértelmű tisztázására, csak biztatni tudjuk a további munkára, mert jelen műve biztos alapot képez a későbbi kutatások, és akár egy Beck Pál monográfia számára. Amennyire világos és egyszerű az első kötet szerkezeti felépítése, annál nagyobb a zűrzavar a második kötetnél. A fő-és alfejezetek összemosódnak, a címek pongyolák, esetenként értelmezhetetlenek. Egy példa a nem magyar nemesi családfából. A tömörség, lényegre törés hiányzik belőlük. Hűségükre vagy hűtlenségükre emlékezünk, vagy akikre mint híres törökverő vitézekre büszkék lehetünk stb. A második kötet nem is tekinthető az előzőekben ismertetett családtörténet szerves folytatásának, hanem annak inkább egyfajta segédlete, jobban mondva a segédlet, kézikönyv, tanulmánygyűjtemény műfaji keveréke. A kötet három részre tagolódik. Az elsőben az ősjegyzékben szereplő felmenők nemesi és nem nemesi névmutatói, archontológiái kaptak helyet. Ebből a részből külön említendő a nemesi névmutató, amely az ősjegyzékben szereplő, a történelmi Magyarország területén élt és nemességet szerzett családokat sorolja fel nevük betűrendjében, valamint a részükre adományozott címer rajzát is itt találjuk, amennyiben maradt fenn róluk ábrázolás. A címerrajzok heraldikai és genealógiai szakkönyvekből, szakfolyóiratokból (Liebmacher, Bárczay, Nagy Iván, Turul stb.) kerültek átvételre. A nagy mennyiségű adatközlés után a képanyagtól mintegy felüdülést várnánk, a hatás azonban elmarad. A képek kis méretűek, színtelenek, némely összetett címer - például az Apponyi, Báthory (gagyi), Gyulai, Pethő (gersei) - a túlzott kicsinyítés miatt szabad szemmel kivehetetlen. Több címer esetén konzekvensen a legkorábbi változat került bemutatásra. Ezért láthatunk egy kiterjesztett szárnyú sast a Batthyány család címeréből jól ismert, fiókáit saját vérével tápláló pelikán helyett. Elképesztő munka fekszik az archontológiák összeállításában. Az aprólékos archontológiai adatgyűjtés kiterjedt a hivatalviselő, katonáskodó rétegen kívül a zarándokokra, hatalmaskodó alperesekre, címerszerzőkre, rabokra. A második rész a genealógiai kutatások során leggyakrabban előforduló történelmi fogalmak, jogi kifejezések meghatározásai, jogi aktusok magyarázata. A definíciók, megállapítások, magyarázatok zömmel helytállóak, de laikusak, néhol pedig félrevezetőek. A komolyabban érdeklődőket óva inteném, hogy például a nádor kifejezést vagy a latin de elöljárószót Várkonyi meghatározása szerint idézzék. A harmadik rész a Salamon és a bökönyi Beck család kapcsolatának vizsgálata. A szerző elemzi a Salamon Hermant/ Herschlt és Beck Józsefet illető anyakönyvi bejegyzéseket, s alternatív genealógiákat közöl a bökönyi Beck és rokon családok vonatkozásában. Most talán még merőben újdonságnak számíthat, de már a 21. századi genealógiai kutatások új irányát vetíti előre, hogy a szerző az adatok igazolására antropológiai és humángenetikai, valamint Y-DNS vizsgálatokat is igénybe vett. Ennek célja a Salamon-Beck József, valamint Beck Paulina és Degenfeld-Schonburg Imre házasságából született utódok leszármazottai (Tisza, Teleki) közötti rokonsági kapcsolat kimutatása lett volna. A szakvéleményekből ugyanakkor csak kiragadott mondatokat olvashatunk, mivel azokat a szerző nem tette közzé teljes terjedelmükben. A szakértői vélemények, mai közhelyes fordulattal élve, egyértelműen sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudták az érintettek egy családból való származását. Annyi hozadéka mégis volt a vizsgálódásoknak, hogy lerántották a leplet egy súlyos szakirodalmi tévedésről, és segítettek a Barabás Miklós által 1854-ben készített „A Degenfeld család" című festményén ábrázolt személyek kilétének azonosításában. A festményen ugyanis nem a Beck Paulina és Degenfeld-Schonburg Imre házaspár és három leánya látható, mint azt eddig hittük, hanem az öt gyermeke, azaz négy leánya és egyetlen fia. A második kötet végén találjuk a felhasznált szakirodalmi művek felsorolását. Az alapvető és a jelenkor kihívásainak megfelelő, színvonalas szakkönyvek egyaránt megtalálhatók közöttük. Örömmel állapítható meg, hogy a szerző