Typographia, 1925 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1925-08-21 / 34. szám
Augusztus 21 TYPÜíxKAPHIA rokkantaknak nagyobb segélyt kell juttatni. Márpedig ez másképpen nem lehetséges, mint adakozás útján. Egyesületünk nem fizethet többet, mint amennyit fizet, tehát ha mi sem adunk, honnan, merről, kitől várhatnának rokkantjaink magasabb segélyt? Akárhányszor előfordult már, hogy azok a szaktársak, akik a legmesszebbmenőleg elleneztek valamit, végül mégis csak a többség elhatározása mellé szegődtek és a szőnyegre kerülő dolgot keresztülvitték. Beigazolták szaktársaink számtalanszor, ha adni kellett, adtak, ha voltak is elenyésző számban olyanok, akik eleinte tiltakoztak. A rokkantügy rendezése mindnyájunk érdeke, mert sohasem tudhatjuk, hogy hol és mikor ér utót a nemezis, amely rokkantállományba kényszerít. Félre tehát a szűkmarkúsággal és adjunk jó szívvel i a munkából kidőlt szaktársak részére, hogy magasabb segélyezésben részesüljenek. Jól tudom, hogy az ötlet, amellyel én hozakodom elő, szintén visszatetszésre fog találni egyik-másik szaktársnál, azonban mégis az az impresszióm: mindenkit megbékít az a fölemelő tudat, hogy az adakozással erkölcsi kötelességünket teljesítjük. Az évkönyv, Typographia stb. segítségével sikerült lehető pontos összeállítást kibogoznom arról, hogy hány szakmunkás van jelenleg Csonkamagyarországon. A munkásnőket és segédmunkásokat kikapcsoltam ebből a kérdésből, mert hiszen róluk — ebben az esetben — egyáltalában szó sincs. Magyarország területén — átlag számítva — 3500 szakmunkás van állandóan foglalkoztatva. Ha ezek mindegyike hetenként 5000 (ötezer) koronát befizet a rokkantak részére, úgy a befolyó összeg hetenként kitesz 17.500.000 K-t. Ez a nagy szám azonban ne tévesszen meg senkit; noha a segélyre szorulók száma 170-re rúg, ilyen értelemben történő befizetések után a rokkantak száma is — előreláthatólag — emelkedni fog, minek következtében a fenti szám a rokkantak arányában kisebbre zsugorodik. A segélyek emelését, illetve a megszabását a rokkantügy rendezésével megbízott bizottságnak kellene meghatároznia. Adminisztrációs részét pedig úgy gondolnám megoldhatónak, ha a bizottság bevonásával azt olyan szaktárs intézné, aki lelkes és önzetlen kitartással dolgozik mindenkor a rokkantak érdekében. Bizton tudom, akadna ilyen a kollégák közül, sőt nem is egy, hanem sokan, akik szíves-örömest elvégeznének a rokkantakért minden olyan feladatot, amelyet szabadidejükben elvégezhetnek, csak végre biztos révbe tudjuk juttatni a rokkantak irányt-vetett hajóját. Több nyomdából beszéltem szaktársakkal, akiknek a fönt említett megoldási lehetőséget előadtam és ezt nemcsak megfelelőnek, hanem megvalósíthatónak is találták. Nem akarom a rokkantak siralmas helyzetét cikkem keretében ecsetelni, hiszen azt már annyian lefestették a szaktársak közül, hogy fölösleges még nagyobb szánalmat kelteni irántuk, csupán azt kívánom még megjegyezni, ha rokkantainkat jobb anyagi helyzetbe juttatjuk, akkor 40—50 idős szaktárs — aki azért nem megy rokkantállományba, mert a nyújtott segélyből nem tud megélni és fáradt testét inkább munkába hajtja —, szintén rokkanttá nyilváníttatja magát. Ezek helyett 40—50 munkanélküli szaktárs kondícióhoz jut, ami csak előnyére van egyesületünknek, mert ezáltal tehermentesíti magát a segélyfizetések alól, másrészt a fölszívódott munkanélküliek is kedvezőbb anyagi helyzetbe jutnak, nem szólva arról, hogy ők is fizetőképesek lesznek. Addig is, amíg ajánlatom érdemi részével az illetékesek nem foglalkoznak, kérem a szaktársakat, szívleljék meg az általam megpendített ötletet s tegyék azt magukévá, hogy annakidején, ha majd szavazásra kerül a sor, mindenki a jobb sorsra érdemes rokkant szaktársainknak egy kedvezőbb helyzetbe való jutását tartsa szem előtt és aszerint szavazzon. A terv kivitele nem lehetetlen, csak egy kis jóakaratra van szükség, és ha a jóakarat megvan, úgy az az 5000 K is meglesz hozzá, amin még csak egy kiló kenyeret sem vehetünk, rokkantjainknak pedig sok kilót nyújthatunk belőle. Elérkezett a cselekvés ideje, ne habozzunk, ne gondolkozzunk, hanem adakozzunk! Ma neked, holnap nekem! Häusler Ferenc: Nyilatkozat. Ebben a mérhetetlenül elfajult szerkesztőválasztási harcban most már ott tartunk, hogy jellemtelen emberek a munkásbecsületemet kezdik ki. Azt híreszteliik rólam, hogy 20 év előtt a blokál Gelléri és Székely-nyomdában dolgoztam, ahonnan azután „kiemeltek“. ízlésem ellen való ilyen alantas és átlátszó rágalom ellen védekezni, de tartozom ezzel azoknak a szaktársaknak, akik nem ismernek közelebbről. A rágalmazóknak könnyű lett volna felütni a Typographia régi évfolyamait és az anyaegylet törzskönyvét, amelyekből egybevetve megállapíthatták volna, hogy a blokál Gelléri-nyomda 1905 decemberében írta alá az árszabályt, én pedig — a szakegylet útján — 1906 tavaszán léptem be oda rövid kondicionálásra. Amibe ennyi fáradságot nem vesznek maguknak a becsületi brigamtik. Furcsa, hogy eddigi közéleti munkásságom, ideje alatt senkinek eszébe nem jutott ilyen rágalom. Pont most sütötték ezt ki rólam. Kell ehhez kommentár! Nem. Most már csak azt várom „derék“ ellenfeleimtől,hogy mikor loptam — ezüstkanalakat. Mert — édes istenkém! — vagy van szerkesztőválasztás, vagy 1 nincs. Budapest, 1925 augusztus 18. Pajor Rudolf: 1925 Néhány kortársamról n. A két bécsi nyomdászegylet közt a súrlódások, kölcsönös fölhúzások, elkeseredett szó- és tollharcok idővel napirenden szerepeltek, amin nincs mit csodálni való, mert hát magyarán mondva — két dudás nem fér el egy csárdában. A kölcsönösségen nyugvó segédegyletek élelmesebb vakoló tagjai, ha Bécs városába betették lábukat, biztos helyen eldugták igazolványukat, kikefélték fűtött-kopott ruhájukat, cipellőjükről az országút porát letörülték, aztán tiszteletüket tették a Prinzipalverein szigorú pénztárosánál, aki előtt jámbor arcot vágva és a hozzájuk intézett elcsépelt keresztkérdésekre kielégítően megfelelve (szemesnek a világ) fölvették a viáttikumot: 3 Gulden in österr. Währung. Jó nagy summa korpa volt az akkor. A két — mondjuk így — rivális egylet egybeolvadását célzó szívós mozgalom, melyet Zaka Lajos erkölcsileg támogatott, még Faber és Höger idejében indult meg és nagy riadalmat keltett a nyomdatulajdonosok soraiban. Hogy később — a „dúló csaták után“ — megtörtént-e fúzió, arra — a memóriám hűtlen lett hozzám! — már nem emlékszem. Magától értetődik, hogy abban az időben majdnem minden második vasárnap volt egy zajos lefolyású „Allgemeine Buchdruckerversammlung“ s ezeken kizárólag a két egylet fuzionálási kérdését vették bonckés alá. Faber Henrik és Höger Károly a szakirodalom terén is derekasan megállták a helyüket, amit többek közt az előbbi által kiadott Buchdrucker-Almanach is bizonyít. A magyar könyvnyomdászok zseniális vezére, Zaka Lajos, legtöbbnyire nyomdásztársadalmi cikkekben bizonyította be, hogy nálánál jobb tollforgató nem találkozik kortársai közt. Amit papírra vetett, abban volt is ráció. A Typographia remek vezércikkei mutatják, hogy a generális nemcsak jól tudott kommandorozni, hanem a tollforgatáshoz is kitűnően értett. Az akkor még bölcsős korát élő szakirodalommal keveset foglalkozott. Ezt helyette elvégezték mások, akik szerettek a szakirodalom — Pusztai Ferenc tréfás mondása szerint — „zöld pázsitján legelészni vagy kontárkodni“. Zaka nem akart a szakirodalom „zöld pázsitján“ sem legelni, sem kontárkodni, sem babérokat szerezni... A szaktársai érdekében való harc volt az ő vágyainak netovábbja. És e téren szerzett is babérokat, soha el nem hervadó babérokat és a magyar szakirodalom is ma oly magas nívón áll, hogy bátran fölvehetné a versenyt bármely más idegennyelvű szakirodalommal. Fényes tanúbizonyságot tesznek arról a Magyar Grafika, Évkönyv stb., amit egyesegyedül a számban alaposan megnövekedett magyar szakírói gárda lelkes tollforgató katonáinak köszönhetünk. A magyar szakirodalom úttörői már évek óta porladoznak, az általuk elvetett magocsia azonban — termékeny földbe esvén — megfogamzott, kikelt és terebélyes fává növekedett, mely fának az ápolása még mindig tetemes anyagi áldozatokkal jár. Szegény a nyomdász. De a különböző sportlapokra és lóversenyre azért mégis bőven futja, a magyar szakirodalom orgánumaira nincs garas.... Ezeket a szakfolyóiratokat majd megsegíti a jó istenke és annak minden szentje — gondolják a mai kor sportkedvelő nyomdászai... Különben is: Was geht mich Nürnberg an, Wenn ich kein Haus darin habe. Kortársaimat rövid vonásokban bemutató szerény cikkemet, a t. szerkesztőség szíves engedelmével, a következő kegyeletes sorokkal zárom: A halhatatlan nagymester: Joannes Gutenberg apó tanítványainak minden korszakban és minden országban megvoltak, mai napság is megvannak s időtlen időkig meglesznek a maguk vezérférfiai. A nyolcvanas években és a rákövetkező tizedben Ausztria nyomdászainak két illusztris vezére volt, a magyar firmamentum alatt pedig egy: Zaka Lajos, a felejthetetlen — a vox populi szerint — generális, amott pedig Faber Henrik és Höger Károly álltak az élen. E két utóbbi iskolájába járt Rothenstein Mór kollégánk, aki jól kiválasztotta tanítómestereit, akik fölötte nehéz időkben vezették — a Biblia szerint mondva — a nyájat. Viharos napokkal spacionált és szenzációs (bukott és nyert sztrájkok, országosítás, segédelnökválasztás stb.) eseményekben gazdag esztendők voltak azok a „Vaskorszak“-nak elnevezett, letűnt XIX. században, amelyben többek közt világhódító útjára indult a szedőgép is, a találékony és soha nem pihenő emberi agyvelő eme csodálatraméltó remek alkotása. Dixi et salvavi... Leitner Pál: Hozzászólás A Typographia utóbbi időben megjelent számaiban a teret főképpen a rokkantkérdéssel foglalkozó cikkek foglalják le. A szaktársak pro és kontra tárgyalják e kérdést. Ha sokat nem is használok, de talán nem is ártok az ügynek, ha én, a vidéki, is hozzászólok e mindannyiunkat közelről érintő kérdéshez. Schippert kollégám a legutóbbi számban írt cikkében — amely pedig félhivatalos véleménynek tekinthető —, ha nem is inti le a rokkantkérdést sürgősen követelő szaktársakat, azonban a legnagyobb óvatosságra hívja föl őket. Hát ez nagyon helyénvaló. Mert hiszen csakis óvatossággal, nyugodt átgondolással, bizonyos szempontok hideg mérlegelésével lehet mindenki megelégedésére ezt az ügyet rendezni. Azonban a legnagyobb óvatosság és vigyázat mellett is dűlőre kell vinni a rokkantak segélyezését. Ha nem is olyan sürgősen, mint ahogy egyes — talán éppen jelenleg rokkantállományban lévő — szaktársak kívánják, de annál gyökeresebben. Amikor ezt a kérdést tárgyaljuk, mindannyiunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy nem csupán a mostani 170 rokkant szaktárs segítéséről, emberhez illő megélhetéséről van szó, hanem 4—5000 dolgozó szaktársról, tehát saját magunkról. Ha ezt tartjuk szem előtt, sokkal nagyobb megértéssel és áldozatkészséggel állhatunk az ügy szolgálatába. Bár igazat adok részben azoknak a szaktársaknak, akik figyelmeztetnek a teherbíróképesség határára, de ugyanakkor nem tudunk elképzelni olyan dolgozó szaktársat, akinek a költségvetésében nélkülözhetetlen életkérdést jelentene — mondjuk — heti 5000 korona. Ezt az összeget természetesen csupán a rokkantpénztár javára fizetnénk s talán elegendő is volna arra is, hogy amikor kidőlünk a sorból olyan rokkantsegélyt kapjunk egyesületünktől, amiből tisztességesen föntarthatjuk magunkat és nem kell egy egész élet robotjának a gyümölcsléit valamelyik szegényházban, vagy menedékhelyen élvezni. Ehhez jönne még a főnökök heti 1000 koronája minden egyes dolgozó szaktárs után. Ugyanis nem tudom hinni, hogy a főnökök — ha a központ átirattal fordul a Főnökegyesülethez, avagy a legközelebbi tárgyalás során fiöülhívnák, figyelmüket a rokkantak ilyetén való segítésére — elzárkóznának az 1000 koronás minimum elől. De hiszem, hogy akadnak olyan főnökök is, akik nemcsak a minimumot fogják fizetni. Hiszen ez olyan semmit jelentő összeg a számukra, viszont a rokkantsegélyezés céljára általunk fizetett összeget valamennyire fölfokozná, illetve pótolná. Erre föl lehetne kérni nyomdánként is a főnököket, s ha akadna olyan, aki nem fizetné meg, ám boldoguljon az ezek koronáival. Pár hónap múlva — a többi szakmánk közül A jelzett évtizedekben még nem volt a maihoz hasonló, szilárd alapokon nyugvó, erős szervezetünk, sem kollektív szerződésünk, az egyedül boldogító Index uraságot sem ismertük, hanem volt itt is, amott is — még pedig igen gyakran — egy-egy elkeseredett tusa egy pindurka jobb megélhetésért. Tempi passati... Valamikor, hej, még nem is olyan nagyon régen. Három csillag tündöklőtt — mondjuk így — a nyomdászégen ... Faber Henrik, Höger Károly és Zalka Lajos, a szókimondó — néhai való nyughatatlan Darvas Adolf kollégánk szerint — „fehérvári paraszt“. Höger Károly már évekkel ezelőtt meghalván, már nem szerkesztheti a Bécsben megjelenő Streiflichter vagy a Grader Micht című lapokat. Lehetséges, hogy idővel e sajtótermékek is megszűntek — terézvárosiasan mondva — „létezni“. Zaka Lajos szintén megtért már őseihez, anno 1919 március havában. Temetésén beláthatatlan sokaság vett részt. Hálás pályatársai díszes emlékkövet állíttattak szebbnél-szebb virágokkal ékeskedő sírhantjára. Remélhető, hogy ez a sírkő nem fog rövid negyven év leforgása után eltűnni, mint egy másik nagy emberünké: Sauerwein Viktor kollégánké egy szép napon eltűnt. Faber Henrik (der Einsiedler von Feldbach in Steiermark, einstmaliger Führer der Buchdrucker Österreichs, gewesener Schriftleiter des Vorwärts und Herausgeber des Buchdrucker- Almanach) még él és szép lassan közeledik küzdelmes életének — ha számításom helyes — 80-ik évéhez. Valóban patriárkális kor, különösen egy könyvnyomtatónál. Mint másik két kortársa, ő is mindenkor megállta a helyét és becsületesen megtette kötelességét. Nagy barátja volt a magyar könyvnyomdászoknak és ezek hűséges sáfárának, Steiner Adolf bácsinak, aki 83 éves korában, néhány héttel Zaka halála előtt, hunyta le fáradt szempilláit. Mindaz, amit ebben a szellemi termékemben föntebb elmondtam, nem akar Personenkultus lenni és ne is tekintse senki annak, mert az nem más, mint az érdemnek egy parányi elismerése részemről, a kortárstól, aki az imponáló Gutenberg-palotához szintén hordtam néhány követ és téglát.