Typographia, 1890 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-14 / 7. szám

Február 14. bekövetkezett munkabeszüntetések alkalmával és más irányban nyilvánultak. — Mihelyt kezdeményezésem elvileg hozzájárulást nyert, meghagyom önnek, hogy mindazon kormányok kabinetjeit hívja meg értekez­letre, melyek a munkás­kérdésben tenni akarnak. A közmunkák, kereskedelem és ipar minisztereihez. A munkás-biztosítási törvényhozásnak széles alapon való kiépítése mellett vizsgálat alá vonandók a gyári munkások viszonyait rendező iparrendtartási szabá­lyok, hogy a nyilvánvalóvá lett, eziránybani óhajoknak és panaszoknak, a­mennyiben jogosultak, eleget lehessen tenni. E vizsgálatnak abból kell kiindulnia, hogy az államhatalom feladatához tartozik a munka viszonyát, idejét és tartamát akként szabályozni, hogy az egészség fentartása, az erkölcsiség szabályai, a munkások gazdasági szükségletei és igényük a tör­vényes egyenjogúsításra m­egóvassanak. A munkaadók és munkások közti békének ápolá­sára oly irányú törvényes intézkedések veendők kilátásba, melyek a munkásoknak lehetővé teszik, hogy bizalmukkal felruházott saját képviselőik útján részt vehessenek a közös ügyek rendezésén s képessé tétessenek érdekeik megóvása végett tárgyalásokba bocsátkozni a munkaadókkal és kormányok közegei­vel. Ilyen intézkedések által lehetővé teendő a mun­kásoknak, hogy óhajaikat és kívánalmaikat szabadon és békésen fejezhessék ki és az államhatóságoknak alkalmat nyújthassanak arra nézve, hogy a munkások viszonyait folyton ismerhessék és a munkásokkal az érintkezést fen­t­arthassák. Az állami bányákat a munkásokról való gondosko­dás tekintetében mintaintézményekké kívánom fej­lesztve látni és­ a magán­bányászoknál a gyári fel­ügyelet gyakorlása végett, mint az az 1865. évig fönnállt, bánya-tisztviselőim és az üzemek közt szer­ves viszonyt kívánok létesíteni. Ezen kérdések feletti tanácskozásra akarom, hogy az általam, meghívandó szakértőkkel az államtanács elnökletem alatt ülésezzék. A szakértők kijelölését fentartom magamnak. A rendelet végén tudatja a császár az említett miniszterekkel, hogy a birodalmi kanczellárt utasí­totta, miszerint az általa megnevezett államokkal lépjen érintkezésbe és hívjon egybe nemzetközi intéz­kedések foganatosítása végett értekezletet. E rendeletekkel a munkaidőnek törvényes korláto­zása és a szabad egyesülési jog biztosítása elvileg az állam feladatává el van ismerve. Majd megválik, hogy a rendeletekben elmondott szép szavakat a tett fogja-e követni. A császár minden esetre biztos lehet aziránt, hogy az a hatalom, a munkásmozgalom, mely őt kényszerítette ígéreteket tenni, kényszeríteni fogja arra is, hogy szavát beváltsa. Az egés­szel szemben el kell ismerni, hogy a németországi szocziál­demo­­kráczia sikere, mel­lyel a nép érdekeit képviseli, bámulatos. A párt­ fejlődése 1863-tól 1878-ig I. Vil­mos híres üzenetét és a munkás-biztosítást eredmé­nyezte. A szocziál­demokráczia működéséből ismerte meg a német császár a munkás-osztály helyzetét és van remény, hogy ennél még többet is fog megismerni és megfigyelhetni. A szoc­iál­demokráczia tehát biz­tos abban, hogy helyes utakon jár. Lépésről-lépésre hódítja el az ellenféltől a talajt, í­gy a közelebb fekvő, valamint végczéljait is küzdelemmel fogja elérni. Minden siker mutatja az újabb utat, megalkotja az újabb eszközöket és érleli az­­ újabb föltételeket a közelebbi követelésekhez, a közelebbi sikerhez — mig végre a munkás-osztály elég hatalommal bír arra, hogy jövőjét önállóan megállapítsa és biztosítsa. T Y F O G R A P H I A 1890. A nyomdász természetrajzához. (A »Társaskör« 1889 decz. 15-iki ülésén fölolvasta Brett Zsigmond.) Az »Isten veled bujdosó!« utolsó dallamai hang­zanak el a kis korcsmában, hova kilépő és vándor­útra készülő szaktársunkat »búcsúztatóra«, igazi nevén »kiöntésre« (Aussehenkolásra) vitték. Ebben a kulipintyóban egy nagy dalárdának kis töredéke sziv­­repesztő érzéssel fújja az utolsó dalt s aztán menjen ki merre lát, mert az ifjú, kinek tiszteletére az egész muri készült, »odáig« van a sok >kocc­zintás«-sal és »hörpentés«-sel járó -túsztól; - és -bordátok«­-tól. Szokás szerint az ily »trinkum-binkum« után még a következő nap is a »kigőzölgésre« van szánva (a gőzerőt a »drága otthonból« magához vett pótfillérek szolgáltatják) s nem baj, ha faktorunk — tilalma ellenére — borszagot, gulyás- meg pájili-illatot érez egyik-másik szedő-regális környékén: legfölebb egy kis »háring« jár ki s aztán megint folytathatjuk; az sem akadály, hogy a nyomdában csak néhány tanoncz van, kik közül az apróbbakat nyomtatványnyal küldte el a gazda, a többiek hasznot hajtó »kamaszok«, kik azonban ép oly tanoncz-számba jönnek a segédek részéről, mintha ma jöttek volna az üzletbe, mert elv, hogy a­meddig segéddé avatva nincs, ember­számba nem is jön az ifjú és bármennyire »derogál« is az egyik »fölszabadulandónak«. pintes fiaskót nyomnak a hóna alá, bögrét adnak a kezébe s »tantuszt« a hitel bizonyítékául; »rácsni« igértetik az esetre, ha a faktor meglátja e rekvisiturnékat: a lehorgasztott orrú »kamasz« útnak lódul, hogy módot nyújtson bor­­gulyás stb.-vel a kilencz órai munkaidő pontos betartására. Csak egy hiba van a rétesben, az, hogy az elbucsuztatott hiányzik a szokott kom­pániából. Mint szeretne oly utat tenni, min­t a ván­dor madár, mely a megtett vándor ut után ismét régi fészkébe tér vissza. —• Mily élvezet volna régi fészkébe, a pajtások közé neki is visszarepülni, de h­át nem lehet, mert nincs ehhez retour-jegye. Segít a bajon, este a kapu előtt megvárja a »spécziket« s most már ő hívja meg őket »egy haláászra«. Egyet nem érdemes fizetni, kettő még kevés, három meg páratlan, négynél már többet megihat az ember, ha már benne van, s úgy lesz, hogy mikor barátunk az épen most kapott úti segélyt fizetni előveszi, »nem futja ki«, pótolni kell valamennyinek, de még úgy sem hozzák össze a ezeket, míg végül pár heves szóváltás után a leggavallérabbnak órája zálogul egyelőre a korcsmárosnál ketyeg. Ha csak az úti segély fogyott volna el !• De elfo­­­­gyott az a pár forint is, melyet a »mama« vándor­­i pénzül nagyon korán adott (ráért volna postán kül­­­­deni utána); nem csoda hát, ha ifjúnkon is beteljesül a magyar közmondás­,hogy: »Nem akarásnak nyögés a vége«. Pénze nincs, tehát vasúton nem mehet; gyalog az utat nem tudja, útitársa pedig nem akad , s egyrészt azért is marad itthon, hogy ilyent keres, de nem tehet róla, ha nem talál: »Türelem rózsát terem«, szokta felelni atyja nógatására. Aztán ittt kellene hagyni a szép trafikos leányt, a­kibe halálig szerelmes, azt a pár gépleányt, a­kikkel oly »jó viszonyba van«, hogy egyiknek-másiknak már házas­ságot ígért! Pedig kézből még az egylet által kiadott vándor-könyvet is megvette, holott elve, hogy köny­vekre pénzt nem ad; de ez oly czélszerü a vándor­nak, hogy készséggel adott érte pár hatost. — Mégis csak furcsa dolog a Háború! És kollegánk szivében­­ valóságos háború van! Az ármozgalom, miként a létért való küzdelem, s örökös, majd itt, majd ott történik valami, úgy an­­­nyira, hogy hét alig múlik el átcsonkítás nélkül, minek vége rendesen a segély-egyletre­­ való appel­­­­lálás mellett a munka abbanhagyása. Épen kapóra jön anyagilag megrongált vándorjelöltünknek, hogy egy kisebb nyomdában vasárnap délelőtt egy órán­­ át »önkéntesi« minőségben végzett munkáért beirt egy különórát a faktor kitörölte s mind a négy »ön­ként« szedő bizonyítva, hogy »bevezényeltetve« dol­­­­goztak. az üzletből ki- s a segélyegylet munkanélküli­­ állományába beléptek, oda megy és munkát vállal.­­ Nem csekély az előny, mely ebből származik. Don­­ Touani szerepét nem kell fölhagyni, meg lesz a munka és kenyér, a »spéczik«, a dáridók, mind, mind, mig ellenben ha vándorolni megy, oda van mindez, s ha éhen nem akar pusztulni, még kol­dulni is kellene, ugy mondják azok, a­kik már ván­doroltak és koldultak is. — Ez külsőibb élet lenne ugyan, de az itthon maradás hasznosabb. Már épen hozzá akar fogni a munkához, mikor eszébe jut, hogy a pénteken megjelenő,szaklapban aligha mint árszabály-csonkitól nem fogják »föl­­magasztalni«, s úgy az ettől való félelem, mint a szive sugallatából eredt becsületérzés rábírták, hogy a hirtelen jött előnyt mellőzze s ez áldozatkész tett az ifjút, természettörténeti szempontból véve, emberré változtatta. — Ha az eddig czéltudatlanul tengődő vándorjelölt soká lenne kénytelen dologtalan minő­ségben itthon maradni, e bátor tette által biztosi­­totta magának az egylet vezetőségének rokonszenvét és pártfogását, mely a szervezett szaktársi táborban oly erkölcsi és anyagi pozicziót juttat számára, mely képessé teszi a­ terhes munkanélküliséget az egylet gyámoltásából mindaddig kitartani, mig az anyagi érdekeik csorbítása nélkül vállalt munkával cserélheti föl pihenő vándorutját. Addig rongálhatja az egylet bútorait, költheti az egylet pénzét, élvezheti a boldog tétlenséget, mely »igazi kollégává« qvalifikálja s az általánosság vezérévé növeszti. A Józsefváros egyik legkülsőbb vidékén levő egyik utczában a későn arra menők fülét »Az­ erdő szélén egy fenyő« kezdetű dal szívhez szóló melódiái ütik meg. Egy egy-szobás utczai lakás ablaka alatt nyolcz ember áll, azaz kettős quartette, és vége-hossza nincs a szerenád-darabok egymás utáni lemorzsolásának. Magam is arra járva, önkéntelenül is közel húzódtam s mit láttak szemeim ? — Az énekesek nyomdászok voltak. E kétszeresen kollégiális aktus elhangzása után kiváncsi voltam az ünnepélyesség mibenlétét megtudni. Látok egy ablakot megnyitni (de nem azt, mely alatt a bájos dal áriái elcsengenek, hanem a szomszéd lakásét), és azon át mély basszus hangon a következő épen úgy prózai, mint váratlan fölkiáltás dör­gött felénk: »Jobb lett volna, ha inkább egy zsák krumplit hoztatok volna neki!« Szerfölött nagy meg­lepetés és czinikus mosoly vegyesen követték e sza­vakat, mert e sajátságos közbeszólás egy komoly dologba, melynek indokát az a körülmény idézte elő, hogy a szerenád alakjában kifejlett ünnepélyeskedést ifjú kollégájuknak, rendezték éjjelnek idején az őszinte szaktársak, abból az alkalomból, hogy e napon eskü­dött örök hűséget szive választottjának. — bizonyára mint hideg zuhany hathatott az énesekre;­ mert ők sem tagadhatták, hogy közbeszóló szavai mintegy jellemezték azt a szocziális álláspontot, melyen a »szegény nyomdász« áll, a mikor mint polgára a hazának, saját tűzhelyét akarja fölépíteni. A világon minden múlandó! Ha egy nyomdász ez­előtt évtizedekkel ama kötelékteljes lépés megcselek­­vésére szánta , el magát, a világért sem ment az oltár elé, mig bizonyossá nem lett, hogy kondicziója oly­­szerű-e, »melyre meg lehet házasodni«. A változott anyagtermelés, könnyebb közlekedés, valamint nem kevésbbé a jogos vigasz, melyet a — bár nem min­denre kiterjeszthető, de a legszélsőbb ínséget fedező — pénzügyi helyzet előír: ezek és más dolgok meg­győznek bennünket a lehetetlenségről, hogy e család­apai óvatosságot az újkorba is átültessük. — A­ki tapasztalta már, hogy gyakran mily hamar porlik szét a »biztos kondíczió« erős vakolata, az bizonyára szerzett magának annyi philosophiai állhatatosságot, hogy a megerőltetett napi munka után méltán meg­érdemelt álma nyugalmának édességét nem zavar­tatja az »örökös kondíczió« tételének bizonytalan­sága által. A nyomdász-segéd nőtlen élete, átlagosan véve oly­­szerü, hogy bár időközben megkísérli nyirbált szár­nyaival amaz éb­eri körökbe emelkedni, honnan a földi lét költői atomokra bontakozni látszik, de ez csak kísérlet, mert a földi léttörvények vakmerő szak­­társunkat csakhamar figyelmeztetik arra is, hogy a fák égig növése is — a bölcs világrendszer alapján — lehetetlen. És a házas élet húsos fazeka körül? Jaj! Itt »teljesen« eleget tesz — miként az árszabály­betartás terén általánosan a jelszó hangzani szokott — állam- és világpolgári kötelezettségeinek, sőt­ még azoknak, melyekkel másoknak tartozik, de magával szemben nem ismer sem jogot­ sem kötelezettséget, mivel hogy anyagi helyzete« nem engedi meg kibon­takozni abból a passzivitásból, melybe földi javak nélkülözése bele­rendszabályoz­ta. És igy van aztán, hogy sok ifjú nyomdász, ne keressük milyen rugó alapján, de­ egy koldusból kettőt csinál, sőt a kettő­nél is annyival többet, a­hány gyermeket hoz sze­gény lakába a »bőkezű« golyócska. Rendesen olyant szemel ki áldozatául, a­ki varrással vagy nehéz munkával keresetképes, hadd dolgozzék a feleség is, habár főzésre, gyermeknevelésre, ápolásra idő sem marad; ha aztán a sors csapása megzavarja »örö­­kösségét« kondícziójának, az asszony keres — ő meg költi az egylet segélyét. Az asszony lesz a pénzügyek vezetője, magára vessen, ha rosszul számít. De minek folytassuk e jellemvonás tanulmányo­zását, hisz a vége az lenne úgyis, hogy ifjan nősült szaktársunk pár év alatt oda jut, hogy testben-lélek­­ben megtört özvegyet és egész raj árvát hagy »spé­­cziei« kegyelmére bízva, kiknek egylete elég bőkezű, hogy befizetett illetékeit ezen illőn százszorosán vissza­fizesse.* A nyomdász kissé sajátságos népecske miért? Mert a kultura őket kissé nagyon is fölkeni, annyira, hogy a nagy munkás-társadalomban a többiekkel egyenragúaknak nem tekintenék magukat, másrészt nélkülözik a tehetséget arra, hogy képzelt vagy való­ságos képzettségüknek szolid anyagi alapot adnának. Az eredmény kétféle kimenetellel végződik: vagy pesszimisztikus világfáj­dal­ommal és köteles­­ jelenlét­­törekvéssel, vagy a nagyzolásig fokozódó önhittséggel. Gyakoriabbak azon esetek, melyek miatt, egy-egy derék szaktárs ballépése következtében, a nagy álta­lánosság sóhajai lesznek nyilvánvalókká, mint azok, melyeket a szerencse kereke ügyes forgatása által fölfuvalkodva és fölületeskedve valaki elérni képes. De hogy a nyomdászoknál egyáltalán lehetséges volna az őszinteséget, igazságszeretetet és közjóra­­ vezető okos megfontolást fölfedezni, homályos pontja marad a nyomdászok természetrajzának. A—d­r. * Rövid közlemények. Munkás­társak! Ünnepeljétek meg május 1-ét — mint munkás-ünnepet — munkaszünettel! Fon­toljátok meg a nyolcz órai munkaidő előnyeit s minden eszközt használjatok föl a czél elérésére! Halálozás. Vitek László betűszedő f. hó 5-én, élete 36. évében, meghalt Sáros-Patakon. — Ezzel meg­szűnt Sáros-Patakon az egyleti élet eszméje, mert az elhunyton kívül nem volt ott több egyleti tag. A Maros -Vásárhelyit alakulandó »könyvnyomdá­szok jótékonysági köre« e hó 11-én zártkörű »koszoru­­estélyt« rendezett. — Ha e jótékonysági kör az uta­sokat is segélyezi, úgy örülünk alakulásán, de azt nem szívesen látjuk, hogy a meghívó alatt levő tíz nyomdász között csak kettő az egyleti tag, a többi

Next