Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-11-28 / 48. szám

1913 t­ TYPOGRAPHY November 28 Igaz, az országos szervezőbizottság — hosszas firkálás után — időközönként feljogosítja a helyi bizottságok egyikét-másikát, hogy felkeresse a környékükön levő valamelyik várost, de ezt a leg­több esetben csak hosszas ide-oda levelezés után vagy már későn teszi meg, vagy annyira megköti a bizottság kezét, hogy az egész kiküldetés nem sokat ér. (Ahányszor a miskolciak ily irányú elő­terj­esztést tettek, az országos bizottság azonnal teljesítette kívánságukat. A szerk.) Azok, akik a vidéki bizottságokban működnek és ahol nagyobb a száma a környéken levő nyom­dászoknak, megmondhatnák, hogy mily hátrányo­san befolyásolhatja a bizottság működését ez a lekötöttség, a tehetetlenségre kárhoztatottság. Hányszor jut a bizottság abba a helyzetbe, hogy valamely­­ helybeli nyomdában beállt rendellenes állapot kusza szálait a környéken kellene kibo­goznia ; hányszor tapasztalhatjuk, hogy a helyben tapasztalt bűnös cselekmények megszüntethetésé­­nek módja a vidékkel való sürgős érintkezéstől függ; hányszor van megakasztva a békéltetőbi­zottság előtt fekvő és tárgyalás alá kerülő ügy, mert nincs mód a vidéki helyzetet sürgősen meg­ismerni ; hányszor lehetne vidéken tapasztalt hibá­kat, a szervezetre káros eseményeket, bajt magá­ban rejtő jelenségeket megszüntetni, ha idejekorán, mindjárt a kezdetnél lehetne közbelépni? Vagy hányszor múlna el a helyi szervezkedés, a helyben kivívott erkölcsi és anyagi eredmények feje felöl az aggódás, a veszedelem, ha a vidéki bizottságok ismernék környékük nyomdászainak viszonyait és az ottani helyzetet szabályozva, az egész vonalon egységes rendet teremthetnének ? Ezeknek a hiányoknak és bajoknak ismeretéből keletkezett bizonyára a kassai szaktársak ismere­tes határozata is. Minden helyi bizottság kíváncsian várhatja e tekintetben a központ intézkedését, már csak azért is, mert az általam felhozott és ismertetett bajok orvoslása mindenképen előnyös a szervezetre. Azért is, mert praktikusabb, azért is, mert olcsóbb. Praktikusabb azért, mert a vidéki szaktársak az esetek legtöbbjében őszintébbek, nyiltszívüebbek a vidéki emberhez, aki közelükben és hasonló viszonyok között él és így a baj sokkal jobban, minden fázisában érthetőbben ismerhető fel, sőt jobban meg is értethető; azután meg azért olcsóbb, mert a vidéki szervezőbizottsági tagok kiküldetése— már a távolság miatt is — nem kerül annyiba, mint egy fővárosi küldött menesztése. Ami pedig azt illeti, hogy maguk az elsősorban érdekelt szaktársak sem viseltetnek a megfelelő komolysággal, jóakarattal, odaadással és ambícióval a szervezőbizottságok intézménye iránt, az szintén kézenfekvő és a tapasztalatok szerint elég gyakori. Az­ egyik helyen a szaktársak, egy részének ma­rakodna úgyszólván megakasztja a helyi bizottság egészséges működését; a másik helyen a szak­társak nem támogatják a helyi bizottságot kellően ; van olyan város, ahol a bizottságot éppen csak hogy meg lehet választani, mert noha volnának is olyanok, akik a kellő tudással és tapasztalattal rendelkeznek, azonban tisztséget viselni nem akar­nak ; megint másutt a szaktársak — valószínűleg azért, hogy békében maradhassanak — olyanokat választanak a bizottságba, akik sem az árszabál­lyal, sem a szervezettség igazi fogalmával tisztában nincsenek és így csak ártalmára vannak minden jóra érdemes ügynek; másutt a szaktársak nem csak dolgozni, de beszélni, sőt gondolkozni is lusták és így a legelső szélhámosnak felülnek, aki nagyszájuan tud frázisokat pattogtatni; máshol egy-két emberre hárul az egész munkája a szer­vezkedési feladatnak; végre vannak olyan helyek is, ahol szívesen fogadnak minden idegent — mintha ezzel akarnák elriasztani — s pár heti ott­­tartózkodás után a legkülönfélébb tisztségekkel ruházzák fel, nem kutatva, vájjon ennek az ember­nek a múltja olyan volt-e, hogy szabad-e, meg­engedhető-e tisztséget bízni rá ? Hogy vajjon nem fogja-e ez az újonnan megválasztott „vezér“ a szaktársakat, a megválasztókat lejtőre vezetni. Nem akarom tovább fűzni ezeket a dolgokat. Amit elmondtam, az is elég ahhoz, hogy ott, ahol ilyesmi előfordul, megváltoztassák. Mert előfordul. És segíteni kell rajta. Itt is, ott is. Még­pedig sür­gősen, mert a hosszabb idő óta tartó gazdasági válság nem hogy javítaná az általános helyzetet, hanem még rosszabbá teszi. A vidéki szaktársaknak észre kell venni. Meg kell fontolniok a helyzet komolyságát. A központnak pe­dig segítséget kell ahhoz nyújtani, hogy a vidéki bi­zottságok munkája intenzívebb, hathatósabb legyen. A központ segítsége irányuljon elsősorban arra, hogy a helyi bizottságoknak adjon nagyobb tevé­kenységi szabadságot. Hogy ne csak a helybeli ügyeket intézhesse, hanem ha a felmerülő sürgős szükség úgy kívánja, a környékükön levő városok nyomdászságával is érintkezhessék. Hogy ne legyen kénytelen hosszabb ideig várakozni és az ügy rovására a kellő alkalmat elmulasztani. A központnak végre be kell látnia, hogy a vidéki bizottságok csak úgy tudnak hivatásuk magaslatára emelkedni, csak úgy képesek a kellő erőt kifejteni, ha meg is adatnak ahhoz a kellő módok és jJJțgi jyr gs. A vidéki szervezőbizottságok pedig tegyék meg továbbra is kötelességüket. Az ő kezükbe van ve­­téve a szaktársak legeminensebb érdekeinek kép­viselete és védelme. Éljenek a beléjük helyezett bizalommal s ne keserítse, ne kedvetlentse el őket sem a központ bürokratikus, vaskalapos paragrafus­vágása, sem a szaktársak közönye vagy óvódása, hanem igyekezzenek mindkettőt­­ átszervezni. A jobbra. Venkovits Károly: Küzdjünk a munkanélküliség ellen!* A kapitalisztikus termelési módnak egyik kísérő átka: a munkanélküliség mindjobban ránehezedik szakmánkra is. Az általános gazdasági válság, amely egész Európa iparát megbénította, természetesen nem vonulhat el minden hatás nélkül országunk ipara és így szakmánk felett sem. A munkanélküliek száma szokatlan magasságot ért el és nagyon kevés a remény arra, hogy ez a szám csakhamar normális fokára csökkenjen. Ősz felé a nyomdákban tapasztalni szokott munkaszaporodásnak az idén semmi nyoma nincsen. A rossz üzletmenet, amúgy is gyenge kereskedel­münk pangása visszahat szakmánkra is. A nagy­­kereskedők, a nagyiparosok csupán a legszük­ségesebb nyomtatványokat rendelik meg. A nagy árjegyzékek, a különféle kereskedelmi nyomtat­ványok megrendelését jobb időkre hagyják, sőt a könyvkiadók sem kockáztatják meg, hogy annyi új könyvet bocsássanak a karácsonyi könyvpiacra, mint más években szoktak. Kutassuk, mi ennek az oka. Tud­uk, hogy nagy ipari válságok rendszerint nagy ipari központokban szoktak kitörni, ahol a kar­­tellekben, trösztökben szövetkezett tőkések spe­kulációja dönt a munkások millióinak, a fogyasztók összességének élete és halála felett. Ott néhány ember érdeke győzedelmeskedik milliók érdekével szemben. Egyetlen pillanatban elhatározzák vala­mely iparcikk termelésének megszüntetését és emésztésüket előmozdító finom szivarjuk illatos füstkarikáit nézve, egyetlen szóval: mondják ki munkások százezreinek éhhalálos ítéletét. Az így munkanélküliekké vált munkások egyúttal termé­szetesen fogyasztásra is képtelenekké lettek, ami fokozatosan újabb és újabb szakmákat dönt válságba. Ezt egy példával is meg lehet világítani. A nagy munkanélküliség súlyosan érinti a munkában levőket is, mert alig van család, amelynek egyik-másik tagja munka nélkül nem lenne. Ezért a dolgozó nem fordíthatja teljes keresetét a maga táplálására és ruházására. Meg kell osztania sovány falatját munka nélkül lévő testvérével, atyjával vagy fiával és így ipari cikkek fogyasztására a dolgozó proletár sem képes. Ennek következtében fokozatosan mindig újabb és újabb ipari­­ cikkekben mutatkozik felesleg és hogy az áruk felszaporodása miatt az árak ne csökken­hessenek, megszüntetik egy időre ezeknek a cik­keknek a termelését is. Ez természetesen újabb munkáskategóriák utcára lökését jelenti. Így megy ez egymásba kapcsolódva mindaddig, míg az a néhány nagytőkés el nem éri a fogyasztó emberi­séget zsaroló és rabló célját. Ez történik fejlett ipari államokban. De mi okozza nálunk­ az ipari válságot? Ké­részben az általános gazdasági frangás és túl­nyomó részben a mi háborút előidézett „bölcs“ diplomáciánk karöltve Magyarország jelenlegi kor­mányával, amelynek uralma a népek elnyomásán alapszik és a panamák mocsarából táplálkozik. Ennek a kormánynak veszett hire a lepénzelt külföldi sajtó dicséri adái ellenére is eljutott minden­hová, ahol Magyarországnak gazdasági téren ártani lehet. Hiába hoztak „a magyar Cromwell“ arcképé­vel „diszitett“ ismertető cikkeket a magyar kor­mány zseniális, nagyszerű cselekedeteiről és min­den eddigi államférfiat felülmúló bölcsességéről, amikor a lap belsejében rövid táviratokban be kellett számolniuk az itteni ostromállapotról, az ellenzéki kritika elfojtásáról, a miniszterelnök és házelnök törvénytelenségeiről, erőszakosságairól és gazságairól; meg kellett írniok, hogy az ellenzéket rendőrökkel vezették ki, hogy a tiltakozó munkás­ságot lelőtték, bebörtönözték; hiába írtak egy helyen minden szépet és dicsőt az „erőskezű“ őrült­ről, amikor más helyütt be kellett számolniuk a legreakciósabb választójogi „törvény“ keresztül­­erőszakolásáról, az amúgy is silány közszabad­ságok megsemmisítéséről, a gyülekezési és egyesü­­­lési jog korlátozásáról, a sajtószabadság eltörlésé­ről stb. Azokat a köröket, amelyek valamely ország gazdasági életébe befolynak, nem dicsérő cikkek irányítják, hanem az illető országok kormányainak politikája. Ezek után természetes, hogy Magyar­­országon a minden ipar alapját képező hitel meg­rendült, ami a fentebb vázolt kapcso ódás követ­keztében egymás után sodorta a legválságosabb helyzetbe a különböző iparágakat. Amit ipari téren fejlett országokban a tőke rablólovagjai tesznek meg, azt nálunk a kormány­székbe beleült rablófőnökök követik el egy vag­­dalkozó őrséggel felfegyverzett rablóbanda segít­­ségével. Míg azonban a tőkések céljuk elérése után megszüntetik az általuk előidézett válságot, addig az országunkat rettegésben tartó rablóbandának eszébe sem jut, hogy a népgyilkos politikája nyomán fakadó tömegnyomoron enyhítsen. Amit nálunk eddig munkásvédelem címén elkövettek, az szégyen­letes megcsúfolása minden szociálpolitikának. Itt még csak a „rabszolgatörvény“ és „kolduspénztár“ magaslatáig tudtak felemelkedni. A munkanélküli­séggel járó ínség elleni biztosításról nálunk még csak néhány idealista álmodozik. Az aggkori biztosításról, nő- és gyermekvédelemről még ezek az idealisták sem mernek álmodozni. A munkanélküliek akciója, a sok gyűlés, memo­randum még semmi eredménnyel nem járt eddig és ki h­szt, hogy eredménnyel fog járni ? Magyaror­szágon csak a klérus és militarizmus céljaira van pénz, a produktív tömegek részére csak börtön . Helyszűke miatt a múlt számból kimaradt, és éhezés jut itt. De a szervezett munkásság, amely egyesített erejével oly csodákat művelt már ember­társainak megmentése, éhségük csillapítása körül, talál majd módot arra is, hogy a bűnös mulasztáso­kat elkövető hatóságokat rászorítsa kötelességük teljesítésére. Ha a mai társadalmi berendezkedés megköveteli azokat az áldozatokat, melyek a nagy munkanélküliségben nyilvánulnak meg, akkor vi­selje a terheit is ennek a „rendinek. _ _ A munkásság azonban addig sem pihen. Éhező testvéreivel megosztja sovány falatját, mert meg sem bírná emészteni, ha látnia kellene, mint bukik el mellőle az éhségtől kimerült munkástársa. A munkanélküliség által leginkább sújtott szakmák rendkívüli segélyt juttatnak munka nélkül lévő tár­­sai­kr­­a . A mi szakmánkban is meleg tettekben nyilvánul meg a szolidaritás, a közös sors érzése. Csak mos­tanában részesült dicséretben több nyomda sze­mélyzete, mert az esedékes béremelés telső heti összegét a munkanélkülieknek juttatták. Bármilyen szép és nemes áldozat is ez, mégis csak jótékonykodás, ha nem igyekszünk komolyan csökkenteni a munkanélküliséget. Nem szabad, hogy ebben merüljön ki küzdelmünk a munka­­nélküliség ellen. Ez akkor olyasmi lenne, mint amit a polgári társadalom tesz: koldussá, nyomo­rékká teszi az emberiség egy részét és hogy lelki­­ismeretén­ — ha ugyan van — könnyítsen, nagy jótékonysági munikát rendez. Arról van ugyanis szó, hogy dacára a rossz munkaviszonyoknak, vannak nyomdák, ahol a sze­mélyzetek egy részét különóráztatják. És a sze­mélyzetek egy része ez ellen nem tiltakozik. Sőt! A munkanélküliség ellen csak úgy küzdünk hatásosan, ha megszüntetjük a különórázásokat az egész vonalon. ........ Egy régebbi kimutatás szerint 212 munkanélküli szaktárs munkáját végezték el különórákban a munkában lévők. Ez azt jelenti, hogy 212 munka­­nélkülivel kevesebb lett volna szakmánkban akko­riban, ha a szaktársak nem különóráznak Mennyi munkanélküli segély maradt volna meg a mai ros­­­szabb időkre ... ! Egy példával igazolhatjuk, hogy közvetlenül ön­magunknak is mennyi kárt okozhatunk a külön­­órázással: B. és B. egy nagyobb nyomdának tag­jai. Sok a munka. Különóráznak, mert a főnök nem szeret munkást felvenni, aminek B. és E. máskülönben nagyon örül. A munka elkészül végre és annyira megcsappan, hogy a többi között B. és E. is­­ az utcára kerül. Egy idő múlva a munka újból megindul, de mert a főnök nem­­ szeret új munkást alkalmazni, aminek többek kö­zött A. és C. nagyon örül, ismét megkezdődnek a különórázások és a régebben munka nélkül lévő B. és E. sétálhat tovább. Ha ellenben a sok B. és E. nem­ szeretne különórázni, akkor — ha­­ az utcára kerülnek is — aránylag rövidebb idő alatt kapnának újból kondíciót. Ebből a példából — amely az életből van me­rítve — is láthatjuk, hogy érdekünk ellen cselek­szünk, ha nem akadályozzuk meg a különórázá­sokat. Ne reflektáljunk olyan többletkeresetre, bárhogyan ránk férne is az, amelyhez munkástest­­véreink nyomora, éhező gyermekeik könnye tapad. Ha a kapitalizmus kegyetlen és önző, ne legyünk mi is azok. Különösen azért ne, mert magunkkal szemben lennénk kegyetlenek. Ma mások tengőd­nek a munkanélküliség keserű kenyerén, holnap mi juthatunk sorsukra, éppen különórázásaink következtében. Kétségtelen, hogy munkanélküli szaktársainkon sokkal jobban segítenénk, ha nem rövidítenék meg őket a munkaalkalmakban, mint hogyha állandóan segélyeznénk őket. A segélyt csak akkor veszik szívesen, ha egyáltalában semmi lehetősége nincs annak, hogy dolgozzanak. Amellett, hogy támogatjuk munka nélkül lévő társainkat, indítsuk meg a legerélyesebb harcot a munkanélküliséget előmozdító különórázások ellen ! Herzog S. RÖVID KÖZLEMÉNYEK: „Ezt nem akarjuk!“ mondotta az igazságügyminiszter annak a küldött­ségnek, amely nála megjelent abból a célból, hogy a sajtóról szóló törvényjavaslat gyalázatosságaira rámutasson és követelje a legsúlyosabb rendelke­zések elhagyását, vagy legalább ezek enyhítését. A küldöttség tagjait a múlt hét péntekjén tartott szakmaközi gyűlésen Rothenstein Mór szaktárs javaslatára választották meg. A küldöttség 53 szak­lap és 110.000 tagot számláló szervezett munkás érdekképviseleteként, a Szakszervezeti Tanács képviseletében jelent meg a miniszternél, amelynek vezetője Preusz Mór szaktárs rámutatott arra, hogy a sajtóról szóló törvényjavaslat „összes ren­delkezései arra irányulnak, hogy a szabad kritika, amely minden fejlődésnek élesztője, ne nyilatkoz­­hassék meg. Az engedélyezési rendszer és a fal­ragaszokkal szemben alkalmazandó cenzúra ezt a­ célt szolgálja. A kaució felemelése pedig egyenesen a munkásosztály ellen irányul.“ „A 39. és 40. sza­­­kaszok szerint ugyanis egyenesen lehetetlen törvé­nyes eszközökkel gazdasági érdekek­­ védelmére síkra szállani. Ha a szaklapokat megfojtják — már pedig az anyagi és erkölcsi kártérítésnek minden esetben való bírói alkalmazhatása a munkás­szaklapok halálát jelenti —, akkor a szakszerve­zetek nincsenek abban a helyzetben, hogy sikeres bérmozgalmakat kezdeményezhessenek.“ Mit­ jelenthet ez az országra? Közgazdasági veszélyt és az ipar gyengülését. Ha a bérek su­

Next