Typographia, 1910 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-07 / 1. szám

Január 7 TYPO GRAPHIA 1910 nyékét felszántani, mert ez az urak belső dolga. Intézzék ezt el egymás között. Csupán reá akarunk mutatni, beigazolni kívánjuk minden józanul gondolkodó ember előtt, hogy: amíg az lesz a vidéki munkáltatók uralkodó vezérelve, hogy az árszabály rájuk nézve kelenc és nem elsőrendű ipari érdek, addig ne is álmodjanak arról, hogy a hiénák, akik a szennyverseny istápolói, kipusztulnak. Az ipari versenyt nem lehet teljesen megszüntetni. Nem is kell. A fejlődés érdeke, hogy a szebb, a tökéletesebb érvényesüljön. Az ilyen verseny a munkáltatóknak nem árt, az iparnak használ. Ez a tisztességes verseny hozzájárul az ipar tökéletesedéséhez, fejlődéséhez, melyben valamennyi munkáltató részt vehet, anélkül, hogy magát vagy másokat megkárosítaná. Az ilyen verseny csak ott jöhet létre, ahol a termelés körül nincs anarchia, ahol lehetőleg egyforma feltételek között történik a termelés. Ha az egyik nyomdatulajdonos kisebb bér mellett hosszabb ideig dolgoztathat, akkor tápot nyer a szennyversenyhez. Mert nem azzal törekszik a versenyben részt venni, hogy művésziesebb, finomabb és ízlésesebb munkát termel, hanem azzal, hogy aránytalanul leszorítja az árakat. Ha azt hiszik a vidéki munkáltatók, hogy ez jóra vezet, akkor csak folytassák eddigi politikájukat. A VNyOSz vezetősége pedig csak türelemmel nézze továbbra is azt, hogy egyik-másik tagja miként válik szerződésszegővé. Meglássák az urak, mi leszünk az utolsók, akik ezt megbánjuk. Mert a magunk gyenge erejével majd csak kiküzdjük valahogy az árszabály betartását, persze anélkül, hogy az urak hasznot húzzanak belőle. Ez a cikkely pedig bennünk azt a benyomást kelti, mintha mégis változnának az idők és az uszítókat leszorítják a becsületes törekvéseket szolgáló munkáltatók, akik kollektív szerződés mellett iparukból élni kívánnak és a szennyversenynek gátat akarnak emelni. Létérdekünk kérdéséhez. Lépésről-lépésre közeledik az idő, midőn létérdekünk javítása iránt a komoly, higgadt, körültekintő és helyesen megfontolt tett terére kell lépnünk. De mindezt megelőzőleg a magyarországi össznyomdászság bizalmi embereire, az országos bizottság tagjaira vár az az üdvös és hasznos intézkedés, mit előmunkálatnak neveznek, amelytől minden nyomdai munkás várja élte boldogulását, küzdelemteljes sorsának javítását. E lapok hasábjain már bőven szó volt jövőnk kérdéséről, amely mind-mind amellett emelt szót, hogy árszabályunk — legyen az fővárosi vagy vidéki — csakis rövid lejáratú legyen. Az élet nehézségei miatt oda kell törekednünk, hogy : rövid tartamú árszabállyal legfontosabb igényeink időszakonként kielégítést nyerjenek, mert csak így tarthatunk lépést a viszonyok alakulásaival. Mert az a sok panasz, amit lépten-nyomon hallanunk kell, mind-mind a hosszú lejáratú árszabály indító oka és előidézője. Márpedig a sok feljajdulást, a sok zokszót végre kell, hogy az illetékes tényezők meghallják és valamelyest csendesítsék azt a lázongó tömeget, melynek óhaja, kívánsága, csak annyira terjed, mit tőle a létfentartás megkíván. Mindez csak szerény kifejezése annak az elkeseredett hangulatnak, mit a fővárosban és a vidéken tapasztalhatunk. Az országos bizottságnak most kell megmutatnia, mit tud cselekedni, mit tud tenni lelkiismeretesen, szabályszerűen — és ami a fő — helyesen. Óvatosság szempontjából szükséges, hogy minden óhaj és vélemény meghallgattassék, mivel szervezetünk hatalmassága, erőssége és harcias mivolta csakis gazdasági harcaink minden óhajt kielégítő eredményessége révén maradhat meg továbbra is szilárdságában — rendületlenül. Miként az a mágnes, mely magához vonz t minden nemes ércet, akként szervezeti erősségnk, a szaktársak egyöntetű, öntudatos munálkodása meghozta mindenkor a maga eredményét: az összetartozandóság létrejöttét a szétszórt erők egybeolvadásával. Ezen egy gondolattól vezérelt tömeg aztán kivívja magának azt, amit tőle a létfentartás megkövetel. Futólagosan nem lehet átsiklani a jelen idők küzdelemteljes viszonyain. Mert most még nagyobb teendőkre serkent mindannyiunkat a közeli idők legaktuálisabb kérdése : az árszabályrevízió. Oly sok tenni és javítani való van mindenütt, ami kétszeres szorgalmat, nagyobb körültekintést igényel mindenki, de leginkább az országos bizottság részéről. Kíváncsian várja, lesi minden öntudatos nyomdász a jelen állapotok fejleményeit. Hogy miként lesz megoldva a jövőbeli kérdésünk, azt bajos volna megjósolni. A fővárosi szaktársak — mint tudjuk — árszabályukat már a múlt év végén felmondották. A vidéki árszabály felmondása is megtörtént már, ami azt jelenti, hogy rövid hat hónap múlva új árszabály elfogadását, illetve megkötését kell elintéznünk, amely létfentartásunk alapköveinek egy időre szóló lerakását jelenti. De ez alaplerakás úgy történjen, hogy kívánalmaink, óhajaink és követeléseink teljesedésbe menjenek akként, ahogy azt az illető vidék, város vagy község viszonyai diktálják. Különben is a múlt év augusztus havában megtartott országos szakegyesületi s szakszervezeti kongresszus alkalmával a vidéki küldöttek átadták azt az írást, mely jövőjük megalapozását célzó óhajukat, kívánságukat tartalmazza. Tehát nagyrészben megvan a vidéki viszonyok tükre, mely szerint az országos bizottság a kezdő lépéseket a vidéki állapotok javítását irányzó árszabály előkészítésével megteheti. Ámbár az elégedetlenség, a feljajdulás és az általános panaszok folyton napirenden vannak egyes városok nyomdászai között. Pláne a IV. és V. osztályba sorozott helyiségek nyomdászai érzik meg az élet nehézségeit és küzdelmeit. Van ugyan itt-ott drágasági pótlék, de e pótlék szintén kevés ahoz, hogy a napi létfentartást — pláne családos embereknél — fedezné. Nem lehet mindazt leírni, hogy minő elkeseredett hangulat uralkodik a vidéken. Ha az országos szervező bizottság nem lenne méltányos és körültekintő a vidéki árszabály előkészítésénél, úgy el lehetünk készülve arra, hogy szervezeti életünkben a hanyatlás elkerülhetetlen lesz. Nagyon üdvös és hasznos lenne, ha a szervező bizottság minden nyomdával bíró város szaktársaihoz újból kérdést intézne, hogy az illető város minő fizetési fokozatba vétessék fel, mert az élelmi cikkek a magasabb díjazásba felvett városokban sokkal olcsóbbak, mint az alacsonyabb fizetésű helyiségekben. Sajnos, ez így van! Ne a nagyobb nyomdaváros szerint történjen az osztályozás, hanem az illető város vagy helység megélhetési viszonyai szerint állapodjunk meg a munkabérek dolgában. Mindezen nyomós érvek arra késztetnek, hogy mindannyian — legyen az illető vezető ember vagy közkatona — komoly és higgadt cselekvéssel munkálkodjon közre egy szebb jövő megteremtésének keresztülvitelénél. Számolni kell minden lépten-nyomon történő eshetőséggel. Mert gazdasági ellenfeleink , a munkáltatók táborában oly harcias hangulat észlelhető, mely kétszeresen arra serkent bennünket, hogy a szervezeti munkákból valamennyien vegyük ki a részünket. Nem lehet ölbetett kezekkel néznünk ellenfeleink fegyverkezését, hanem józan és okos gondolkodással mi is tegyük meg mindazt, amit saját érdekünkben meg kell tennünk. Régi igazságok. Egy szaktársam vonal alatt aktuális igazságokról i s azt mondja, hogy erre szükség van, nem az aktuális igazságokra, „hanem a nyomdásztársadalomban nap-nap után történő események tárgyilagos boncolgatására“. Készséggel elismerem ezt a nemes szándékú akarást, mely szaktársamban felbuzog. Hanem engedje meg, igen tisztelt szaktársam, hogy én meg olyasmiről írjak, amelyek nem aktuális igazságok, hanem öregek, olyan öregek, mint maga az emberiség. Engedjen engem arról írni, hogy ne azokat az igazságokat hozzam felszínre, amelyek valamely aktualitáshoz kapcsolódnak, hanem arról, amelyek mindamellett hogy ócskák, vannak annyira újdonságok, mint az ő aktuális igazságai. Röviden csak ennyit bevezetőül, mert hát utóvégre minden írást bevezetéssel kell kezdeni, ha azt nem akarja az írója, hogy lábatlan, fejetlen torzmű legyen az írása. Ezek után pedig illő tisztelettel meg is kezdhetjük a régi igazságok felelevenítését, mint olyanokat, amelyek még ma is az újság ingerével hatnak. * Itt van mindjárt a tudás. Az a tudás, amelyre az emberiségnek szüksége van, amely kultúrát és előrehaladást jelent, amely maga is erő, mert öntudatot és önbizalmat jelent. Ez nemcsak hajtatója az emberiségnek, hanem velejárója, éppen úgy, mint az evés, az alvás, a pihenés. S ma már túlhaladott álláspont az, hogy csakis a tudás segítségével vívhatja meg valamely osztály sikeresen azt a küzdelmet, amely gazdasági felszabadítását szándékolja, csakis a tudás az a forrás, amelyből ha isznak az emberek, felruházza őket azzal a vérttel, amelyről a mérges nyilak minden sebzése visszapattan. Mert a tudás a gazdasági küzdelmek iránytűje, az osztálytudatos szervezkedés fundamentuma, az erős tettrekészség és előretörés dinamója ... Ezt lehet esetleg lekicsinyelni, lehet gúnyolni, maró szatírával kipécézni és a népnek mint mumust mutogatni, hogy megijedjen tőle, de nem lehet letagadni, hogy ez maga az az erősség, az az óhajtott lelki szükséglet, amelyre minden valamirevaló embernek szüksége van, ha csak nem akar a gazdasági küzdelmek sikamlós porondján hasalni. Ám miért írok én a tudás szeretetéről, erről a régi, nagyon régi dologról. Hiszen a napnál világosabb, hogy tudásra szüksége van az emberiségnek, mert már régen, nagyon régen megírta a fejedelmek könyvében valami Machiavelli, egy konzervatív olasz államférfiu, hogy: „Minél butább a nép, annál könnyebb kormányozni“ ... S ez a régi igazság, ez a — hogy is mondjam csak — nagyon ócska igazság még ma is — igazság!... Morál: Szaktársak éppen ezért tanuljunk, hogy tudjunk! ... Mert a tudás nemcsak lelki szükséglet, hanem egyúttal a gazdasági küzdelem megkönnyebbítését szolgáló — erő !. .. ... Régi igazság s mégis aktuális ... . Az ember, ez a besze lélek, csak nem tudja kivetkőzni önmagát. Minden tettében, minden cselekedetében az ősbestia nyilvánul meg, az, mely nem törődik a jövővel, a közzel, az egyetemességgel, hanem csak saját magával... Akik így gondolkodnak, azok nem mások, mint ős, vad emberek, akik képesek „feleségeiktől, éhező gyermekeiktől az eleséget megtagadni“ . .. Kik ezek az emberek? Ma, mikor mindenhol a társadalmi ember nyilvánul meg, mikor mindenhol a köz embere nyomul előtérbe a fejlődés folyamán, vajjon kik azok, akik semmibe nem veszik a nagy általánosság érdekeit, akik ezzel szemben frontot változtatnak, sunyik és alázatosak, hizelkedők és ephialtesek, akik csak a pillét szedegetik le a tejről, de a munkában, a társadalmi munkában részt nem vesznek; alattomosak és kétszinüek, önzők és buták, akikben az értelem rokonszenve nincs meg, hanem a kőszivüség, az aljasság társaival szemben s akik képesek mindenre, testvérárulásra, az osztályérdek gaz elárulására, piszkos és csúnya viselkedésre társaikkal szemben? . . . Vajjon kik ezek az ős bestiák? . . . Vajjon kik legyenek azok az emberek, akikre Bücher angol tudós mondása áll, hogy: „A primitiv ősember csak önmagával és csak a jelennel törődik?“ Kik legyenek ezek? Hát kik mások, mint: az árulók, a sztrájkbontók, az önzők és gazok!... . . . Régi igazság s mégis aktuális . . . ★ Az orosz cároknak régi hagyományos elvük volt és még ma is az, a „Divide et impera“, oszlass, hogy uralkodjál . . . És csodák csodája, ezt az elvet kezdik egyes ügyes emberek a mai életbe is átplántálni. A munkásság közé konkolyt hintenek, elhitetik a munkásokkal, hogy a vezérek ilyenek, meg amolyanok, vagy ilyenebbek, meg amolyanabbak ... És a hivő lélek mindezeket elhiszi. A hivés pedig, mint tudjuk, annyi, mint tudni. És igyeket vervén a munkások közé, fényesen beválik a „Divide et impera“ elve. Gyönyörűségesen ... És a munkások veszekednek, lármáznak maguk között, szidják a „vezéreket“, a szervezet irányítóit, a munkásság vezetőit, pártokra szakadoznak, szidják egymást, szapulják és gyalázzák és nem veszik észre a fenti elv jegyében történteket. Nem veszik észre, hogy mindez a harmadik érdekében történik, ők csak veszekednek és ezzel gyengítik kifelé az erejüket. . . . Régi igazság s mégis aktuális . . . Skorpió.