Typographia, 1883 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1883-04-20 / 16. szám

Megjelen minden pénteken ELŐFIZETÉSI ÁRA Negyedévre 1 fit osztr. ért. HIRDETÉSEK árszabály szerint számíttatnakTYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE 16-ik szám Budapest, 1888. ápril hs 20 án i adatnak vissza SZERKESZTŐSÉG Lipótváros, hold-utcza 7. KIADÓHIVATAL VIII., Sándor-utcza 32. sz. XVI. évfolyam Pozsonyi Könyvnyomdászok és Betűöntők egylete. Értesítés. Tudomásul adatik a tagoknak, miszerint a márczius 31-én tartott közgyűlés határozata folytán az egyleti heti illeték 45 krról 40 krra szállíttatott le ; — továbbá, hogy ugyan a közgyűlés határozatából ki­folyólag az ápril 15-től május 31-éig terjedő időtartam­­ alatt új tagok 3 frt mérsékelt beiratási díj mellett fognak fölvétetni. Pozsony, 1883. ápril 5. A választmány.­­" Igénytelen nézetek az »Évkönyv<-ről VII. A m. kir. államnyomdában dívó munkabérek­ — melyek Firtinger Károly ur ezen intézetről irt czikkében munkaáganként szintén föl­­sorolvák, — tekintve az ott működő képzett szakerők tehetségeit, nem valami fényesek; ennek oka, hogy a bureaukratikus igazgatás költ­séges voltát a munkaerő árán palástolják el s hogy a kincstár nem a »standard of life«, hanem csaknem kizárólag az államköltségvetés szempontjából önzően és igazságtalanul inogtatja a szolgálat s viszon­­szolgálat mérlegét .... Nem hiábavaló munka lenne, ha valaki az államnyomda és a magánnyomdák munkabérei közötti különbséget, gazdászati alapjaira nézve tüzetesen megvizsgálná és latolgatná. Végül megismerteti szerző az olvasóval az államnyomdabeli sze­mélyzet társaséleti nemes törekvéseit és az azokból keletkezett intéz­ményeket. El kell ismernünk, Firtinger úr ezen ismertető dolgozata nemcsak szükséges és okszerű volt, — habár élénken sajnáljuk, hogy a meglevő bő­ranyagot nem elemezte széles­ alapon elméletileg is, — mindazáltal reméljük, hogy az államnyomda benső viszonyaival szerző még be­hatóbb részletezésekkel is fog foglalkozni, hogy a szaktársak tökélete­sebb képet nyerhessenek ezen közös nemzeti intézetről, mint e szűk­­ szor­ított körrajzból meríthettünk. Az államnyomdát ismertető czikk után következik ismét egy szak­­tanulmány »A leggyakoribb kilövési módok­’ czím alatt — megnevezett szerző nélkül, ámbár illett volna, hogy nevét megtudjuk, már csak azért is, mert Bendtner úr czikke mellett ezt »második szakczikk«-nek szeretnők elnevezni, a minthogy szerzője valóságos szolgálatot tett az összes magyar könyvnyomdászoknak. A tanulmány technikai és iro­dalmi értékére és ennek jellemzésére nézve, azt his­szü­k, elég röviden fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy alig nyomatott az Évkönyv­nek annyi példánya, a­hány magyar nyomdász létezik, a­kinek minden nap szüksége van reá, azaz kinek ezen czikk foglalatának megértésére és követésére annyi szüksége van, mint a mindennapi kenyérre. Már magáért ezen czikk kedvéért mindegyik tördelő-, nyomó-, könyvkötőre nézve az Évkönyv kétségkívül a »Vade mecum« fontosságával bír! Mindennapi teendőiknél aligha fordul elő oly alkalom, midőn egyik­másik hozzá nem nyúlhatna az Évkönyv 17 oldalán átvonuló k­imuta­­táshoz, hogy s mint kelljen ezen vagy azon iv- vagy ivrész-alak »ki­lövését« legczélszerübben eszközölni, mivel a szóban forgó tanulmány a legszokásosabb formák valamennyijét magában foglalja s azonfelü­l az alkalmazást értelmező szöveggel kíséri. A czikkbe beleillesztett több mint 60 photo-zinkographikus forma-áb­a mintái annyival alkalmasabbak a rögtöni eligazodhatás dolgában, mivel az ábrák a columnáknak épen azon képével állanak a szemlélővel szemközt, a­mel­lyel azokat a deszkára vagyis a fundamentumra rálejtezni (aussehiessen) kell. A »kilövés« különféle módozata azon sajátszerű nyomdászati mű­veletek közé tartozik, melyek gyakran még a leggyakorlottabb szedőt, tördelőt, nyomót vagy gépmestert pereznyi zavarba ejthetik, kivált akkor, ha gyérebben előforduló formákkal van dolguk, mint pld. a duoder- vagy feder-alakzatoknál, avagy a könyvkötőnél az egymásba­­illesztésnél stb. Ezen tekintetekben a »Magyar Nyomdászok Évkönyve« mind az eddig megjelent nyomdászati kézikönyvek között elsőbbséget igénylő fölén­­nyel bír; nem képzelhető, hogy az Évkönyv útmutatásait követő, a correct eljárást illetőleg valaha zavarba jöhetne ; sőt reméljük, hogy a külországi szaklapok is a valóság érdeme szerint méltányolni fogják a magyar Évkönyv e részbeni újító előrehaladását; de azt is reméljük, hogy a magyar minta utánzásra fogja őket serkenteni. Valamint a nyomdászat már kezdetleges éveiben is épen Magyarországon lelte fej­­lődhetésének főbb feltételeit, és úgy most is, a hanyatlás korszakának legyőzésekor, felkarolhatják az idegen szaktársak azt a csekély szol­gálatot is, mel­lyel egy ismeretlen magyar nyomdász a technikai segéd­eszközök egyik legfontosabbikát a mindennapi használat könnyebbité­­sére összeállitotta. Kiegészítő függelékül a derék mintákhoz még egy »Elsődleti tábláé I van csatolva, melyből minden ívnek első oldalszáma kitalálható. Végül ide iktatjuk egyedüli kifogásunkat, s ez a dolgozat czimét s nem-magyarságát illeti. A gyakorlatba vett »kilövés« szó csak szolgai fordítása a német »aussehiessen« igének s első tekintetre láthatja mind­az, ki úgy a magyar, mint a német nyelvet és szellemét érti, hogy nem nyelvész volt, ki a »kilövés« szót a magyar nyomdászati műszavak között meghonosította. Az »Ausschiessen« szó alapfogalma nem a puská­val való lövés (schiessen) eszméjét foglalja magában, a minthogy a columnáknak a fundamentumra vagy a deszkára való rácsúsztatása vagy elhelyezése sem hasonlít a »lövés« ténykedéséhez, hanem az »aus­sehiessen« annyit­­ jelent, mint »auf einer abschüssigen Fläche (schiefen Ebene) behandeln«, valamely lejtőn elbánni a columnákkal, de nem »le­lőni«. — Csak röviden rámutatni akartam jelen alkalommal arra a rop szokásra, mely szerint a gyakran hiányzó magyar szók helyébe manden meggondolás nélkül hamarjában a német szót lefordítjuk s azzal eleget véltünk tenni a magyar­ ajkúak szükségének, — holott a magyar nyelv majdnem példátlan képzékenysége bármely fogalomnak megfelelő alakot tud teremteni saját nyelvi gyökerei­ és törzseiből. —­­ »Jóban ideje volna már, hogy hozzáfogjunk a magyar nyomdászati szó­tár alkotásához. " Külföldi Viktor: Szerény nézetek az igénytelen nézetekre. Tehát szép is, jó is, azonban .... még­sem az igazi! Pedig oly szépen, simán indult meg Külföldi Viktor ur bírálata »A magyar nyomdászok évkönyve« fölött, mikép édes magam is bánni kezdtem, hogy valami igénytelen czikkel meg nem leptem a szerkesztő urat. Ugyde, mikor a második czikkre került a sor, feledtem minden fénynek, dicsőségnek keresését s örvendettem szerfölött annak, mikép ezúttal nem rám jár a rúd. Hittem mindennek daczára, a szerkesztő ur nyájas engedelmével a második czikkre vonatkozólag vannak­­ észrevételeim, melyeket közleni akarok már csak azért is, mivel Külföldi Viktor ur maga is fölötte ad annak,­ hogy ama­ bizonyos kifogásolt czikk föl lett véve az Évkönyvbe. Hogy Szabó Elek itt késik vagy tán épen nem is hajlandó Külföldi Viktor úrral szemben álláspontját védeni, ahhoz nekem a legcsekélyebb szám sincs; de van az ügyhöz s miután bármely czikk, ha már egyszer közölve van, nem csak az én, hanem valamennyiünk tulajdonává s bírálata tárgyává válik, szólhatok róla a­nélkül, hogy bárki is foga­­datlan prókátort lásson bennem. Hozzájárul ehhez még az is, hogy Külföldi Viktor úr nézetét nyomdász-szaktársaink közül nagyon sokan elfogadták. Az idézeteknek nem vagyok ugyan nagy barátja, de bocsánat, Külföldi Viktor úr meg fogja engedni, hogy »Igénytelen nézeteiből« egyet-T Mást fölhozzak. Bírálatának alapgondolatával az értelmes olvasó úgyis tisztában van s itt szükségtelennek tartom azt ismételni. A­ki nem részrehajló, nyilván vallhatja, hogy viszályt a magyar szaktársak nem kerestek s nem is kívántak támasztani soha s ha az Évkönyvben Szabó E. úr az igazságot egy kissé keserűen adja tudtunkra, az azért megmarad igazságnak. Tény, tehát lehet arról írni! Külföldi Viktor úr azt mondja, hogy Szabó E. ur . czikke nem az Évkönyvbe való s megokolni igyekezik ez állítását. Én ellenkezőleg nagyon is helyén valónak látom, már csak azért is, mert föltünteti azt a művelt szellemet, mely a mi benszülötteink között még most is ural­kodik. A jövő nemzedéknek majd lesz mit bámulni rajta; különben pedig hozzátartozik ez is belállapotainkhoz, bár megvallva az igazat, dicsekedni nem nagyon lehet vele. De lássuk most mindenekelőtt, hogy mily érveket hoz föl t. ellen­felünk nézetének támogatására; kezdjük mindjárt az elején: »hiszen a szöveg egész terjedelmében még csak nyomát sem leljük annak a földerítésére, váljon a nem magyar-ajkú nyomdászok között magyarosodási mozgalom észlelhető-e és ha igen, az eredmény mekkora mérveket öltött ?« Hát bizony erre nagyon kurtán s furcsán lehet felelni. Azt ki­mutatni, a­mi nincs, nem létezik, fölösleges pazarlása a nyomdafesték­nek, — másfelől maga Külföldi Viktor úr figyelmeztet arra, mikép nem mind magyar az, ki nyelvünket beszéli stb. No hát, ha itt valamit con­­statálni kell, úgy az csak az lehet, hogy »légió« amaz igen-igen fel­világosult szaktársak száma, kik, daczára annak, hogy 10—20 évig folytonosan köztünk élnek, nyelvünkből az »enni« és »inni« szón kivü­l egyebet el nem sajátítottak. Minek is!! ? Bocsásson meg Külföldi úr, de okoskodása itt nagyon is részre­hajló volt. A nemzetiségi kérdés meg volt azóta mindig, csakhogy pa­rázsban szunyadott, mióta idegen szaktársaink előtt a honi nyelv hangja egyszerre csak kiállhatatlanná kezdett lenni; türelmetlenségüknek nem

Next