Typographia, 1885 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1885-10-23 / 43. szám
Megjelen minden pénteken Kéziratok nem adatnak vissza SZERKESZTŐSÉG IV., Egyetem-utcza 4. szám 43-ik szám Budapest, 1885. október hó 23-án XVII. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRA Negyedévre 1 frt osztr. ért. HIRDETÉSEK árszabály szerint számíttatnak A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE KIADÓHIVATAL Vili., Sándor-utcza 32. szám A budapesti könyvnyomdászok és betűöntők egylete t. tagjaihoz. Az önképző osztály választmánya f. hó 1-én tartott ülésén elhatározta, hogy mint az előbbi években, úgy most is tanfolyamokat nyit a magyar, német és franczia nyelvből, továbbá a könyvviteltan és gyorsirászatból. A tanórák november elején kezdődnek és szakadatlanul tartanak a tél végéig; kimondotta azonban a választmány , hogy bármely tantárgyból is csak úgy nyílik meg a tanfolyam, ha arra a tagok 1%-a, vagyis legalább 10 tag jelentkezik ; ha pedig tanév közben e hallgatók száma ezen alulra csökkenne, az illető folyamot be fogja szüntetni. Felhívjuk tehát tagjainkat, hogy ha bármelyikét e tanfolyamoknak hallgatni akarják, e szándékukat Steiner számvivő urnái e hó 25-ig jelentsék be, — de különösen kéri a választmány a t. jelentkezőket, hogy legyen e szándékuk komoly, érett megfontolás eredménye, ne szalmatűz ; nehogy korai kimaradások által az illető tanórát beszüntetni lévén kénytelen, egyletünk pénzét hiábavaló dolgokra költsük el. Az egyes tárgyak tanóráinak pontos meghatározása a jelentkezések eredményéhez képest később fog tudomásra hozni. Budapest, 1885. október 5. Az önképző-osztály választmánya. A hamis socialismus. Napjainkban divattá kezd válni a munkás-kérdéssel, a munkások helyzetével való foglalkozás, s ennek következtében támadnak hivatott és hivatatlan nemzetgazdasági írók, kik e tárggyal foglalkozó hosszú czikkeket írnak. Jól esik e czikkeket olvasnunk, habár nagyon jól tudjuk, hogy leggyakrabban nem az igaz, őszinte hang szól azokból, nem a szegény emberek iránt való részvét diktálta azokat, hanem csak a divatnak hódolás. Szánnak minket, akarnak sorsunkon javítani, de ha a gazdagok érdeke is kérdésben forog, akkor már fordítanak egyet a dolgon s a mi érdekeink védésével a szabadságnak, a szabadelvűségnek olyan magyarázatával hagynak fel, amely igazán rokon az anarchiával. Élénken emlékezhetünk még, midőn az osztrák s később a mi ipartörvényünk az illető parlamentek előtt tárgyalás alatt volt, s midőn a nemzetgazdasági lapok kivétel nélkül megtámadták e törvényeknek azon részeit, melyek kizárólag a szegények sorsának javítására vannak irányozva. Megtámadták a munkaidő szabályozását, s még különösen az osztrák ipartörvénynek a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó részét: a személyes szabadságnak, az egyes egyén önelhatározási jogának korlátozását látták ebben a középkorba való visszaesést, conservativismust emlegettek ; holott pedig ezek épen nem azok, hanem csak a testi egészség fentartásának, a családi élet élvezésének követelményei. Az általuk oly nagyon emlegetett személyes szabadság, önelhatározási képesség azonban — legalább oly alakban mint ők kívánják — alapja az anarchiának. Fölvetették azt is, hogy ha a munkaidő rövidebb lesz s vasárnap nem szabad dolgozni, akkor a munkás most is csekély kereseténél még kevesebbet keres s így nem lesz képes megélni ; arról azonban hallgattak, hogy mi módon lehetne utat, módot találni arra, hogy a munkás a rövidebb munkaidő alatt is kereshessen a megélhetésre eleget. De ez természetes is, mert az előbbiből valami olyan részvétféle látszik ki, amivel a gazdagok érdeke még nincs sértve, az utóbbi azonban már határozottan azok ellen irányulna. Ezekhez a divatos nemzetgazdasági írókhoz teljesen hasonlók azok a nagy urak is, kik a munkáskérdéssel sportszerűleg foglalkoznak. Javítani akarnak helyzetünkön, műveltebbé akarnak tenni, de csak azért, hogy munkaerőnknek nagyobb hasznát vegyék : nem az irántunk való jóakarat, de még csak nem is a szánalom, hanem az önzés vezeti őket tetteikben. Olvastunk-e valaha akár az említett nemzetgazdasági íróktól, akár nagyúri barátainkról valaha olyat, amelyben pl. azt kívánják, hogy mi is részt vegyünk a közigazgatásban, mi is teljesen egyenrangú polgárok legyünk velük? Vagy tettek-e valaha olyan ajánlatot, amely igazán komolynak volna tekinthető a munkáskérdés megoldásában ? Nem, soha! Ők az államra akarják tolni az egész kényes kérdés megoldását, de természetesen úgy, hogy nekik legyen a legnagyobb haszon belőle ; az állam azonban — legalább nálunk — eddig kitért e kérdés elől és a társadalmi útra szerette volna terelni. Két szék közt vagyunk : magunkra vagyunk hagyva, mert a társadalom önző, az állam pedig — dacára, hogy az ipartörvényben kilátásba helyezte a munkásviszonyok rendezését — nem tesz érdekünkben semmit. De különben is az, amit az állam tán tenni fog érdekünkben, testvér a semmivel. Németország elkezdte a sociális viszonyok rendezését, Ausztria — mint a reichsrathot megnyitó szeptember 26-án tartott trónbeszédből következtetni lehet — követi , Magyarország pedig ezt fogja követni. Németország már hozott, az utóbbiak pedig hoznak törvényt a munkásviszonyok rendezésére ; ezek a törvények biztosítják a munkást balesetek következtében történt munkaképtelenség és a betegség ellen, csakhogy kizárólag az ő pénzéből, az állam és a gazdag munkaadók segélye nélkül. Köszönjük a munkáskérdésnek ilyetén megoldását. Hol marad ez esetben az állam kötelessége a szegény polgárokról való gondoskodást illetőleg, hol a társadalomnak napjainkban a gazdagok által oly igen hangoztatott jótékonysága, emberszeretete és egyenlőség utáni törekvése ? A Németországban hozott és Ausztriában és Magyarországban hozandó ilynemű törvények csak félrendszabályok : a betegséget akarják gyógyítani, holott pedig a betegség okát kellene megszüntetniük. Nem kívánja azt senki, hogy minél előbb gyökeresen átalakítsa az állam a mostani társadalmi rendet, hanem igenis azt, hogy a mostani visszás állapotokat czélirányos törvényekkel fokozatosan igyekezzék megszüntetni. Ilyen törvények volnának pl. a munkaidő szabályozása, a nagymérvű szédelgő vállalatok korlátozása, a fogyasztási adóknak eltörlése, vagy legalább csak azokra a czikkekre való korlátozása, melyet a vagyonosabb osztály használ, az örökségeknek bizonyos összegeken felül közczélokra való nagyobb megadóztatása, az üzletekbe fektetett tőke jövedelmének — például 5 °/o — meghatározása s az ezen felüli rész a munkások nyeremény-osztaléka lehetne. Ez utóbbira nézve a vállalkozók bizonynyal szánó mosollyal felelnek, ámde mi azt mondjuk, ha a tőkekamat az uzsora megszüntetése érdekében szabályozva van, miért ne lehetne az üzleti jövedelmet is meghatározni. Vagy az nem oly utálatos uzsorás, ki munkásai kárára gazdagodik, mint az, aki adósától annak beleegyezésével veszi a nagy kamatokat ? Ez utóbbi elv gyakorlati megoldására más országokban egyes becsületes munkaadók máris törekednek. Állításunk bizonyításául — egy kis kitéréssel — fölhozzuk a francziaországi guissei vasgyár működését. A guissei gyár öntöttvas-bútorok és fölszerelvények előállításával foglalkozik, Godin nevű vállalkozó által alapíttatott s páratlan szervezte következtében oly gyors virágzásnak indult, hogy ma nem kevesebb mint 1,409 munkása van. 1880-ban közkereseti társasággá alakult, melyben a tőke jövedelme és a munka eredménye egyenes arányba hozattak egymással. A tett szolgálat mértéke a tőkénél a kamat, a munkánál a munkabér. A tőke kamata öt száztókban állapíttatott meg. A szerint a mint a munkabér értéke kétszer, háromszor vagy négyszer haladta meg a tőke jövedelmét, a munkabér kétszer, háromszor vagy négyszer annyi nyeremény-osztalékban részesül, mint a tőke kamata. 1883-ban a tőke kamata 230,000 franc volt, a munkabér 1.898,000 franc. A munkabér tehát mintegy nyolczszorta nagyobb nyeremény - osztalékban részesült, mint amennyi kamatot a tőke hozott. A nyeremény-részek nem készpénzben fizettetnek ki a munkásoknak, hanem alapítványi részvények megvételére fordíttatnak s részvény-bárczák alakjában adatnak ki. Ha majdan Godin az alapítási összeget már kihúzza és a gyár teljesen a munkások birtokába megy át, a régi részvény-bárczák, melyek természetesen legnagyobb részben az idősebb munkások kezei közt vannak, újakkal cseréltetnek fel, úgy hogy a gyár lánczolatosan egyik generáczióról a másikra száll át. E mellett még megjegyzendő, hogy a munkabér sokkal nagyobb mint másutt , mig ugyanis másutt 25—30 franc, itt 35—40 franc; a mi, tekintetbe véve, hogy az erre járó kamat, mely szintén szép összeget tesz ki, mint tőke helyeztetik el, meglehetős kereset. Íme itt volna a példa, hogy az üzletbe helyezett tőkének 50/%kal való jövedelmeztetése lehetséges. Csakhogy e példát a kapzsi munkaadók nem követik. Az állam kötelessége, hogy a társadalomnak ilyetén átalakítására előkészítő törvények által törekedjék. Aki nem felforgató forradalmár, aki nem anarchista, az minden bizonnyal kivánja a társadalom átalakulását, mert tudja, hogy a tőkének ily aránytalan megoszlása, mint az napjainkban van, örökké nem maradhat. Az átalakítást azonban nem a Bismarck által készített s hihetőleg Ausztria és Magyarország által is utánzandó törvénnyel kell kezdeni, mert az nem egyéb szemfényvesztésnél. Gondoskodik a munkásokról szerencsétlenségükben, de a munkában töltött idő alatt busásan megadóztatja őket az élelmi czikkekre vetett vámok és fogyasztási adók által. Ausztria és Magyarország még csak ígérik a munkásokról gondoskodó törvényt és ígéretek árában máris jelentékenyen emelik a fogyasztási adókat. Ausztriában a most előterjesztett költségvetés szerint a bevételekben legnagyobb súly erre van fektetve s Magyarországban is innen-onnan így lesz. Az ilyen intézkedések nem a munkáskérdés megoldására, hanem a kérdés elmérgesítésére vezetnek s ezek az okai, hogy a munkások akár az állam, akár a társadalom által érdekekben tett minden intézkedést gyanúsítással fogadnak. Nem félrendszabályok, nem a szegény embernek irgalomból, vagy igazabban önzésből nyújtott darab kenyér hárítja el a veszélyt, hanem az egész társadalmat fokozatosan átalakító törvények. O