Typographia, 1885 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-23 / 43. szám

Megjelen minden pénteken Kéziratok nem adatnak vissza SZERKESZTŐSÉG IV., Egyetem-utcza 4. szám 43-ik szám Budapest, 1885. október hó 23-án XVII. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRA Negyedévre 1 frt osztr. ért. HIRDETÉSEK árszabály szerint számíttatnak A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE KIADÓHIVATAL Vili., Sándor-utcza 32. szám A budapesti könyvnyomdászok és betűöntők egylete t. tagjaihoz. Az önképző osztály választmánya f. hó 1-én tartott ülésén elhatá­rozta, hogy mint az előbbi években, úgy most is tanfolyamokat nyit a magyar, német és franczia nyelvből, továbbá a könyvviteltan és gyors­­irászatból. A tanórák november elején kezdődnek és szakadatlanul tartanak a tél végéig; kimondotta azonban a választmány , hogy bármely tan­tárgyból is csak úgy nyílik meg a tanfolyam, ha arra a tagok 1%-a, vagyis legalább 10 tag jelentkezik ; ha pedig tanév közben e hallgatók száma ezen alulra csökkenne, az illető folyamot be fogja szüntetni. Felhívjuk tehát tagjainkat, hogy ha bármelyikét e tanfolyamoknak hallgatni akarják, e szándékukat Steiner számvivő urnái e hó 25-ig jelentsék be, — de különösen kéri a választmány a t. jelentkezőket, hogy legyen e szándékuk komoly, érett megfontolás eredménye, ne szalmatűz ; nehogy korai kimaradások által az illető tanórát beszün­tetni lévén kénytelen, egyletünk pénzét hiábavaló dolgokra költsük el. Az egyes tárgyak tanóráinak pontos meghatározása a jelent­kezések eredményéhez képest később fog tudomásra hozni. Budapest, 1885. október 5. Az önképző-osztály választmánya. A hamis socialismus. Napjainkban divattá kezd válni a munkás-kérdéssel, a munkások helyzetével való foglalkozás, s ennek következtében támadnak hivatott és hivatatlan nemzetgazdasági írók, kik e tárg­gyal foglalkozó hosszú czikkeket írnak. Jól esik e czikkeket olvasnunk, habár nagyon jól tudjuk, hogy leggyakrabban nem az igaz, őszinte hang szól azokból, nem a szegény emberek iránt való részvét diktálta azokat, hanem csak a divatnak hódolás. Szánnak minket, akarnak sorsunkon javítani, de ha a gazdagok érdeke is kérdésben forog, akkor már fordítanak egyet a dolgon s a mi érdekeink védésével a szabadságnak, a szabad­­elvűségnek olyan magyarázatával hagynak fel, a­mely igazán rokon az anarchiával. Élénken emlékezhetünk még, midőn az osztrák s később a mi ipartörvényünk az illető parlamentek előtt tárgyalás alatt volt, s midőn a nemzetgazdasági lapok kivétel nélkül megtámadták e törvényeknek azon részeit, melyek kizárólag a szegények sorsának javítására vannak irányozva. Megtámadták a munkaidő szabályozását, s még különösen az osztrák ipartörvénynek a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó részét: a személyes szabadságnak, az egyes egyén önelhatározási jogának korlátozását látták ebben a középkorba való visszaesést, conservativismust emlegettek ; holott pedig ezek épen nem azok, hanem csak a testi egészség fentartásának, a családi élet élvezésének követelményei. Az általuk oly nagyon emlegetett személyes szabadság, önelhatározási képesség azonban — legalább oly alakban mint ők kívánják — alapja az anarchiának. Fölvetették azt is, hogy ha a munkaidő rövidebb lesz s vasárnap nem szabad dolgozni, akkor a munkás most is csekély kereseténél még kevesebbet keres s így nem lesz képes megélni ; arról azonban hallgattak, hogy mi módon lehetne utat, módot találni arra, hogy a munkás a rövidebb munkaidő alatt is kereshessen a megélhetésre eleget. De ez természetes is, mert az előbbiből valami olyan részvét­féle látszik ki, a­mivel a gazdagok érdeke még nincs sértve, az utóbbi azonban már határozottan azok ellen irányulna. Ezekhez a divatos nemzetgazdasági írókhoz teljesen hasonlók azok a nagy urak is, kik a munkás­kérdéssel sportszerűleg foglalkoznak. Javítani akarnak helyzetünkön, műveltebbé akarnak tenni, de csak azért, hogy munkaerőnknek nagyobb hasznát vegyék : nem az irántunk való jóakarat, de még csak nem is a szánalom, hanem az önzés vezeti őket tetteikben. Olvastunk-e valaha akár az említett nemzetgazdasági íróktól, akár nagyúri barátainkról valaha olyat, a­melyben pl. azt kívánják, hogy mi is részt vegyünk a közigazgatásban, mi is teljesen egyenrangú pol­gárok legyünk velük? Vagy tettek-e valaha olyan ajánlatot, a­mely igazán komolynak volna tekinthető a munkás­kérdés megoldásában ? Nem, soha! Ők az államra akarják tolni az egész kényes kérdés megoldását, de természetesen úgy, hogy nekik legyen a legnagyobb haszon belőle ; az állam azonban — legalább nálunk — eddig kitért e kérdés elől és a társadalmi útra szerette volna terelni. Két szék közt vagyunk : magunkra vagyunk hagyva, mert a társadalom önző, az állam pedig — dac­ára, hogy az ipartörvényben kilátásba helyezte a munkás­viszonyok rendezését — nem tesz érdekünkben semmit. De különben is az, a­mit az állam tán tenni fog érdekünkben, testvér a semmivel. Németország elkezdte a sociális viszonyok rende­zését, Ausztria — mint a reichsrathot megnyitó szeptember 26-án tartott trónbeszédből következtetni lehet — követi , Magyarország pedig ezt fogja követni. Németország már hozott, az utóbbiak pedig hoznak törvényt a munkás­viszonyok rendezésére ; ezek a törvények biztosítják a munkást balesetek következtében történt munkaképtelen­ség és a betegség ellen, csakhogy kizárólag az ő pénzéből, az állam és a gazdag munkaadók segélye nélkül. Köszönjük a munkás­kérdésnek ilyetén megoldását. Hol marad ez esetben az állam kötelessége a szegény polgárokról való gondos­kodást illetőleg, hol a társadalomnak napjainkban a gazdagok által oly igen hangoztatott jótékonysága, emberszeretete és egyenlőség utáni törekvése ? A Németországban hozott és Ausztriában és Magyarországban hozandó ilynemű törvények csak félrendszabályok : a betegséget akar­ják gyógyítani, holott pedig a betegség okát kellene megszüntetniük. Nem kívánja azt senki, hogy minél előbb gyökeresen átalakítsa az állam a mostani társadalmi rendet, hanem igenis azt, hogy a mostani visszás állapotokat czélirányos törvényekkel fokozatosan igyekezzék megszüntetni. Ilyen törvények volnának pl. a munkaidő szabályozása, a nagymérvű szédelgő vállalatok korlátozása, a fogyasz­tási adóknak eltörlése, vagy legalább csak azokra a czikkekre való korlátozása, melyet a vagyonosabb osztály használ, az örökségeknek bizonyos összegeken felül közczélokra való nagyobb megadóztatása, az üzletekbe fektetett tőke jövedelmének — például 5 °/o — meghatáro­zása s az ezen felüli rész a munkások nyeremény-osztaléka lehetne. Ez utóbbira nézve a vállalkozók bizonynyal szánó mosol­lyal felel­nek, ámde mi azt mondjuk, ha a tőke­kamat az uzsora megszüntetése érdekében szabályozva van, miért ne lehetne az üzleti jövedelmet is meghatározni. Vagy az nem oly utálatos uzsorás, ki munkásai kárára gazdagodik, mint az, a­ki adósától annak beleegyezésével veszi a nagy kamatokat ? Ez utóbbi elv gyakorlati megoldására más országokban egyes becsületes munkaadók már­is törekednek. Állításunk bizonyításául — egy kis kitéréssel — fölhozzuk a francziaországi guissei vasgyár működését. A guissei gyár öntöttvas-bútorok és fölszerelvények előállításával foglalkozik, Godin nevű vállalkozó által alapíttatott s páratlan szer­vezte következtében oly gyors virágzásnak indult, hogy ma nem kevesebb mint 1,409 munkása van. 1880-ban közkereseti társasággá alakult, melyben a tőke jövedelme és a munka eredménye egyenes arányba hozattak egymással. A tett szolgálat mértéke a tőkénél a kamat, a munkánál a munkabér. A tőke kamata öt száztók­ban álla­píttatott meg. A szerint a mint a munkabér értéke kétszer, háromszor vagy négyszer haladta meg a tőke jövedelmét, a munkabér kétszer, háromszor vagy négyszer annyi nyeremény-osztalékban részesül, mint a tőke kamata. 1883-ban a tőke kamata 230,000 franc volt, a munka­bér 1.898,000 franc. A munkabér tehát mintegy nyolczszorta nagyobb nyeremény - osztalékban részesült, mint a­mennyi kamatot a tőke hozott. A nyeremény-részek nem készpénzben fizettetnek ki a munká­soknak, hanem alapítványi részvények megvételére fordíttatnak s részvény-bárczák alakjában adatnak ki. Ha majdan Godin az alapítási összeget már kihúzza és a gyár teljesen a munkások birtokába megy át, a régi részvény-bárczák, melyek természetesen legnagyobb részben az idősebb munkások kezei közt vannak, újakkal cseréltetnek fel, úgy hogy a gyár lánczolatosan egyik generáczióról a másikra száll át. E mellett még megjegyzendő, hogy a munkabér sokkal nagyobb mint másutt , mig ugyanis másutt 25—30 franc, itt 35—40 franc; a mi, tekintetbe véve, hogy az erre járó kamat, mely szintén szép össze­get tesz ki, mint tőke helyeztetik el, meglehetős kereset. Íme itt volna a példa, hogy az üzletbe helyezett tőkének 50/%kal való jövedelmeztetése lehetséges. Csakhogy e példát a kapzsi munka­adók nem követik. Az állam kötelessége, hogy a társadalomnak ilyetén átalakítására előkészítő törvények által törekedjék. A­ki nem felforgató forradalmár, a­ki nem anarchista, az minden bizon­nyal kivánja a társadalom átalakulását, mert tudja, hogy a tőkének ily aránytalan megoszlása, mint az napjainkban van, örökké nem maradhat. Az átalakítást azonban nem a Bismarck által készített s hihetőleg Ausztria és Magyarország által is utánzandó törvén­nyel kell kezdeni, mert az nem egyéb szemfényvesztésnél. Gondoskodik a munkásokról szerencsétlenségükben, de a munkában töltött idő alatt busásan meg­adóztatja őket az élelmi czikkekre vetett vámok és fogyasztási adók által. Ausztria és Magyarország még csak ígérik a munkásokról gondoskodó törvényt és ígéretek árában máris jelentékenyen emelik a fogyasztási adókat. Ausztriában a most előterjesztett költségvetés szerint a bevételekben legnagyobb súly erre van fektetve s Magyar­­országban is innen-onnan így lesz. Az ilyen intézkedések nem a munkás­kérdés megoldására, hanem a kérdés elmérgesítésére vezetnek s ezek az okai, hogy a munkások akár az állam, akár a társadalom által érdekekben tett minden intézkedést gyanúsítással fogadnak. Nem félrendszabályok, nem a szegény embernek irgalomból, vagy igazabban önzésből nyújtott darab kenyér hárítja el a veszélyt, hanem az egész társadalmat fokozatosan átalakító törvények. O

Next