Udvarhelyi Híradó, 2002. április (13. évfolyam, 38-49. szám)

2002-04-22 / 46. szám

Udvarhelyi Híradó, 2002. április 22., hétfő Olcsó demagógia Marosvásárh­elyen A marosvásárhelyi Bolyai Far­kas Líceum magyar nyelvű tan­­intézménnyé való visszaállítását olcsó demagógiával, mestersé­ges etnikumközi feszültségkel­téssel megakadályozni kívánó érdekcsoportok veszélyeztetik az ország politikai stabilitását, Románia NATO-csatlakozási esélyeit, ugyanakkor megfer­tőzik az RMDSZ és a kormány­párt közötti együttműködést, valamint a békés etnikumközi kapcsolatokat - hangsúlyozta Markó Béla. A szövetségi elnök abbéli bizalmát is kifejezte, hogy a rendkívül veszé­lyes gyűlöletet szító demagógia Ma­rosvásárhelyen nem talál követőkre. Kifejtette, hogy a magyar nyelvű tan­­intézmény visszaállítása a marosvá­sárhelyi magyarság jogos igénye. Markó Béla továbbá sajnálatosnak nevezte, hogy egyelőre a kormány­párt sem foglalt határozottan állást, és ismét erőre kaptak a Szociálde­mokrata Párton belüli nacionalista szólamok. Az elnök rácáfolt Ion Ilies­cu államfő és Ecaterina Andronescu miniszterasszony nyilatkozataira, és leszögezte: az a tény, hogy valaki nem ért egyet egy közösség igényé­vel, az nem jelenti azt, hogy az illető közösség igénye törvénytelen. A saj­tó képviselőit tájékoztatta arról is, hogy Romániában jelenleg 638 önál­ló magyar tannyelvű óvoda működik, 313 elemi iskola (I—IV. osztály), 254 gimnázium (V—VIII. osztály), 55 önál­ló magyar tannyelvű líceum, 3 szak- és inasiskola, valamint 4 posztliceális tanintézet. A fentebb említettekkel párhuzamosan a román tagozatok mellett 491 óvodában működik ma­gyar tannyelvű csoport, 382 iskolá­ban I—VIll. osztályos képzés, ugyan­akkor 88 vegyes, román és magyar tagozatú líceum, 3 szak- és inasisko­la és 5 posztliceális tanintézet műkö­dik országszerte - közölte Markó Bé­la. Parlamenti felszólalásában Bor­bély László Maros megyei képviselő hangsúlyozta: a tanügyi törvény 119. cikkelye előírja, hogy „a helyi szük­ségletnek megfelelően, kérésre és a törvény előírásainak megfelelően, ki­sebbségi tannyelvű csoportokat, osz­tályokat, részlegeket és iskolákat le­het szervezni".­­ A Bolyai Farkas Líceum a maga 450 éves történelmével az egyik leg­régebbi erdélyi magyar iskola. Ezért úgy gondolom, hogy a marosvásár­helyi magyar közösség azon kíván­sága, hogy magyar tannyelvű líceu­ma legyen, nem túlzott kérés, hanem egy legitim igényt jelent - mondta érthetően nem sok sikert aratott be­szédében a képviselő. A szenátus ülésén Markó Béla kifej­tette, hogy Ion Iliescunak alaposab­ban kellett volna tájékozódnia a vá­rosban kialakult helyzetről, mivel eb­ben az esetben, nem a tanulók nemzetiségéről, hanem a Bolyai Far­kas Líceumban használt tannyelvről van szó. Hangsúlyozta, hogy a Szo­ciáldemokrata Párt és az RMDSZ kö­zött létrejött együttműködési szer­ződés célja egy magyar tannyelvű lí­ceum létrehozása, ami nem jelent új­donságot, hiszen ezt a kérdést más városokban többnyire megoldották. Markó nyilatkozatát követően éles vi­ta robbant ki az RMDSZ és a Nagy- Románia Párt politikusai között. A szövetségi elnök nyilatkozatára rea­gálva Corneliu Vadim Tudor javasol­ta az RMDSZ-politikusoknak a sze­nátusból való kitiltását, mi több az ugyancsak nagy-romániás Dumitru Pop külön mellékhelyiségek létreho­zását javasolta a szövetség képvi­selői számára. Jakab Árpád Markó Béla RMDSZ-elnök Sz­Qrtezta­tjá­lA a A városi önkormányzat tagjai megdöbbenve értesültek arról, hogy a Polgármesteri Hivatal­ban a fűtéspótlékra szánt összegből fizették ki a szociális segélyeket is. Dvorák Irén, a hi­vatal főkönyvelőnője szerint ezt így is kellett tenni, a tanácsosok azonban úgy vélik, sem a pol­gármester, sem pedig a főkönyvelő nincs tisztában a kérdéssel. - A Polgármesteri Hivatal előter­jesztéséhez képest a városi önkor­mányzat megemelte a szociális feje­zetnek szánt összegeket, ezt tettük a fűtéspótlék és a szociális segély ese­tében is - magyarázta Ladányi László tanácsos. - Abban igaza van a főkönyvelőnőnek, hogy a megyei tanács 1,1 milliárd lejt utalt vissza fű­téspótlékra,­ és 400 milliót szociális segélyre, az 1,5 milliárd lej pedig egy fejezetben van feltüntetve, csakhogy mi mindkét összeget megemeltük. A fűtéspótlékot négyszázmillióval, a szociális segélyt háromszázötven millióval. Azért cselekedtünk így, hogy az összeg biztosan elég le­gyen, ne kelljen az év közepén újabb források után nézni. Ugye, kiderült, hogy nem a hivatal által mondott 55, hanem 2200 család igényli a fűtés­pótlékot... A jóváhagyott összeg sem elég, ezért rendkívüli tanácsülésen kiegészítjük a tartalékalapból. A tar­talékalapba egyébként 3,5 milliárd lejt tettünk félre. Ladányi kihangsúlyozta: a városi költségvetésben mindkét támogatás külön fejezetben van feltüntetve, azokat csakis arra a célra lehet for­dítani, amire a tanács szánta, ezért úgy gondolja, hogy a polgármester és a főkönyvelő nem figyelt oda kel­lőképpen a kérdésre a tanács dön­téshozatalakor, és azért próbálták a fűtéspótlékra szánt összegből kifi­zetni a szociális segélyeket, mert egyszerűen nem olvasták végig a városi költségvetést.­­ Szász Jenő nemrégiben inkompe­tensnek nevezett bennünket. Amint ebből az esetből is kiderül, sajnos azt kell mondjam, a polgármester egyáltalán nem tanulmányozta a vá­ros költségvetését, mi több, egyálta­lán nem érti, hogy tulajdonképpen miről is van szó - vonta le az ügy konklúzióját a tanácsos. J.Á. Ladányi László K­Ö/JÚLIAI 3 % ■ & Pintér D. István A­ki nem lép egyszerre rrtt­egnap esti híradások szerint a magyarországi választópolgárok többsége is a kormányváltás mellett voksolt. A második fordulóban győzött ugyan a 4j Fidesz-MPP, de az összesítésben az MSZP-SZDSZ-nek kínálkozik lehe­tőség a kormányalakításra. Orbán Viktor elismerte az MSZP győzelmét, de nem hajtott fejet neki. Azt mondta: a Fidesz-MPP roppantul kínos ellenzéki párt lesz, amely éberen vigyázza majd a nemzet érdekeit, és mindannyiszor hallatja majd a hangját, ha a magyar társadalom haladását és az összmagyarság egysé­gét sértő módon nyilvánulna meg a kormány. Medgyessy Péter miniszterelnök­jelölt kijelentette: a higgadtság legyőzte a­ hisztériát, a bölcsesség erősebbnek bi­zonyult, mint az erőfitogtatás. Az erdélyi magyarság többsége valószínűleg nem ünnepli ezt a győzelmet. Az Orbán-kormánynál jobban eddig még egyetlen anyaországi hatalom sem mutatta ki törődését irányunkba. A státustörvény intézménye Trianon óta először próbálja újraegyesíteni a nemzetet. A Sapientia Egyetem léte ma már kétségbevonhatatlan valóság, pedig­­ a román állam csökönyössége miatt - hosszú évtizedekig meg­valósíthatatlan álomnak látszott. Az anyaországiak többsége mégis ennek a kor­mánynak a leváltása mellett döntött. És itt, Székelyudvarhelyen is voltak, akik min­den támogatás és törődés ellenére Orbánék ellenfeleinek szurkoltak. Csak úgy, a pálya széléről, zsíros kenyeret majszolva, mert hiába vagyunk leigazolva, kispadon kell ülnünk, a labdát mások kergetik. A kádárista tespedést felváltó élénkülésben ambíciós fiatalok­ hórukkoltak a rend­szerváltás munkatelepén. Tolták a targoncát akkor még fesztelenül, ifjonti hévvel, pelyhező szakállal, polgárpukkasztó bemondásokkal vagy pedig koraérettek túl­zott komolyságával, hetykén odaszólva a szolgálatos munkavezetőnek, vagy pedig kamaszos daccal hallgatva. A gulyáskommunizmusban eltokasodott kiváltságosok riválisaiként jelentkeztek, ők testesítették meg a rendszerváltást. Nem csoda, hogy ölükbe pottyant a hatalom. A Horn-kabinet régi vágású miniszterei nem totojáztak Iliescu-mintára, és rámentek a Bokros-féle sokkterápiára. Nem számított, hogy ez­zel egy időben kiválthatták a jegyet a NATO-bővítés első menetrend szerinti jára­tára. A liberálisból kereszténydemokratává minősült Fidesz aztán hozta formáját: Magyarország gazdasági növekedése manapság meghaladja az EU-s átlagot, a határain kívül rekedt magyarság pedig úgy érezheti, hogy egykori családja nyolc­vannégy év után legalább meglátogatta az árvaházban, hozott csomagot neki, anyai ölelést, apai vállonveregetést. Csakhogy a hatalom nehéz teher. Megváltoztatja azokat, akik a közelébe kerül­nek. Főleg, ha rossz tanároktól tanulták annak gyakorlását. Az egypártrendszer ta­pasztalata nem jó tanácsadó. Az utóbbi két évben a Fidesz-MPP mondhatni meg­öregedett. Valahogy odalett az ellenfelek vicces kipécézése, a polgárpukkasztás pedig esetenként ormótlanná sikeredett. A kokárda pártjelvénnyé való silányításá­­val a Fidesz nem azt bizonyította be, hogy mennyire elkötelezett a nemzet iránt, ha­nem azt, hogy a hatalom megtartása érdekében akár egy szent, nemzeti szimbó­lumot is képes felhasználni. Bolsevik ideológiára emlékeztet az ellenségkeresés, az „aki nincs velünk, az ellenünk"-féle kirekesztősdi, nem beszélve arról, hogy a magát polgárinak mondó kormánypárt azt éreztette az anyaország más meg­győződésű polgáraival, hogy nem jó magyarok, ha ellene szavaznak. A magyar polgárok magyarságát nem lehet elvitatni, és a történelem azt igazolja, hogy a nép jobban tudja, mint az éppen hatalmon levő párt, hogy mi a legjobb neki. Most, a vá­­lasztási eredmény ismeretében azt kellene mondanunk, hogy a magyar szavazó­polgárok többsége tökhülye, nem tudja, mit cselekszik, felelőtlen elmebajosok gyü­lekezete? Sajna, van olyan magát közírónak nevező helyi tollnokunk, aki ostobá­nak minősítette azt a többséget, amely az első fordulóban a liberális szemléletet tartotta életképesebbnek. Ez az elszólás helyi talajból csírázik, és összefügg polgármesterünk személyével, szemléletével. Székelyudvarhelyt eddig nem izgatta különösebben a magyarorszá­gi választások eredménye, mert nem tevődött fel, hogy egyik vagy másik párt ve­resége esetén netalántán kevesebb apanázs csurran majd odaátról. A határon túli magyarságnak juttatandó pénzösszeg nagyságát költségvetési törvény szabályoz­za, és nem személyes barátságokon múlik. Erről nem sör mellett döntenek egy pesti csehóban, hanem az Országgyűlésben, az egész magyar társadalom szeme láttára és füle hallatára. Csodáltam is, hogy Németh Zsolt külügyi államtitkár a cse­reháti létesítmény visszavásárlására akkora összeget ígért, amely vetekedik az Er­délybe juttatott teljes anyaországi támogatás értékével. Szász Jenő ezzel válasz­tást nyert, de a pénz mind a mai napig nem érkezett meg. Nem folyósíthatták, mert puszta blöff volt, az ígéret az anyaországban semmiféle törvényhozási háttérrel nem rendelkezett. Ellenkező esetben két esztendő elegendő idő lett volna, hogy el- ■ végezzenek egy egyszerű banki átutalást. Anyaországi kormány még soha nem adott annyit, mint az Orbán-kabinet, de pindurka közéletünkbe nem is avatkozott be annyira még senki, miként a Fidesz-MPP tette. Pénzről szól tehát a történet. Ma­gyarországi adófizetők pénzéről. Olyan összegekről, amelyek bizonyos személye­ken keresztül juthattak el hozzánk, akiknek azt az egyetlen szerepet szánták, hogy a megfelelő embert a megfelelő pozícióba juttassuk a támogatás fejében. Mert a tá­mogatás egy része rendszerint hazavándorol. Nyakas fajtámat eddig arról ismer­tem, hogy inkább nem kell neki a rétes estére, minthogy egyet is lépjen egyszerre. Függetlenül attól, hogy Bécsből, Bukarestből vagy éppen Budapestről vezényel-e a szolgálatos tizedes. Polgármesterünk teljesen azonosult a magyar kormánypárttal és annak frontemberével. Sötét öltöny, sötétkék ing, fekete nyakkendő, szerda reg­geli interjú a kedvenc rádióban... Nem ilyen volt ő, amikor 1996-ban megnyerte a választást. Honnan tanulta azt a fennkölt úrhatnámságot, amellyel semmibe veszi az önkormányzat döntéshozó testületét? Effajta polgáriságra biztatták a pesti barátok? Nem csoda, hogy az ottani többség nem kér ebből. A magyarországi választóknak bizonyosan nem ment el a józan eszük. Azt tapasztalták, hogy a hatalom, legyen az új vagy akár régi, ugyanazon reflexek szerint működik. Anyaországi testvé­reink nem a nemzeti politika, hanem a hatalmi görcs ellen szavaztak. Tiszteletben kell tartanunk akaratukat. Másképp nem tehetünk.

Next