Typographia, 1925 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1925-08-21 / 34. szám

Augusztus 21 TYPÜíxKAPHIA rokkantaknak nagyobb segélyt kell juttatni. Márpedig ez másképpen nem lehetséges, mint adakozás útján. Egyesületünk nem fizethet többet, mint amennyit fizet, tehát ha mi sem adunk, honnan, merről, kitől várhatnának rokkantjaink magasabb segélyt? Akárhányszor előfordult már, hogy azok a szaktársak, akik a legmesszebbmenől­eg elle­neztek valamit, végül mégis csak a többség elhatározása mellé szegődtek és a szőnyegre kerülő dolgot keresztülvitték. Beigazolták szak­társaink számtalanszor, ha adni kellett, adtak,­ ha voltak is elenyésző számban olyanok, akik eleinte tiltakoztak. A rokkantügy rendezése mindnyájunk érdeke, mert sohasem tudhatjuk, hogy hol és mikor ér utót a nemezis, amely rokkantállományba kényszerít. Félre tehát a szűkmarkúsággal és adjunk jó szívvel i a mun­kából kidőlt szaktársak részére, hogy maga­sabb segélyezésben részesüljenek. Jól tudom, hogy az ötlet, amellyel én hoza­kodom elő, szintén visszatetszésre fog találni egyik-másik szaktársnál, azonban­ mégis az az impresszióm: mindenkit megbékít az a föl­emelő tudat, hogy az adakozással erkölcsi kö­telességünket teljesítjük. Az évkönyv, Typographia stb. segítségével sikerült lehető pontos összeállítást kibogoznom arról, hogy hány szakmunkás van jelenleg Csonkamagyarországon. A munkásnőket és segédmunkásokat kikapcsoltam ebből a kérdés­ből, mert hiszen róluk — ebben az esetben — egyáltalában szó sincs. Magyarország területén — átlag számítva — 3500 szakmunkás van állandóan foglalkoztatva. Ha ezek­ mindegyike hetenként 5000 (ötezer) koronát befizet a rokkantak részére, úgy a be­folyó összeg hetenként kitesz 17.500.000 K-t. Ez a nagy szám azonban ne tévesszen meg senkit; noha a segélyre szorulók száma 170-re rúg, ilyen értelemben történő befizetések után a rokkantak száma is — előreláthatólag — emel­kedni fog, minek következtében a fenti szám a rokkantak arányában kisebbre zsugorodik. A segélyek emelését, illetve a megszabását a rokkantügy rendezésével megbízott bizottság­nak kellene meghatároznia. Adminisztrációs részét pedig úgy gondolnám megoldhatónak, ha a bizottság bevonásával azt olyan szaktárs intézné, aki lelkes és önzetlen kitartással dol­gozik mindenkor a rokkantak érdekében. Biz­ton tudom, akadna ilyen a kollégák közül, sőt nem is egy, hanem sokan, akik szíves-örömest elvégeznének a rokkantakért minden olyan feladatot, amelyet szabadidejükben elvégez­hetnek, csak végre biztos révbe tudjuk juttatni a rokkantak irányt-vetett hajóját. Több nyomdából beszéltem szaktársakkal, akiknek a fönt említett megoldási lehetőséget előadtam és ezt nemcsak megfelelőnek, hanem megvalósíthatónak is találták. Nem akarom a rokkantak siralmas helyzetét cikkem keretében ecsetelni, hiszen azt már annyian lefestették a szaktársak közül, hogy fölösleges még nagyobb szánalmat­­ kelteni irántuk, csupán azt kívánom még megjegyezni, ha rokkantainkat jobb anyagi helyzetbe jut­tatjuk, akkor 40—50 idős szaktárs — aki azért nem megy rokkantállományba, mert a nyújtott segélyből nem tud megélni és fáradt testét in­kább munkába hajtja —, szintén rokkanttá nyilváníttatja magát. Ezek helyett 40—50 munkanélküli szaktárs kondícióhoz jut, ami csak előnyére van egyesületünknek, mert­­ ez­által tehermentesíti magát a segélyfizetések alól, másrészt a fölszívódott munkanélküliek is kedvezőbb anyagi helyzetbe jutnak, nem szólva arról, hogy ők is fizetőképesek lesznek. Addig is, amíg ajánlatom érdemi részével az illetékesek nem foglalkoznak, kérem a szak­társakat, szívleljék meg az általam megpendí­tett ötletet s tegyék azt magukévá, hogy annak­idején, ha majd szavazásra kerül a sor, min­denki a jobb sorsra érdemes rokkant szaktár­sainknak egy kedvezőbb helyzetbe való jutását tartsa szem előtt és aszerint szavazzon. A terv kivitele nem lehetetlen, csak egy kis jó­akaratra van szükség, és ha a jóakarat meg­van, úgy az az 5000 K is meglesz hozzá, amin még csak egy kiló kenyeret sem vehetünk, rok­­kantjainknak pedig sok kilót nyújthatunk belőle. Elérkezett a cselekvés ideje, ne habozzunk, ne gondolkozzunk, hanem adakozzunk! Ma ne­ked, holnap nekem! Häusler Ferenc: Nyilatkozat. Eb­ben a mérhetetlenül elfajult szerkesztő­­választási harcban most már ott tartunk, hogy jellemtelen emberek a mun­kásbec­sületemet kezdik ki. Azt híreszteliik rólam, hogy 20 év előtt a blokál­ Gelléri és Székely-nyomdában­ dolgoztam, ahonnan azután „kiemeltek“. ízlé­sem ellen való ilyen alantas és átlátszó rága­lom ellen védekezni, de tartozom ezzel azoknak a sza­ktársaknak, akik nem ismernek közelebb­ről. A rágalmazóknak könnyű lett volna fel­ütni a Typographia régi évfolyamait és az anyaegylet törzskönyvét, amelyekből egybe­vetve megállapíthatták volna, hogy a blokál­ Gelléri-nyomda 1905 decemberében írta­ alá az árszabályt, én pedig — a szakegylet útján — 1906 tavaszán léptem be oda rövid kondicioná­lásra. Amibe ennyi fáradságot nem vesznek maguknak a­­ becsületi brigamtik. Furcsa, hogy eddigi közéleti munkásságom, ideje alatt senki­nek eszébe nem jutott ilyen rágalom. Pont mo­st sütötték ezt ki rólam. Kell ehhez kom­mentár! Nem. Most már csak azt várom „de­rék“ ellenfeleimtől,­­hogy mikor loptam — ezüstkanalakat. Mert — édes istenk­ém! — vagy van szerkesztőválasztás, vagy 1 nincs. Budapest, 1925 augusztus 18. Pajor Rudolf: 1925 Néhány kortársamról n. A k­ét bécsi nyomdászegylet közt a súrlódá­sok, kölcsönös fölhúzások, elkeseredett szó- és tollharcok idővel napirenden szerepeltek, amin nincs mit csodálni való, mert hát magyarán mondva — két dudás nem fér el egy csárdában. A kölcsönösségen nyugvó segédegyletek élel­mesebb vak­oló tagjai, ha Bécs városába be­tették lábukat, biztos helyen eldugták igazol­ványukat, kikefélték fűtött-kopott ruhájukat, cipellőjükről az országút porát letörülték, aztán tiszteletüket tették a Prinzipalverein szigorú pénztárosánál, aki előtt jámbor arcot vágva és a hozzájuk intézett elcsépelt keresztkérdésekre kielégítően megfelelve (szemesnek a világ) föl­vették a viáttikumot: 3 Gulden in österr. Wäh­rung. Jó nagy summa korpa volt az akkor. A két — mondjuk így — rivális egylet egy­beolvadását célzó szívós mozgalom, melyet Zaka Lajos erkölcsileg támogatott, még Faber és Höger idejében indult meg és nagy riadal­mat keltett a nyomdatulajdonosok soraiban. Hogy később — a „dúló csaták után“ — megtör­tént-e fúzió, arra — a memóriám hűtlen lett hozzám! — már nem emlékszem. Magától értetődik, hogy abban az időben majdnem minden második vasárnap volt egy zajos lefolyású „Allgemeine Buchdruckerver­­sam­mlung“ s ezeken kizárólag a két egylet fuzionálási kérdését vették bonckés alá. Faber Henrik és Höger Károly a szakiroda­­lom terén is derekasan megállták a helyüket, amit többek közt az előbbi által kiadott Buch­drucker-Almanach is bizonyít. A magyar könyvnyomdászok zseniális vezére, Zaka Lajos, legtöbbnyire nyomdásztársadalmi cikkekben bizonyította be, hogy nálánál jobb tollforgató nem találkozik kortársai közt. Amit papírra vetett, abban volt is ráció. A Typo­graphia remek vezércikkei mutatják, hogy a generális nemcsak jól tudott kommandorozni, hanem a tollforgatáshoz is kitűnően értett. Az akkor még bölcsős korát élő szakirodalommal keveset foglalkozott. Ezt helyette elvégezték mások, akik szerettek a szakirodalom — Pusztai Ferenc tréfás mondása szerint — „zöld pázsitján legelészni vagy kontárkodni“. Zaka nem akart a szakirodalom „zöld pázsitján“ sem legelni, sem kontárkodni, sem babérokat sze­rezni... A szaktársai érdekében való harc volt az ő vágyainak netovábbja. És e téren szerzett is babérokat, soha el nem hervadó babérokat és a magyar szakirodalom is ma oly magas nívón áll, hogy bátran fölvehetné a versenyt bármely más ideg­ennyelvű szakirodalommal. Fényes tanúbizonyságot tesznek arról a Ma­gyar Grafika, Évkönyv stb., amit egyesegyedül a számban alaposan megnövekedett magyar szakírói gárda lelkes tollforgató katonáinak köszönhetünk. A magyar szakirodalom úttörői már évek óta porladoznak, az általuk elvetett magocsi­a azonban — termékeny földbe esvén — megfogamzott, kikelt és terebélyes fává nö­vekedett, mely fának az ápolása még mindig tetemes anyagi áldozatokkal jár. Szegény a nyomdász. De a különböző sportlapokra és ló­versenyre azért mégis bőven futja, a magyar szakirodalom orgánumaira nincs garas.... Eze­ket a szakfolyóiratokat majd megsegíti a jó istenke és annak minden szentje — gondolják a mai kor sportkedvelő nyomdászai... Külön­ben is: Was geht mich Nürnberg an, Wenn ich kein Haus darin habe. Kortársaimat rövid vonásokban bemutató szerény cikkemet, a t. szerkesztőség szíves en­­gedelmével, a következő kegyeletes sorokkal zárom: A halhatatlan nagymester: Joannes Gutenberg apó tanítványainak minden korszakban és min­den országban megvoltak, mai napság is meg­vannak s időtlen időkig meglesznek a maguk vezérférfiai. A nyolcvanas években és a rá­következő tizedben Ausztria nyomdászainak két illusztris vezére volt, a magyar firmamen­tum alatt pedig egy: Zaka Lajos, a felejthetet­len — a vox populi szerint — generális, amott pedig Faber Henrik és Höger Károly álltak az élen. E két utóbbi iskolájába járt Rothen­­stein Mór kollégánk, aki jól kiválasztotta tanítómestereit, akik fölötte nehéz időkben vezették — a Biblia szerint mondva — a nyájat. Viharos napokkal spacionált és szenzációs (bukott és nyert sztrájkok, országosítás, segéd­­elnökválasztás stb.) eseményekben gazdag esz­tendők voltak azok a „Vaskorszak“-nak elneve­zett, letűnt XIX. században, amelyben többek közt világhódító útjára indult a szedőgép is, a találékony és soha nem pihenő emberi agy­velő eme csodálatraméltó remek alkotása. Dixi et salvavi... Leitner Pál: Hozzászólás A Typographia utóbbi időben megjelent szá­maiban a teret főképpen a rokkantkérdéssel foglalkozó cikkek foglalják le. A szaktársak pro és kontra tárgyalják e kérdést. Ha sokat nem is használok, de talán nem is ártok az ügynek, ha én, a vidéki, is hozzászólok e mind­annyiunkat közelről érintő kérdéshez. Schippert kollégám a legutóbbi számban írt cikkében — amely pedig félhivatalos véle­ménynek tekinthető —, ha nem is inti le a rok­kantkérdést sürgősen követelő szaktársakat, azonban a legnagyobb óvatosságra hívja föl őket. Hát ez nagyon helyénvaló. Mert hiszen csakis óvatossággal, nyugodt átgondolással, bizonyos szempontok hideg mérlegelésével le­het mindenki megelégedésére ezt az ügyet ren­dezni. Azonban a legnagyobb óvatosság és vigyázat mellett is dűlőre kell vinni a rokkan­tak segélyezését. Ha nem is olyan sürgősen, mint ahogy egyes — talán éppen jelenleg rok­kantállományban lévő — szaktársak kívánják, de annál gyökeresebben. Amikor ezt a kérdést tárgyaljuk, mind­an­­­nyiunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy nem csupán a mostani 170 rokkant szaktárs segítéséről, emberhez illő megélhetéséről van szó, hanem 4—5000 dolgozó szaktársról, tehát saját magunkról. Ha ezt tartjuk szem­ előtt, sokkal nagyobb megértéssel és áldozatkészség­gel állhatunk az ügy szolgálatába. Bár igazat adok részben azoknak a­­ szaktár­saknak, akik figyelmeztetnek a teherbíróképes­ség határára, de ugyanakkor nem tudunk elkép­zelni olyan dolgozó szaktársat, akinek a költ­ségvetésében nélkülözhetetlen életkérdést jelen­tene — mondjuk — heti 5000 korona. Ezt az összeget természetesen csupán a rokkant­­pén­ztár javára fizetnénk s talán elegendő is volna arra is, hogy amikor kidőlünk a sorból olyan rokkantsegélyt kapjunk egyesületünktől, amiből tisztességesen föntarthatjuk magunkat és nem kell egy egész élet robotjának a gyümöl­csléit valamelyik szegényházban, vagy mene­dékhelyen élvezni. Ehhez jönne még a főnökök heti 1000 koro­nája minden egyes dolgozó szaktárs után. Ugyanis nem tudom hinni, hogy a főnökök — ha a központ átirattal fordul a Főnökegyesü­lethez, avagy a legközelebbi tárgyalás során fiöülhívn­ák­­, figyelmüket a rokkantak ilyetén való segítésére — elzárkóznának az 1000 koro­nás minimum elől. De hiszem, hogy akadnak olyan főnökök is, akik nemcsak a minimumot fogják fizetni. Hiszen ez olyan semmit jelentő összeg­ a számukra, viszont a rokkantsegélye­zés céljára általunk fizetett összeget vala­mennyire fölfokozná, illetve pótolná. Erre föl lehetne kérni nyomdánként is a főnököket, s ha akadna olyan, aki nem fizetné meg, ám bol­doguljon az ezek­ koronáival. Pár hónap múlva — a többi szakmánk közül A jelzett évtizedekben még nem volt a mai­hoz hasonló, szilárd alapokon nyugvó, erős szervezetünk, sem kollektív szerződésünk, az egyedül boldogító Index uraságot sem ismer­tük, hanem volt itt is, amott is — még pedig igen gyakran — egy-egy elkeseredett tusa egy pindurka jobb megélhetésért. Tempi passati... Valamikor, hej, még nem is olyan nagyon régen. Három csillag tündöklőtt — mondjuk így — a nyomdászégen ... Faber Henrik, Höger Károly és Zalka Lajos, a szókimondó — néhai való nyughatatlan Darvas Adolf kollégánk sze­rint — „fehérvári paraszt“. Höger Károly már évekkel ezelőtt meghal­ván, már nem szerkesztheti a Bécsben meg­jelenő Streiflichter vagy a Grader Micht című lapokat. Lehetséges, hogy idővel e sajtótermé­kek is megszűntek — terézvárosiasan mondva — „létezni“. Zaka Lajos szintén megtért már őseihez, anno 1919 március havában. Temetésén belát­hatatlan sokaság vett részt. Hálás pályatársai díszes emlékkövet állíttattak szebb­nél-szebb virágokkal ékeskedő sírhantjára. Remélhető, hogy ez a sírkő nem fog rövid negyven év le­forgása után eltűnni, mint egy másik nagy emberünké: Sauerwein Viktor kollégánké egy szép napon eltűnt. Faber Henrik (der Einsiedler von Feldbach in Steiermark, einstmaliger Führer der Buch­drucker Österreichs, gewesener Schriftleiter des Vorwärts und Herausgeber des Buchdrucker- Almanach) még él és szép lassan közeledik küz­delmes életének — ha számításom helyes — 80-ik évéhez. Valóban patriárkális kor, különö­sen egy könyvnyomtatónál. Mint másik két kortársa, ő is mindenkor megállta a helyét és becsületesen megtette kötelességét. Nagy barátja volt a magyar könyvnyomdászoknak és ezek hűséges sáfárá­nak, Steiner Adolf bácsinak, aki 83 éves korá­ban, néhány héttel Zaka halála előtt, hunyta le fáradt szempilláit. Mindaz, amit ebben a szellemi termékemben föntebb elmondtam, nem akar Personenkultus lenni és ne is tekintse senki annak, mert az nem m­ás, mint az érdemnek egy parányi el­ismerése részemről, a kortárstól, aki az impo­náló Gutenberg-palotához szintén hordtam néhány követ és téglát.

Next