Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)
1920-05-28 / 22. szám
1920 TYPOGRAPHIA Az iniciálék kapcsán ismét van észrevételünk. A szedőgépeket tárgyaló cikk megint két betűből álló szóval kezdődik. Hát higgje el a szerkesztőség, hogy ez nemcsak nem esztétikus, hanem még zavaró is. Ezt a kifogásunkat már csak azért is fönntartjuk, mert a baj könnyen kikerülhető, anélkül, hogy az eredeti szövegen változtatni kellene. Erre a gondolatra maga a Magyar Grafika is rájött, ha talán csak ösztönösen is. A szóritkitással és sorhajlítással foglalkozó közlemény ugyanis nem két betűvel, hanem csak eggyel kezdődik, mégpedig névelővel. Itt — igen helyesen — úgy segített magán a szedő, hogy az utána következő szót, vagyis a szöveg második szavát verzálisból szedte. De hiszen ez nem is új! Érthetetlen tehát, hogy mért nem teszik ezt meg akkor is, ha a szöveg kétbetűs szóval kezdődik. Két új szedőgépről igen érdekes fordítást olvashatunk 6. aláírással, Kner Imre pedig a vízjeles papirosról nyújt szakszerű ismertetést. Benedek Marcell arról elmélkedik, hogy mit olvassunk. Ezután a szóritkitás és sorhajlítás divatjáról találunk folytatást ahhoz a vitához, amely a Typographiában indult meg. A cikk igen alkalmas üszökvetés, mert ismét lángra lobbanthatja a mesterszedőink kedélyét. Hogy csak egyetlen érvelést közöljünk belőle, olvassuk csak a következőket: „A szedésritkitás divatja mellett szól az is, hogy könnyebben és gyorsabban állítható elő a ritkítottan szedett és könnyedén odavetett sorokból álló abszidencia, mint a négyszögesített formák izzadtságszagot terjesztő kikényszerítése." Gondoljunk csak arra a rettenetes vesződségre, mellyel a legtöbb tömbszedés jár. Erre eklatáns példa a múlt szám esküvői meghívókból álló melléklete. Ennek a kétoldalas mellékletnek a kiszedése (nyomatott minták után) sokkal több időt vett igénybe, mint a jelen szám négyoldalas mellékletéé, pedig ez utóbbi lényegesen több példát és szöveget ölel föl amannál. Mi a magunk részéről most már igazán nem óhajtunk senkivel vitába szállni. Csak magyarázóul jegyezzük meg tehát, hogy ez az idézet Spitz Adolf szaktársunknak a Magyar Grafika múlt számában közölt esküvői meghívóira vonatkozik, amelyeket pedig a ritkítás ellenlábasai szembeállítanak az új iránnyal. Valószínűnek látszik, hogy a Magyar Grafika kéthónapos szünete a Typographiának akaratlanul is forró vitaanyagot adott. Jaschik Álmos folytatja a könyvkötőipar múltjából vett, nagyszerű tanulmányát. Az érdekes ábrákkal kisért munka igen mélyjárású, és minden szigorú tudományossága mellett is izgató. A Magyar Grafikát már ezért a cikkért is érdemes megszereznünk. Megfontolást érdemel a gondolat, hogy ezt a munkát helyes helyesírás szabályait követi, hanem a szószármaztatás törvényeiből helytelenül következtetett (etimologizált) szóképzést is helyesbíti. Amide a szók fizikai testének képzésében olyan változások vannak, amelyek a tárgyesetből a szóegyeztetéskor viszonylagos helyzetet okoznak és ilyenkor az az egy-két betűből álló eltérés nem tartozik többé a helyesírás szabályaiból eredő írásmód kérdésébe, hanem a szókötőrévén a mondattan körébe vág. (Talán jellemzően a XVIII. század nagy nyelvtudományi küzdelméből a j és y betűk harcával világíthatom ezt meg. Ugyanis arról folyt a vita vajjon a tárgyas ragozásban, a fölszólító módban s a birtokos személyragozásban (például látja, kérje, kardja) hozzátartozik-e a j a képzőhöz vagy csak kötőhang, azaz — mint ők mondták — bélyegbetű a j. Verseghy tagadta, mivel ma már sok esetben nincs nyoma (háza, lesi, rejtse) és sokkal nagyobb azoknak az alakoknak a száma, ahol egészen hiányzik, vagy a végső mássalhangzó megnyújtása pótolja (llásson, ássa, nézze, nem lás son, ás-ja, néz-je). De minthogy a kiejtésben illeszkednek az érintkező mássalhangzók, így irt: attya, céllya, elárulya; Révai pedig föltüntette a j-t: atyja, célja, elárulja. És így az ebből következtetett tétel, hogy az már nem tekinthető képzőnek, téves volt.) Tehát a korrektor előtt egyedül helyesírási kérdés nincs, mivel a szóképzés maga sem tartozik szorosan a helyesírás kérdésébe. Az itt előadottakból mindenesetre megállapítható az a vonatkozás, amely a helyesírás alaptörvényei és a szóképzés szabályai között fönnáll és ez a vonatkozás annál inkább hívja ki a korrektor beavatkozását a kézirat helytelenségeibe, mennél föltünőbb az iró egyénisége eredetiségének a megnyilatkozása. Az irók legtöbbnyire nem veszik figyelembe a szóképzés szabályait, sokszor maguk alkotnak uj szót és így önkéntelenül beleesnek oly hibába, amelyet nem vesznek észre, de amelyet a korrektor nem hagyhat figyelmen kívül. (Ez idő szerint egy készülő könyvnek a kézirataiban ilyen képzéseket találtam: súlyosul, szappanosít; ilyen összetett mellékneveket: szivrepelve, szemlehunyva* ilyen igeneveiket: nászutazni, vendégszerepelni; ilyen igét: távhunyorita , [főnévképzővel] távhunyoritás stb.) Éppen ezért fontos, hogy a korrektor ismerje azokat a viszonyokat, amelyek az uj szók és szóösszetételek alaikításában a helyes képzést megvilágítják. Az önkényes szóalkotásra mindig volt elég volna különlenyomatban is hozzáférhetővé testilünk az intelligens magyar közönség számára. A Magyar Grafika rovatai közül a Szedéstechnika új hirdetésszedési módszert ajánl. „E módszernél a hirdetéseket nem hasábvonallal vagy kisebb-nagyobb beosztással választjuk el egymástól, hanem a hirdetésoldalt vastag, 8—12 pontos vonallal vagy körzetekkel bekerítve és mezőkre osztva, a hirdetéseket minden keret nélkül szedik bele ezekbe a mezőkbe, úgy, ahogy a mellékleten bemutatott példákon is látjuk.“ A technikai újítások rovatában szellemes találmányról értesülünk, amely a kikötőzsinór kiküszöbölését célozza. A találmány Teichner Jakab szaktársunké, aki azt a Magyar Grafikának be is mutatta, ahol „meggyőződtek róla, hogy a vele való munkálkodás sokkal gyorsabb és könnyebb, mint a kikötőzsinórral való kikötés, vagy bármely más ilynemű találmány alkalmazása“. A két színben nyomott mellékletek részben a szóritkitásról és sorhajlításról, részben pedig a már említett új hirdetésszedési módszerről írott közleményhez szegődnek kisérőkül. Ezt a célt jól szolgálják. Sőt a Magyar Vadkereskedelmi Vállalat Rt. ckaü szedés több mint jól sikerült munka. A Typographia lapzártakor a Magyar Grafika még nem került ki fűtötten a nyomdából, és így a nyomásról, szintúgy az egész füzet hatásáról nem nyilatkozhatunk. Ha szükségét látjuk, a jövő héten még visszatérünk rá. Sz. / Május 28 Válasz Szilágyinak, szedőnek bizony, nem kell honorálni, az ilyen korrigálásnak semmi komoly alapja nincs. Ez az a bizonyos hochmecolás. Én is azt kérdezem — amint ön teszi —, hol az a magyar nyelvtan, amely azokat az elválasztásokat tanítja, hogy pén-zért és nem pénz-ért, va-sut és nem vas-ut, ren-dőr és nem rend-őr, házért és nem ház-ért. Nehogy azzal érveljen azonban itt Szilágyi szaktárs, hogy vasút meg rendőr, stb. összetett szó, mert ha a hangtani szabályok szerint választunk el, akkor az teljesen mindegy. Arról természetesen nem beszélek, hogy Európa nyomdász-szempontból helytelen elválasztás, noha nyelvtanilag ez is helyes; valamint az sem vitás, hogy általában a kétbetűs elválasztásokat kiirtsuk, de azt viszont ismét nem magyarázza meg Szilágyi kolléga, hogy szerinte miért: templom, Andrássy, Anglia és nem templom, Andrássy, Anglia stb. Tanulni nem szégyen, ellenben, ha valaki tanítani akar, nem elég azt mondani, hogy „természetesen így vagy úgy kell“, annál kevésbé fogadom el hatékony bizonyítási és kitanítási módszernek azt, ha valaki a „tördelői tekintélyt“ veszi igénybe ilyen esetekben. Hát a tördelő az a fórum, amely hivatott eldönteni a helyesírási kérdésekben fölmerült vitákat? Akkor cseréljenek helyet Nem mindig áll ám az, hogy akinek az isten hivatalt ád, észt is ad hozzá! Aztán nem hatékony bizonyíték álláspontjának helyessége mellett az sem, hogy bőgőfelületességet meg analfabétásságot, betolakodott műveletlenséget állapít meg, továbbá gunyoros „vérbeli lapszedő“ titulusokkal tiszteli meg azt a szedőt aki nem esik hasra korrektor őfensége előtt. Röviden, kevesebb gorombaságot, több alaposságot és jóakaratot de nem fölényeskedést és főleg nem bogarászást. Klein. Szóval Szilágyi szaktársnak fáj valami. Ezt igen könnyen meg lehet állapítani a Typographia múlt heti számában leadott terjedelmes írásából, amelynek sokkal nagyobb értéket lehetne tulajdonítani, ha nem azért írta volna meg, mert valaki szembe mert helyezkedni az ő — mert hisz a viszonyokkal ismerős szaktárs rögtön megállapíthatta, hogy róla van szó — álláspontjával, hanem igenis tisztán csak a közérdek vezette volna. Ehelyett azonban majdnem egész cikkén végigvonul a kesergés afölött, hogy vannak szedők is, akik, valamelyest konyítanak a magyar helyesíráshoz és nem hajlandók elismerni a korrektori felsőbbrendűséget, főleg akkor, amikor elfelejti megmagyarázni, hogy például mikor két szó a: mint hogy és mikor minthogy. Mert ha ebben az esetben Szilágyi szaktárs csak azzal támasztja alá álláspontját, hogy „természetesen a korrektor kettőbe jelöli a minthogy szót“, tisztelt kolléga, ez nem érv, ez csak korrektori bakafántoskodás, amit a példa irodalmunkban, különösen az egyes tudományszakok föléledése idején. Nyelvünk történetében a legfeltűnőbb példáját az új szóik alkotására,célzó törekvés beteges elfajulásának a múlt század utolsó évtizedében találhatjuk. A nyelvújításnak nevezett, nagyhatású és forradalomszerű irodalmi mozgalom nemcsak a költői és prózai stílus átalakítására volt igen nalgig befolyással, hanem mély nyomokat hagyott a magyar nyelv szókészletében is. A mai irodalmi nyelv szavainak jelentékeny része a nyelvújítás szógyártó műhelyeiben készült. A legmerészebb szócsináló Barczafalvi Szabó Dávid volt, aki az 1787-ben Pozsonyban Füekuti Länderer Mihályinál nyomtatott „Szigvart klast,romi története“ című, német érzelgős regény fordításában halomszámra alkalmazta a maga csinálta szóikat. A koncertet például muzsikadalomnak nevezte, az etikát erkölcsedeleménynek, az univerzitást mind eméngedelemnek, az ortográfiát iásnágnsk. De eZócsonkitással is képzett uj alakokat; igy lett az abraz-bol ábra, az imáld ® ág*ból ima, a csonldes»égből csönd. Tőle valók az ifjonc, újonc, küldönc, lovanc főnevek. Számtalan az olyan szava, mely nem tudott tért foglalni az irodalomban, mint álláp (gléda), belső (valaminek a belseje), emlep (monumentum), esde (kérvény), foglács (szótag), őrmész (strázzsa), vimály (világosság). Ezek természetesen azért nem kerültek közhasználatba, mert a szószármaztatás törvénye szerint teljesen nélkülözik a tő legfontosabb elemeit, tehát helytelen képzésnek. De a szógyártás idején idegen képzővel is alkottak sok szabálytalan főnevet. Például a nők,nők mint képző meghonosult szláv szókból került a magyar szókincsbe (tárnok, asztalnok, udvarnok stb.). A nők, nők tehát mint idegen szóelem törvény szerint nem alkothat magyar szókat, annak ellenére, hogy sok forgalomban van: kormánynak, személynök, tanácsnok, , helynök, tollnok, gyakornok, péztárnok, raktárnok stb., holott jó magyar képzéssel csak így helyesek: raktáros, pénztáros, kormányzó, gyakorló stb. Hasonlóképen a -da,de képzőt is meghonosult idegen szók (csorda, borda, kaloda) végéről vették át és csináltak belőle magyar főnévképzőt. Kezdetben igetőkhöz tették , azt a helyet akarták vele jelenteni, ahol valami történik; később tetszés szerint odaragasztották, ahová éppen illőnek gondolták s így lett: csapdaáruda, rakoda, hajóda, zúzda, pat~kolda, hizlalda, pörkölde, sörfőzde, öntöde, etkezde stb., mintha nem volna helyesebb a zuzo, rakodó, patkoló, pörkölő, hizlaló, sörfőző, étkező stb. képzés. Mindezek a szószármaztatás törvényei szerint szabálytalan képzések, mert idegen nyelvek hasonlóságára alkottattak. A nyelvújításnak nevezett nagy irodalmi mozgalom azzal a romlással is szembe szállott, melyet a „deák“ nyelv befolyása okozott a magyar szókincsben s egyebek közt feledésbe ment magyar szók föltámasztásával iparkodott szókészletünket gazdagítani. A lefolyt században minden tényező hozzájárult, hogy a magyar nyelv — szavainak bőségével, alakjainak eredetiségével, népies sajátságaival is kifejezője lehessen a ragozó nyelvek tulajdonságait jellemző természetesnek. Csakhogy ez az áramlat éppen úgy, mint az újabbkori irodalom művelői és főképen a német nyelv hatása alatt álló magyar kereskedőik írásműveikben túlzásba estek és különösen a szók képzésében sok hibát követtek el. Bár Kazinczy, ki a nyelvújító mozgalom irányítója volt, ellenezte az erőszakosságokat a szófaragásban, maga is alkotott újakat, de mindig figyelemmel volt a szabályszerű képzésre. „Szigvart“ bírálatában idevonatkozóan azt írja, hogy a „szószerzést átaljaban tilalmasnak nem állítom, de azt kívánnám meg, hogy 1. az újonnan talált szó, azt, amit jelenteni akar, alkalmasint kinyomja, hogy bizonyos gyökértől jöjjön; 3. hogy magyar legyen és a nyelvek analógiájához alkalmaztassák; 4. hogy az ilyenek félénken és igen ritkán hozdassanak elő.“ Hogy a fönti szabályok (vagy föltételek) betartása nélkül alkotott szók helyesbitésére a korrektor Mvatottságot érez-e vagy sem, azar romlatlan nyelvérzékétől függ. Különben helyesbitesükhek módjával beszédrészenként külön-külön csoportosítva későbben foglalkozom. Ebben a részben főképen annak a rejtegetésére szorítkoztam, hogy először is kimutassanx az Írásmód alapelveinek ingadozásaiból Támadó eltéréseket és hogy milyen vonatkozásban áll a szóképzés a helyesírással; másodszor: szükséges-e és milyen módon a Korrektor beavatkozása a helytelenül képzett S^?JC .m.javításába. Az előbbit kimerítően megvilágítottam, , az utóbbira nézve kijelenthetem, hogy a szabálytalan képzések mindig kijavíthatók annál is, inkább, mivel rendszerint csak a képző megváltoztatásáról van szó. A helytelenségeket fölismerni és megigazítani nem oly nehéz, mint némelyek állítják. A romlatlan nyelvérzeik, a magyar nyelv törvényeinek ismerete biztosan kalauzol ebben a munkában De kívánatos, hogy az okulás vágya és a jónak alkalmazására való komoly akarat meglegyen íróinkban és a gyakorlat embereiben is. S—n.