Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-05-28 / 22. szám

1920 TYPOGRAPHIA Az iniciálék kapcsán ismét van észrevételünk. A szedőgépeket tárgyaló cikk megint két betű­ből álló szóval kezdődik. Hát higgje el a szer­kesztőség, hogy ez nemcsak nem esztétikus, hanem még zavaró is. Ezt a kifogásunkat már csak azért is fönntartjuk, mert a baj könnyen kikerülhető, anélkül, hogy az eredeti szövegen változtatni kellene. Erre a gondolatra maga a Magyar Grafika is rájött, ha talán csak ösztö­nösen is. A szóritkitással és sorhajlítással fog­lalkozó közlemény ugyanis nem két betűvel, hanem csak eggyel kezdődik, még­pedig névelő­vel. Itt — igen helyesen — úgy segített magán a szedő, hogy az utána következő szót, vagyis a szöveg második szavát verzálisból szedte. De hiszen ez nem is új! Érthetetlen tehát, hogy mért nem teszik ezt meg akkor is, ha a szöveg kétbetűs szóval kezdődik. Két új szedőgépről igen érdekes fordítást olvashatunk 6. aláírással, Kner Imre pedig a vízjeles papirosról nyújt szakszerű ismertetést. Benedek Marcell arról elmélkedik, hogy mit olvassunk. Ezután a szóritkitás és sorhajlítás divatjáról találunk folytatást ahhoz a vitához, amely a Typographiában indult meg. A cikk igen alkal­mas üszökvetés, mert ismét lángra lobbanthatja a mesterszedőin­k kedélyét. Hogy csak egyetlen érvelést közöljünk belőle, olvassuk csak a következőket: „A szedésritk­it­ás divatja mellett szól az is, hogy könnyebben és gyorsabban állítható elő a ritkítottan szedett és könnyedén odavetett sorokból álló abszidencia, mint a négyszögesített formák izzadtságszagot ter­jesztő kikényszerítése." Gondoljunk csak arra a rettenetes vesződségre, mellyel a legtöbb tömbszedés jár. Erre eklatáns példa a múlt szám esküvői meghívókból álló melléklete. Ennek a kétoldalas mellékletnek a kiszedése (nyomatott minták után) sokkal több időt vett igénybe, mint a jelen szám négyoldalas mellék­letéé, pedig ez utóbbi lényegesen több példát és szöveget ölel föl amannál­. Mi a magunk részé­ről most már igazán nem óhajtunk senkivel­­ vitába szállni. Csak magyarázóul jegyezzük meg tehát, hogy ez az idézet Spitz Adolf szak­társunknak a Magyar Grafika múlt számában közölt esküvői meghívóira vonatkozik, amelye­ket pedig a ritkítás ellenlábasai szembeállíta­nak az új iránnyal. Valószínűnek látszik, hogy a Magyar Grafika kéthónapos szünete a Typo­­graphiának akaratlanul is forró vitaanyagot adott. Jaschik Álmos folytatja a könyvkötőipar múltjából vett, nagyszerű tanulmányát. Az ér­dekes ábrákkal kisért munka igen mélyjárású, és­ minden szigorú tudományossága mellett is izgató. A Magyar Grafikát már ezért a cikkért is érdemes megszereznünk. Megfontolást érde­mel a gondolat, hogy ezt a munkát helyes helyesírás szabályait követi, hanem a szószár­­maztatás törvényeiből helytelenül következte­tett (etimologizált) szóképzést is helyesbíti. Amide a szók fizikai testének képzésében olyan változások vannak, amelyek a tárgyesetből a szóegyeztetéskor viszonylagos helyzetet okoz­nak és ilyenkor az az egy-két betűből álló elté­rés nem tartozik többé a helyesírás szabályai­ból eredő írásmód kérdésébe, hanem a szókötő­­révén a mondattan körébe vág. (Talán jellem­zően a XVIII. század nagy nyelvtudományi küzdelméből a j és y betűk harcával vilá­gíthatom­ ezt meg. Ugyanis arról folyt a vita vajjon a tárgyas ragozásban, a föl­szólító módban s a birtokos személyrago­­zásban (például látja, kérje, kardja) hozzá­tartozik-e a j a képzőhöz vagy csak kötő­­hang, azaz — mint ők mondták — bélyegbetű a j. Verseghy tagadta, mivel ma már sok eset­ben nincs nyoma (háza, lesi, rejtse) és sokkal­­ nagyobb azoknak az alakoknak a száma, ahol egészen hiányzik, vagy a végső mássalhangzó megnyújtása pótolja (llásson, ássa, nézze, nem lás­ son, ás-ja, néz-je). De minthogy a kiejtés­ben illeszkednek az érintkező mássalhangzók, így irt: attya, céllya, eláru­lya; Révai pedig föltüntette a j-t: atyja, célja, elárulja. És így az ebből következtetett tétel, hogy a­z már nem tekinthető képzőnek, téves volt.) Tehát a kor­rektor előtt egyedül helyesírási kérdés nincs, mivel a szóképzés maga sem tartozik szorosan a helyesírás kérdésébe. Az itt előadottakból mindenesetre megál­lapítható az a vonatkozás, amely a helyesírás alaptörvényei és a szókép­zés szabályai között fönnáll és ez a vonatkozás annál inkább hívja ki a korrektor beavatkozá­sát a kézirat helytelenségeibe, mennél föltünőbb az iró egyénisége eredetiségének a megnyilat­kozása. Az irók legtöbb­nyire nem veszik figye­lembe a szóképzés szabályait, sokszor maguk alkotnak uj szót és így önkéntelenül beleesnek oly hibába, amelyet nem vesznek észre, de ame­lyet a korrektor nem hagyhat figyelmen kívül. (Ez idő szerint egy készülő könyvnek a kézira­taiban ilyen képzéseket találtam: súlyosul, szappanosít; ilyen összetett mellékneveket: szivrepelve, szemlehunyva* ilyen igen­eveiket: nászutazni, vendégszerepelni; ilyen igét: táv­­hunyorita , [főnévképzővel] távhuny­orit­ás stb.) Éppen ezért fontos, hogy a korrektor ismerje azokat a viszonyokat, amelyek az uj szók és szóösszetételek alaikításáb­­an a helyes képzést megvilágítják. Az önkényes szóalkotásra mindig volt elég volna különlenyomatban is hozzáférhetővé test­ilünk az intelligens magyar közönség számára. A Magyar Grafika rovatai közül a Szedés­­technika új hirdetésszedési módszert ajánl. „E módszernél a hirdetéseket nem hasábvonallal vagy kisebb-nagyobb beosztással választjuk el egymástól, hanem a hirdetésoldalt vastag, 8—12 pontos vonallal vagy körzetekkel bekerítve és mezőkre osztva, a hirdetéseket minden keret nélkül szedik bele ezekbe a mezőkbe, úgy, ahogy a mellékleten bemutatott példákon is látjuk.“ A technikai újítások rovatában szellemes találmányról értesülünk, amely a kikötőzsinór kiküszöbölését célozza. A találmány Teichner Jakab szaktársunké, aki azt a Magyar Grafiká­nak be is mutatta, ahol „meggyőződtek róla, hogy a vele való munkálkodás sokkal gyorsabb és könnyebb, mint a kikötőzsinórral való ki­kötés, vagy bármely más ilynemű találmány alkalmazása“. A két színben nyomott mellékletek részben a szóritkitásról és sorhajlításról, részben pedig a már említett új hirdetésszedési módszerről írott közleményhez szegődnek kisérőkü­l. Ezt a célt jól­ szolgálják. Sőt a Magyar Vadkereskedelmi Vállalat Rt. ckaü szedés több mint jól sikerült munka. A Typographia lapzártakor a Magyar Grafika még nem került ki fűtötten a nyomdából, és így a nyomásról, szintúgy az egész füzet hatá­sáról nem nyilatkozhatunk. Ha szükségét lát­juk, a jövő héten még visszatérünk rá. Sz. /­ Május 28 Válasz Szilágyinak, szedőnek bizony, nem kell honorálni, az ilyen korrigálásnak semmi komoly alapja nincs. Ez az a bizonyos hochmecolás. Én is azt kérdezem — amint ön teszi —, hol az a magyar nyelvtan, amely azokat az el­választásokat tanítja, hogy pén-zért és nem pénz-ért, va-sut és nem vas-ut, ren-dőr és nem rend-őr, há­zért és nem ház-ért. Nehogy azzal érveljen azonban itt Szilágyi szaktárs, hogy vasút meg rendőr, stb. összetett szó, mert ha a hangtani szabályok szerint választunk el, akkor az teljesen mindegy. Arról természetesen nem beszélek, hogy Euró­pa nyomdász-szempontból helytelen el­választás, noha nyelvtanilag ez is helyes; vala­mint az sem vitás, hogy általában a kétbetűs elválasztásokat kiirtsuk, de azt viszont ismét nem magyarázza meg Szilágyi kolléga, hogy szerinte miért: temp­lom­, And­rássy, Ang­lia és nem tem­plom, An­drássy, An­glia stb. Tanulni nem szégyen, ellenben, ha valaki tanítani akar, nem elég azt mondani, hogy „természetesen így vagy úgy kell“, annál ke­vésbé fogadom el hatékony bizonyítási és ki­­tanítási módszernek azt, ha valaki a „tördelői tekintélyt“ veszi igénybe ilyen esetekben. Hát a tördelő az a fórum, amely hivatott eldönteni a helyesírási kérdésekben fölmerült vitákat? Akkor cseréljenek helyet Nem mindig áll ám az, hogy akinek az isten hivatalt ád, észt is ad hozzá! Aztán nem hatékony bizonyíték álláspontjá­nak helyessége mellett az sem, hogy­ bőgő­­felületességet meg analfabétásságot, betolako­dott műveletlenséget állapít meg, továbbá gunyoros „vérbeli lapszedő“ titulusokkal tisz­teli meg azt a szedőt aki nem esik hasra kor­rektor őfensége előtt. Röviden,­ kevesebb gorombaságot, több ala­posságot és jóakaratot de nem fölényeskedést és főleg nem bogarászást. Klein. Szóval Szilágyi szaktársnak fáj valami. Ezt igen könnyen meg lehet állapítani a Typo­graphia múlt heti számában leadott terjedel­mes írásából, amelynek sokkal nagyobb értéket lehetne tulajdonítani, ha nem azért írta volna meg, mert valaki szembe mert helyezkedni az ő — mert hisz a viszonyokkal ismerős szaktárs rögtön megállapíthatta, hogy róla van szó — álláspontjával, hanem igenis tisztán csak a közérdek vezette volna. Ehelyett azonban majdnem egész cikkén végigvonul a kesergés afölött, hogy vannak szedők is, akik, valamelyest konyítanak a magyar helyesíráshoz és nem hajlandók el­ismerni a korrektori felsőbbrendűséget, főleg akkor, amikor elfelejti megmagyarázni, hogy például mikor két szó a: mint hogy és mikor minthogy. Mert ha ebben az esetben Szilágyi szaktárs csak azzal támasztja alá álláspontját, hogy „természetesen a korrektor kettőbe jelöli a minthogy szót“, tisztelt kolléga, ez nem érv,­­ ez csak korrektori bakafántoskodás, amit a példa irodalmunkban, különösen az egyes tu­dományszakok föléledése idején. Nyelvünk tör­ténet­ében a legfeltűnőbb példáját az új szóik alkotására,célzó törekvés beteges elfajulásának a múlt század utolsó évtizedében találhatjuk. A nyelvújításnak nevezett, nagyhatású és for­­radalomszerű irodalmi mozgalom nemcsak a k­öltői és prózai stílus átalakítására volt igen nalgig befolyással, hanem mély nyomokat ha­gyott a magyar nyelv szókészletében is. A mai irodalmi nyelv szavainak jelentékeny része a nyelvújítás szógyártó műhelyeiben készült. A legmerészebb szócsináló Barczafalvi Szabó Dá­vid volt, aki az 1787-ben Pozsonyban Füekuti Länderer Mihályinál nyomtatott „Szigvart klast,romi története“ című, német érzelgős re­gény fordításában halomszámra alkalmazta a maga csinálta szóikat. A koncertet például muzsikadalomnak nevezte, az etikát erkölcse­­deleménynek, az univerzitást mind eméngede­­lem­nek,­ az ortográfiát i­ásnágns­k. De eZó­­csonkitással is képzett uj alakokat; i­gy lett az abraz-bol ábra, az imáld ® ág*ból ima, a csonldes­­»égből csönd. Tőle valók az ifjonc, újonc, kül­dönc, lovanc főnevek. Számtalan az olyan szava, mely nem tudott tért foglalni az iroda­lomban, mint álláp (gléda), belső (valaminek a belseje), emlep (monumentum), esde (kérvény), foglács (szó­tag), őrmész (strázzsa), vimály (vilá­gosság). Ezek természetesen azért nem kerül­tek­­ közhasználatba, mert a szószármaztatás törvénye szerint teljesen nélkülözik a tő leg­fontosabb elemeit, tehát helytelen képzésnek. De a szógyártás idején idegen képzővel is alkottak sok szabálytalan főnevet. Például a­­ nők,­­nők mint képző meghonosult szláv szók­ból került a magyar szókincsbe (tárnok, asztal­­nok, udvarnok stb.). A nők, nők tehát mint idegen szóelem törvény szerint nem alkothat magyar szókat, annak ellenére, hogy sok forga­­lomban van: kormánynak, személynök, tanács­nok, , helynök, tollnok, gyakornok, péztárnok, raktárnok stb., holott jó magyar képzéssel csak így helyesek: raktáros, pénztáros, kormányzó, gyakorló stb. Hasonlóképen a -da,­­de képzőt is meghonosult idegen szók (csorda, borda, ka­loda) végéről vették át és csináltak belőle ma­gyar főnévképzőt. Kezdetben igetőkhöz tették , azt a helyet akarták vele jelenteni, ahol va­lami történik; később tetszés szerint odaragasz­­tottá­k, ahová­­ éppen illőnek gondolták s így lett: csapdaáruda, rak­oda, hajóda, zúzda, pat~­kolda, hizlalda, pörkölde, sörfőzde, öntöde, etkezde stb., mintha nem volna helyesebb a zuzo, rakodó, patkoló, pörkölő, hizlaló, sörfőző, étkező stb. képzés. Mindezek a szószármaztatás törvényei szerint szabálytalan képzések, mert idegen nyelvek hasonlóságára alkottattak. A nyelvújításnak nevezett nagy irodalmi mozgalom azzal a romlással is szembe száll­ott, melyet a „deák“ nyelv befolyása okozott a ma­gyar szókincsben s egyebek közt feledésbe ment magyar szók föltámasztásával iparkodott szó­készletünket gazdagítani. A lefolyt században minden­ tényező hozzájárult, hogy a magyar n­yelv — szavainak bőségével, alakjainak ere­detiségével, népies sajátságaival is kifejezője lehessen a ragozó nyelvek tulajdonságait jel­lemző természetesnek. Csakhogy ez az áramlat éppen úgy, mint az újabbkori irodalom műve­lői és főképen a német nyelv hatása alatt álló magyar kereskedőik írásműveikben túlzásba estek és különösen a szók képzésében sok hibát követtek el. Bár Kazinczy, ki a nyelvújító mozgalom irányítója volt, ellenezte az erő­szakosságokat a szófaragásban, maga is alkotott újakat, de mindig figyelemmel volt a szab­ál­y­­szerű képzésre. „Szigvart“ bírálatában ide­­vonatkoz­óan azt írja, hogy a „szószerzést átal­­jaban tilalmasnak nem állítom, de azt kíván­nám meg, hogy 1. az újonnan talált szó, azt, amit jelenteni akar, alkalmasint kinyomja, hogy bizonyos gyökértől jöjjön; 3. hogy ma­gyar legyen és a nyelvek analógiájához alkal­maztassák; 4. hogy az ilyenek félénken és igen ritkán hozdassanak elő.“ Hogy a fönti szabályok (vagy föltételek) be­tartása­ nélkül alkotott szók helyesbitésére a korrektor Mvatottságot érez-e vagy sem, az­ar romlatlan nyelvérzékétől függ. Különben helyesbitesükhek módjával b­eszéd­­részenként külön-kü­lön csoportosítva későbben foglalkozom. Ebben a részben főképen annak a rejtegetésére szorítkoztam, hogy először is kimutassanx az Írásmód alapelveinek ingado­zásaiból Támadó eltéréseket és hogy milyen vonatkozásban áll a szóképzés a helyesírással; másodszor: szükséges-e és milyen módon a Korrektor beavatkozása a helytelenül képzett S^?JC .m.javításába. Az előbbit kimerítően meg­világítottam, , az utóbbira nézve kijelenthetem, hogy a szabálytalan képzések mindig kijavít­hatók annál is, inkább, mivel rendszerint csak a képző megváltoztatásáról van szó. A hely­telenségeket fölismerni és megigazítani nem oly nehéz, mint némelyek állítják. A romlatlan nyelvérzeik, a magyar nyelv törvényeinek isme­rete biztosan kalauzol ebben a munkában De kívánatos, hogy az okulás vágya és a jónak alkalmazására való komoly akarat meglegyen íróinkban és a gyakorlat embereiben is. S—n.

Next