Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-28 / 48. szám
1913 t TYPOGRAPHY November 28 Igaz, az országos szervezőbizottság — hosszas firkálás után — időközönként feljogosítja a helyi bizottságok egyikét-másikát, hogy felkeresse a környékükön levő valamelyik várost, de ezt a legtöbb esetben csak hosszas ide-oda levelezés után vagy már későn teszi meg, vagy annyira megköti a bizottság kezét, hogy az egész kiküldetés nem sokat ér. (Ahányszor a miskolciak ily irányú előterjesztést tettek, az országos bizottság azonnal teljesítette kívánságukat. A szerk.) Azok, akik a vidéki bizottságokban működnek és ahol nagyobb a száma a környéken levő nyomdászoknak, megmondhatnák, hogy mily hátrányosan befolyásolhatja a bizottság működését ez a lekötöttség, a tehetetlenségre kárhoztatottság. Hányszor jut a bizottság abba a helyzetbe, hogy valamely helybeli nyomdában beállt rendellenes állapot kusza szálait a környéken kellene kibogoznia ; hányszor tapasztalhatjuk, hogy a helyben tapasztalt bűnös cselekmények megszüntethetésének módja a vidékkel való sürgős érintkezéstől függ; hányszor van megakasztva a békéltetőbizottság előtt fekvő és tárgyalás alá kerülő ügy, mert nincs mód a vidéki helyzetet sürgősen megismerni ; hányszor lehetne vidéken tapasztalt hibákat, a szervezetre káros eseményeket, bajt magában rejtő jelenségeket megszüntetni, ha idejekorán, mindjárt a kezdetnél lehetne közbelépni? Vagy hányszor múlna el a helyi szervezkedés, a helyben kivívott erkölcsi és anyagi eredmények feje felöl az aggódás, a veszedelem, ha a vidéki bizottságok ismernék környékük nyomdászainak viszonyait és az ottani helyzetet szabályozva, az egész vonalon egységes rendet teremthetnének ? Ezeknek a hiányoknak és bajoknak ismeretéből keletkezett bizonyára a kassai szaktársak ismeretes határozata is. Minden helyi bizottság kíváncsian várhatja e tekintetben a központ intézkedését, már csak azért is, mert az általam felhozott és ismertetett bajok orvoslása mindenképen előnyös a szervezetre. Azért is, mert praktikusabb, azért is, mert olcsóbb. Praktikusabb azért, mert a vidéki szaktársak az esetek legtöbbjében őszintébbek, nyiltszívüebbek a vidéki emberhez, aki közelükben és hasonló viszonyok között él és így a baj sokkal jobban, minden fázisában érthetőbben ismerhető fel, sőt jobban meg is értethető; azután meg azért olcsóbb, mert a vidéki szervezőbizottsági tagok kiküldetése— már a távolság miatt is — nem kerül annyiba, mint egy fővárosi küldött menesztése. Ami pedig azt illeti, hogy maguk az elsősorban érdekelt szaktársak sem viseltetnek a megfelelő komolysággal, jóakarattal, odaadással és ambícióval a szervezőbizottságok intézménye iránt, az szintén kézenfekvő és a tapasztalatok szerint elég gyakori. Az egyik helyen a szaktársak, egy részének marakodna úgyszólván megakasztja a helyi bizottság egészséges működését; a másik helyen a szaktársak nem támogatják a helyi bizottságot kellően ; van olyan város, ahol a bizottságot éppen csak hogy meg lehet választani, mert noha volnának is olyanok, akik a kellő tudással és tapasztalattal rendelkeznek, azonban tisztséget viselni nem akarnak ; megint másutt a szaktársak — valószínűleg azért, hogy békében maradhassanak — olyanokat választanak a bizottságba, akik sem az árszabállyal, sem a szervezettség igazi fogalmával tisztában nincsenek és így csak ártalmára vannak minden jóra érdemes ügynek; másutt a szaktársak nem csak dolgozni, de beszélni, sőt gondolkozni is lusták és így a legelső szélhámosnak felülnek, aki nagyszájuan tud frázisokat pattogtatni; máshol egy-két emberre hárul az egész munkája a szervezkedési feladatnak; végre vannak olyan helyek is, ahol szívesen fogadnak minden idegent — mintha ezzel akarnák elriasztani — s pár heti otttartózkodás után a legkülönfélébb tisztségekkel ruházzák fel, nem kutatva, vájjon ennek az embernek a múltja olyan volt-e, hogy szabad-e, megengedhető-e tisztséget bízni rá ? Hogy vajjon nem fogja-e ez az újonnan megválasztott „vezér“ a szaktársakat, a megválasztókat lejtőre vezetni. Nem akarom tovább fűzni ezeket a dolgokat. Amit elmondtam, az is elég ahhoz, hogy ott, ahol ilyesmi előfordul, megváltoztassák. Mert előfordul. És segíteni kell rajta. Itt is, ott is. Mégpedig sürgősen, mert a hosszabb idő óta tartó gazdasági válság nem hogy javítaná az általános helyzetet, hanem még rosszabbá teszi. A vidéki szaktársaknak észre kell venni. Meg kell fontolniok a helyzet komolyságát. A központnak pedig segítséget kell ahhoz nyújtani, hogy a vidéki bizottságok munkája intenzívebb, hathatósabb legyen. A központ segítsége irányuljon elsősorban arra, hogy a helyi bizottságoknak adjon nagyobb tevékenységi szabadságot. Hogy ne csak a helybeli ügyeket intézhesse, hanem ha a felmerülő sürgős szükség úgy kívánja, a környékükön levő városok nyomdászságával is érintkezhessék. Hogy ne legyen kénytelen hosszabb ideig várakozni és az ügy rovására a kellő alkalmat elmulasztani. A központnak végre be kell látnia, hogy a vidéki bizottságok csak úgy tudnak hivatásuk magaslatára emelkedni, csak úgy képesek a kellő erőt kifejteni, ha meg is adatnak ahhoz a kellő módok és jJJțgi jyr gs. A vidéki szervezőbizottságok pedig tegyék meg továbbra is kötelességüket. Az ő kezükbe van vetéve a szaktársak legeminensebb érdekeinek képviselete és védelme. Éljenek a beléjük helyezett bizalommal s ne keserítse, ne kedvetlentse el őket sem a központ bürokratikus, vaskalapos paragrafusvágása, sem a szaktársak közönye vagy óvódása, hanem igyekezzenek mindkettőt átszervezni. A jobbra. Venkovits Károly: Küzdjünk a munkanélküliség ellen!* A kapitalisztikus termelési módnak egyik kísérő átka: a munkanélküliség mindjobban ránehezedik szakmánkra is. Az általános gazdasági válság, amely egész Európa iparát megbénította, természetesen nem vonulhat el minden hatás nélkül országunk ipara és így szakmánk felett sem. A munkanélküliek száma szokatlan magasságot ért el és nagyon kevés a remény arra, hogy ez a szám csakhamar normális fokára csökkenjen. Ősz felé a nyomdákban tapasztalni szokott munkaszaporodásnak az idén semmi nyoma nincsen. A rossz üzletmenet, amúgy is gyenge kereskedelmünk pangása visszahat szakmánkra is. A nagykereskedők, a nagyiparosok csupán a legszükségesebb nyomtatványokat rendelik meg. A nagy árjegyzékek, a különféle kereskedelmi nyomtatványok megrendelését jobb időkre hagyják, sőt a könyvkiadók sem kockáztatják meg, hogy annyi új könyvet bocsássanak a karácsonyi könyvpiacra, mint más években szoktak. Kutassuk, mi ennek az oka. Tuduk, hogy nagy ipari válságok rendszerint nagy ipari központokban szoktak kitörni, ahol a kartellekben, trösztökben szövetkezett tőkések spekulációja dönt a munkások millióinak, a fogyasztók összességének élete és halála felett. Ott néhány ember érdeke győzedelmeskedik milliók érdekével szemben. Egyetlen pillanatban elhatározzák valamely iparcikk termelésének megszüntetését és emésztésüket előmozdító finom szivarjuk illatos füstkarikáit nézve, egyetlen szóval: mondják ki munkások százezreinek éhhalálos ítéletét. Az így munkanélküliekké vált munkások egyúttal természetesen fogyasztásra is képtelenekké lettek, ami fokozatosan újabb és újabb szakmákat dönt válságba. Ezt egy példával is meg lehet világítani. A nagy munkanélküliség súlyosan érinti a munkában levőket is, mert alig van család, amelynek egyik-másik tagja munka nélkül nem lenne. Ezért a dolgozó nem fordíthatja teljes keresetét a maga táplálására és ruházására. Meg kell osztania sovány falatját munka nélkül lévő testvérével, atyjával vagy fiával és így ipari cikkek fogyasztására a dolgozó proletár sem képes. Ennek következtében fokozatosan mindig újabb és újabb ipari cikkekben mutatkozik felesleg és hogy az áruk felszaporodása miatt az árak ne csökkenhessenek, megszüntetik egy időre ezeknek a cikkeknek a termelését is. Ez természetesen újabb munkáskategóriák utcára lökését jelenti. Így megy ez egymásba kapcsolódva mindaddig, míg az a néhány nagytőkés el nem éri a fogyasztó emberiséget zsaroló és rabló célját. Ez történik fejlett ipari államokban. De mi okozza nálunk az ipari válságot? Kérészben az általános gazdasági frangás és túlnyomó részben a mi háborút előidézett „bölcs“ diplomáciánk karöltve Magyarország jelenlegi kormányával, amelynek uralma a népek elnyomásán alapszik és a panamák mocsarából táplálkozik. Ennek a kormánynak veszett hire a lepénzelt külföldi sajtó dicséri adái ellenére is eljutott mindenhová, ahol Magyarországnak gazdasági téren ártani lehet. Hiába hoztak „a magyar Cromwell“ arcképével „diszitett“ ismertető cikkeket a magyar kormány zseniális, nagyszerű cselekedeteiről és minden eddigi államférfiat felülmúló bölcsességéről, amikor a lap belsejében rövid táviratokban be kellett számolniuk az itteni ostromállapotról, az ellenzéki kritika elfojtásáról, a miniszterelnök és házelnök törvénytelenségeiről, erőszakosságairól és gazságairól; meg kellett írniok, hogy az ellenzéket rendőrökkel vezették ki, hogy a tiltakozó munkásságot lelőtték, bebörtönözték; hiába írtak egy helyen minden szépet és dicsőt az „erőskezű“ őrültről, amikor más helyütt be kellett számolniuk a legreakciósabb választójogi „törvény“ keresztülerőszakolásáról, az amúgy is silány közszabadságok megsemmisítéséről, a gyülekezési és egyesülési jog korlátozásáról, a sajtószabadság eltörléséről stb. Azokat a köröket, amelyek valamely ország gazdasági életébe befolynak, nem dicsérő cikkek irányítják, hanem az illető országok kormányainak politikája. Ezek után természetes, hogy Magyarországon a minden ipar alapját képező hitel megrendült, ami a fentebb vázolt kapcso ódás következtében egymás után sodorta a legválságosabb helyzetbe a különböző iparágakat. Amit ipari téren fejlett országokban a tőke rablólovagjai tesznek meg, azt nálunk a kormányszékbe beleült rablófőnökök követik el egy vagdalkozó őrséggel felfegyverzett rablóbanda segítségével. Míg azonban a tőkések céljuk elérése után megszüntetik az általuk előidézett válságot, addig az országunkat rettegésben tartó rablóbandának eszébe sem jut, hogy a népgyilkos politikája nyomán fakadó tömegnyomoron enyhítsen. Amit nálunk eddig munkásvédelem címén elkövettek, az szégyenletes megcsúfolása minden szociálpolitikának. Itt még csak a „rabszolgatörvény“ és „kolduspénztár“ magaslatáig tudtak felemelkedni. A munkanélküliséggel járó ínség elleni biztosításról nálunk még csak néhány idealista álmodozik. Az aggkori biztosításról, nő- és gyermekvédelemről még ezek az idealisták sem mernek álmodozni. A munkanélküliek akciója, a sok gyűlés, memorandum még semmi eredménnyel nem járt eddig és ki hszt, hogy eredménnyel fog járni ? Magyarországon csak a klérus és militarizmus céljaira van pénz, a produktív tömegek részére csak börtön . Helyszűke miatt a múlt számból kimaradt, és éhezés jut itt. De a szervezett munkásság, amely egyesített erejével oly csodákat művelt már embertársainak megmentése, éhségük csillapítása körül, talál majd módot arra is, hogy a bűnös mulasztásokat elkövető hatóságokat rászorítsa kötelességük teljesítésére. Ha a mai társadalmi berendezkedés megköveteli azokat az áldozatokat, melyek a nagy munkanélküliségben nyilvánulnak meg, akkor viselje a terheit is ennek a „rendinek. _ _ A munkásság azonban addig sem pihen. Éhező testvéreivel megosztja sovány falatját, mert meg sem bírná emészteni, ha látnia kellene, mint bukik el mellőle az éhségtől kimerült munkástársa. A munkanélküliség által leginkább sújtott szakmák rendkívüli segélyt juttatnak munka nélkül lévő társaikra . A mi szakmánkban is meleg tettekben nyilvánul meg a szolidaritás, a közös sors érzése. Csak mostanában részesült dicséretben több nyomda személyzete, mert az esedékes béremelés telső heti összegét a munkanélkülieknek juttatták. Bármilyen szép és nemes áldozat is ez, mégis csak jótékonykodás, ha nem igyekszünk komolyan csökkenteni a munkanélküliséget. Nem szabad, hogy ebben merüljön ki küzdelmünk a munkanélküliség ellen. Ez akkor olyasmi lenne, mint amit a polgári társadalom tesz: koldussá, nyomorékká teszi az emberiség egy részét és hogy lelkiismeretén — ha ugyan van — könnyítsen, nagy jótékonysági munikát rendez. Arról van ugyanis szó, hogy dacára a rossz munkaviszonyoknak, vannak nyomdák, ahol a személyzetek egy részét különóráztatják. És a személyzetek egy része ez ellen nem tiltakozik. Sőt! A munkanélküliség ellen csak úgy küzdünk hatásosan, ha megszüntetjük a különórázásokat az egész vonalon. ........ Egy régebbi kimutatás szerint 212 munkanélküli szaktárs munkáját végezték el különórákban a munkában lévők. Ez azt jelenti, hogy 212 munkanélkülivel kevesebb lett volna szakmánkban akkoriban, ha a szaktársak nem különóráznak Mennyi munkanélküli segély maradt volna meg a mai rosszabb időkre ... ! Egy példával igazolhatjuk, hogy közvetlenül önmagunknak is mennyi kárt okozhatunk a különórázással: B. és B. egy nagyobb nyomdának tagjai. Sok a munka. Különóráznak, mert a főnök nem szeret munkást felvenni, aminek B. és E. máskülönben nagyon örül. A munka elkészül végre és annyira megcsappan, hogy a többi között B. és E. is az utcára kerül. Egy idő múlva a munka újból megindul, de mert a főnök nem szeret új munkást alkalmazni, aminek többek között A. és C. nagyon örül, ismét megkezdődnek a különórázások és a régebben munka nélkül lévő B. és E. sétálhat tovább. Ha ellenben a sok B. és E. nem szeretne különórázni, akkor — ha az utcára kerülnek is — aránylag rövidebb idő alatt kapnának újból kondíciót. Ebből a példából — amely az életből van merítve — is láthatjuk, hogy érdekünk ellen cselekszünk, ha nem akadályozzuk meg a különórázásokat. Ne reflektáljunk olyan többletkeresetre, bárhogyan ránk férne is az, amelyhez munkástestvéreink nyomora, éhező gyermekeik könnye tapad. Ha a kapitalizmus kegyetlen és önző, ne legyünk mi is azok. Különösen azért ne, mert magunkkal szemben lennénk kegyetlenek. Ma mások tengődnek a munkanélküliség keserű kenyerén, holnap mi juthatunk sorsukra, éppen különórázásaink következtében. Kétségtelen, hogy munkanélküli szaktársainkon sokkal jobban segítenénk, ha nem rövidítenék meg őket a munkaalkalmakban, mint hogyha állandóan segélyeznénk őket. A segélyt csak akkor veszik szívesen, ha egyáltalában semmi lehetősége nincs annak, hogy dolgozzanak. Amellett, hogy támogatjuk munka nélkül lévő társainkat, indítsuk meg a legerélyesebb harcot a munkanélküliséget előmozdító különórázások ellen ! Herzog S. RÖVID KÖZLEMÉNYEK: „Ezt nem akarjuk!“ mondotta az igazságügyminiszter annak a küldöttségnek, amely nála megjelent abból a célból, hogy a sajtóról szóló törvényjavaslat gyalázatosságaira rámutasson és követelje a legsúlyosabb rendelkezések elhagyását, vagy legalább ezek enyhítését. A küldöttség tagjait a múlt hét péntekjén tartott szakmaközi gyűlésen Rothenstein Mór szaktárs javaslatára választották meg. A küldöttség 53 szaklap és 110.000 tagot számláló szervezett munkás érdekképviseleteként, a Szakszervezeti Tanács képviseletében jelent meg a miniszternél, amelynek vezetője Preusz Mór szaktárs rámutatott arra, hogy a sajtóról szóló törvényjavaslat „összes rendelkezései arra irányulnak, hogy a szabad kritika, amely minden fejlődésnek élesztője, ne nyilatkozhassék meg. Az engedélyezési rendszer és a falragaszokkal szemben alkalmazandó cenzúra ezt a célt szolgálja. A kaució felemelése pedig egyenesen a munkásosztály ellen irányul.“ „A 39. és 40. szakaszok szerint ugyanis egyenesen lehetetlen törvényes eszközökkel gazdasági érdekek védelmére síkra szállani. Ha a szaklapokat megfojtják — már pedig az anyagi és erkölcsi kártérítésnek minden esetben való bírói alkalmazhatása a munkásszaklapok halálát jelenti —, akkor a szakszervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy sikeres bérmozgalmakat kezdeményezhessenek.“ Mit jelenthet ez az országra? Közgazdasági veszélyt és az ipar gyengülését. Ha a bérek su