Udvarhelyi Híradó, 2002. május (13. évfolyam, 52-63. szám)

2002-05-08 / 53. szám

Udvarhelyi Híradó, 2002. május 8., szerda Az elmúlt év végén újra heves po­litikai vitákat kavart a csángó ügy, a csángók magyar nyelvű oktatá­sának kérdése. A román nyelvű sajtó ismét meglobogtatta bizo­nyos történészek azon állítását, hogy a csángók románok. Szóra sem méltatták, fel sem merült a kérdés, hogy ezek a románsághoz tartozó csángók mégis, miért akarnak magyarul tanulni? Az el­múlt hét végén Markó Béla RMDSZ-elnök, Borbély László, az RMDSZ kormánypárti kapcsolato­kért felelős alelnöke, Márton Ár­pád, a művelődési bizottság titká­ra és Asztalos Ferenc, az oktatási bizottság alelnöke Bákó megyébe látogatott, ahol a csángómagya­rok helyzetéről, gondjairól tár­gyaltak illetékes hatóságokkal. Asztalos Ferenc parlamenti képviselő lapunk kérdéseire vála­szolva elmondta: - Látogatásunk elsődleges célja az volt, hogy a politikai vitákat gerjesztő magyar nyelvű oktatást a csángók szá­mára megoldjuk. Talán nem elhamar­kodott kijelentést teszek, ha azt mon­dom, hogy küldöttségünknek sikerült intézményes keretek közé helyezve megoldani ezt az ügyet. Itt szeretném megemlíteni, hogy a­­ látogatást kellő körültekintéssel kellett megszervez­nünk, hiszen az elmúlt években az effé­le kísérletek kudarcba fulladtak. A ki­lencvenes években a csángókhoz lá­togató kisebbségi miniszterünknek nem sikerült szóba állnia helybéli csán­gókkal. Járt Klézsén és Pusztinán Kötő József oktatási államtitkár is több képviselő társaságában, de épphogy megúszták ép bőrrel, mert a látogatás fenyegetések közepette fizikai tettle­­gességet is kiváltó incidenssé fajult. - Kikkel és hol folytatott tárgyalá­sokat a mostani küldöttség? - A bákói prefektúrán találkoztunk a kormánypárt alelnökével, Viorel Hre­­benciuc­kal, a prefektussal, jelen volt a főtanfelügyelő és helyettese, és a mi­nisztériumot egy vezérigazgató képvi­selte. A tárgyalásokat a Moldvai Csán­gó Szövetség vezetőinek jelenlétében folytattuk. A tárgyalás során kifejtettük, hogy a csángók magyar nyelvű oktatá­sára megvannak a törvényes keretek - a protokollumba is belefoglaltuk - és a gyakorlatba ültetés nem ütközik törvé­nyes akadályokba. A tárgyaló felek kö­zül senki nem mondott ellent, és nem emelt kifogást, még olyan formában sem, hogy ez elvi szinten valóban meg­oldható, de ezért vagy azért nem kivi­telezhető. Megegyeztünk abban, hogy az írásba foglalt 24 pusztinai és 17 klézsei kérést rövid időn belül eljuttatják a tanfelügyelőséghez, onnan a minisz­tériumhoz, ahol már a mi dolgunk lesz ennek érvényre juttatása, a jóváhagyás kiharcolása. Ismerve a romániai, balká­ni politizálást, tudjuk, hogy ennek a bü­rokratizmusokkal nehezített útnak a be­járása nem lesz egy díszmenet, de bi­zonyára sikeresen végig fogjuk járni. Ez a helyszíni tárgyalás egyelőre egy nagyon fontos érdemi áttörés volt. Ezt bizonyítja a rekecsini polgármester hozzáállásának változása is, aki a talál­kozó előkészítésekor Szép Gyula mű­velődési alelnököt alig akarta fogadni, de a küldöttségünket már előzékeny udvariassággal fogadta. Hivatalában kifejtette, hogy a magyar nyelvű oktatás ellen semmilyen kifogása nincsen, hi­szen ha valaki a saját anyanyelvén akar tanulni, akkor ezt meg is teheti, jo­ga van hozzá. A felsőrekecsini lakos­sági fórumra is elkísért, ahol a jelenléte nagyon hasznos volt, hiszen a falu lakói egy sor olyan panaszt fogalmaztak meg, amit helyi szinten meg lehet és meg kell oldani. A látogatásunk másik fontos céljaként a csángómagyar kö­zösségek és szervezetek művelődési és szociális gondjainak feltérképezése volt, hogy az elkövetkező időben eze­ket is orvosolhassuk. Sikerült megerő­sítenünk azt az igényt, hogy szükség van egy bákói független RMDSZ-es ér­dekképviseleti szervezetre. Ottlétünk­kel kettős üzenetet fogalmaztunk meg: a román hatóságok számára is nyilván­valóvá tettük, hogy nekünk nagyon fon­tos a csángómagyar testvéreink ügye, és ugyanakkor a csángók számára is egyféle üzenet volt, hogy tartsanak ki, nincsenek magukra hagyva, és azok­ban a gondokban, melyek megoldásá­tól hosszú távon a magyarkénti meg­maradásuk függ, mellettük vagyunk és támogatjuk őket. - Nem vetődött fel, hogy a csán­gók márpedig románok? - Erről folynak a viták ma is. A pre­fektus szobájában a politikai tanács­kozáson, ahol a minisztériumot képvi­selő, a civilként történész vezérigaz­gató próbálta bizonyítani, bizonygatni azt az elméletet - amit már többször hallottunk -, hogy a csángók elma­gyarosított románok. Megegyeztünk, hogy ebben az elméletektől túltengő világban hagyjuk ezt a témát a törté­nészek számára. Most bennünket, politikusokat az érdekel, és azért va­gyunk itt, hogy a jelenlegi román jog­rend értelmében mindazon csángók­nak, akik magyar iskolát akarnak, jo­guk legyen törvényes keretek között ezt megkapni. Nem szándékoztunk történelmi vitákba bocsátkozni, mert akkor évekig, évtizedekig elhúzódhat ez a vita, és nem lépünk előre, nem jutunk el sehová. Senki nem akadá­lyozhatja meg a mérvadó európai nor­mák alapján, hogy az egyén szaba­don választhassa meg önazonossá­gát, hovatartozását. (B. B. J.) Markó Béla a csángó gyerekek között A brit trónörökös erdélyi látogatása Károly walesi herceg, brit trónörökös háromnapos magánlátogatást tett Erdélyben. A brit királyi vendég pénteken a késő esti órákban ér­kezett meg Nagyszebenbe, ahonnan egy szűkkörű vacsora után nyomban tovább utazott Segesvárra. A walesi herceg szombaton és vasárnap Segesvárról kiindulva dél-er­délyi szász településeket és középkori várakat keresett fel, hétfőn pedig a Kolozsvár melletti Bonchidára látogatott, hogy megtekintse a restau­rálás alatt álló Bánffy-kastélyt. Károly hercegnek ez a második látogatása Romániában, illetőleg Er­délyben. Három és fél évvel ezelőtt, csakúgy, mint most is, a dél-erdélyi szász várak restaurálását, illetőleg műemlék jellegű települések konzer­válását támogató londoni Mihai Eminescu Alapítvány kezdeményezésé­re érkezett Erdélybe. A brit részről szigorúan magánjellegűnek tekintett mostani látogatás eredeti tervei szerint a walesi hercegnek Nagyszebenben Ion Iliescu államfővel kellett volna vacsoráznia. Ám a néhány napja gyöngélkedő elnök nem tudott ideutazni, hogy Románia euroatlanti integrációs törekvéseiről folytasson eszmecserét a herceggel. A trónörökös - aki néhány napos romániai látogatást tett - ellenzi a ro­mániai kormányzatnak azt a tervét, hogy a történelmi jelentőségű Se­gesvár közvetlen közelében Dracula Park névvel szórakoztató központot hozzon létre. Charles herceg úgy véli, hogy a Dracula-projekt nem illik a hely szelleméhez, s létrehozása tragikus veszteségekkel járna nemcsak Segesvár, de a világ számára is. A trónörökös erdélyi útján eljutott Erdőszentgyörgyre is, ahol Rhédey Claudia grófnőnek, az angol királynő dédnagyanyjának sírja található - melyet a látogatók természetesen csupaszon, virágok nélkül találnak - írja az Evenimentul zilei román nyelvű napilap. Komp Press m & Oláh István Zsidózók azzal tár, havém­ így köszönök el egyik Kossuth utcai ismerősömtől,­­aki veszi a lapot, válasza stílusos: salom, járj békével! Héberül ő sem tud többet, én se, ami egymagában még nem érdekes, érdekesebb esetleg akkor lenne, ha mindketten jól tudnánk, és nemcsak azt, amit a Tóbiás, a tejesemberből s főleg Kardos G. György kiváló könyvéből - Avra­­ham Bogatir hét napja - ellopkodtunk. A könyv, mindamellett hogy 1947 egy zsúfolt nyári hetébe röpít -ez a hét azóta is ott van a világtörténelemben, mert akkor született Izrael állam, és nem a senkiföldjén, hanem Palesztinában, s ez az államalapítás mindmáig tartó háborúk és egyre jobbnak mondott, valójában egyre hatástalanabb békék sorozatát indította el. Az sem kizárt, hogy az ott le­zajló, kezdetben lokális háborúk azóta valóban két világ, két civilizáció háború­jává nőtték ki magukat, és most már - az is igaz, a terror eszközeivel - az arab világ harcol a nyugati polgári demokráciák ellen. Viszont az is tény, hogy aki zsi­dózik manapság, nem feltétlenül azóta, mert minden államalapítást megelőzve furcsamód európai módi volt épp a zsidózás, a különbség csak annyi, hogy egyik államban gyérebben, a másikban gyakrabban, és nem ritkán pogromok­tól kísérve. Régi ismerősöm, Botár Irma néni szerint épp ilyenkor vitték el a zsidókat Székelyudvarhelyről. Rég volt, még a háborúban, 1944. május 4-én.­­ A képző hátsó udvarára gyűjtötték össze őket, a tornateremnél. Hogy kikre emlékszem, szegényekre? Hát Hirschékre, ilyen nevű kereskedőcsalád kettő is volt, az egyikben két lány volt, Éva és Gigi. Mindketten ott voltak a menetben a láger felé, Éva tán tífuszos lett, és az árokba lőtték, Gigi sem jött vissza. Megőriztem Hirsch Gigi képét, nézze csak, milyen szép fiatal lány volt, és hogy kellett meghalnia... Van egy hihetetlen történetem: Böhmné, aki szintén Udvar­hely egyik jó középosztálybelije volt, orvos lévén az egyik haláltábor ren­delőjébe került. Kinéz a rendelő ablakán, hát meglátja a lányát az éppen vonu­ló menetben. Elájult abban a percben, aztán valahogy el tudta rendezni, hogy magához vegye Ellát asszisztensnek. Ellával a háború után itthon találkoztam, francia szakos tanárnő volt, később, úgy tudom, kitelepedett. Május 4-ét azért is jegyeztem meg - mondja Irma néni -, mert pontosan akkor égett le a családi ház, édesapám, Botár János pékmester háza a Csere utcá­ban. Azt mondták a csendőrök, hogy gyújtólapot szórt le az ellenség, háború volt. Ez is, mint annyi minden, a veszteséglistára került. Tulajdonképpen két erősen (menthetetlenül?) fekete emlékkép fedi egymást minduntalan Irma néni agyában, s a másik a menekülés, ami néhány hónappal a zsidók elhurcolása után következett, amikor gyors egymásutánban három hul­lám is tarolta a várost. Iszákovits Bernát műórás és ékszerész üzletét a vissza­vonulók már feltörték, s a prédára, a maradékra a helyi lumpenek is rácsaptak, akik nem menekültek el a közelgő oroszok elől. Nekik mindegy volt, mert nem volt miért, sem hova s hogyan. A kivonulók után megjelenő bevonulóknak mi maradt a nagy tarhálás után, amikor bőrkötegekkel, vödör borokkal közlekedtek a markosabb fogásúak a főtéren, a főutcán fényes nappal... Rettenés idők voltak, mondja, aki fiatal volt akkoriban, és nem túloz. Hogy az Irma nénitől kapott dátumot emlegetem, mindenki tud valami történetet arról a napról. Azt kell hinnem, aki még él az akkori udvarhelyiekből, így vagy úgy az események közelében találta magát - tiszta véletlenül ott álldogált a Flórián-ház előtt vagy az átellenes boltok valamelyikének ajtajában, Röslerék vagy Hecse­­rék kirakatánál. Az egyik boltból kiszaladt Dénesi, a segéd, s az épp induló te­herautó ponyvája alá feladott egy üveg vizet. Hirsch Szerén, a harisnyaszem­­felszedő kérte, még el se indult a nagy útra, máris eltikkadt! A magyar csendőr kitámadta a segédet: zsidóbarát vagy még rosszabb, piszkos zsidóbérenc, hogy így pátyolgatja őket. Szerén is visszajött a lágerből, ült valamennyit Udvar­helyen, aztán ha igaz, Nagyváradon telepedett le. Ha manapság Udvarhelyen zsidóznak, akkor csakis divatból, mert zsidózni im­már nincs kit. Swechterék itthon jártak jó pár évvel ezelőtt, amikor a holokauszt itthoni áldozatainak emlékkövét felállították, aztán ők is visszamentek Izraelbe. Szóval aki ma zsidózik, a szinte hatvan éve levegőbe égett lyukat zsidózza, a légűrt a kisvárosban. Olyan jó, határokon átsunnyogó divat lett pedig a zsidó­zás, aminek a magyar belpolitikában tesztbiztosan belőtt próbaterepe, kúszó­árok-labirintusa van. A MIÉP öreg cserkészei szerint a zsidók a magyarság (főleg az össz, de külön-külön is) életesélyeit veszélyeztetik. A nemzetközi összeesküvés, ami Amerikát főleg hogy a markában tartja, Nyugat-Európát nem különben, s amely hídfőállásait már rég kiépítette a keleti övezetben is. A zsidózás tömeglélektana roppant kényelmes annak a tömegnek, amely elfogad­ja e válságos-átállásos, példának okáért éppen mostanában rendszert váltó or­szágokban. Ezek szerint senki és semmi nem felelős, ha életünk és dolgaink nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. Valaki mégis­­ a fekete bárány; vala­ki, aki eleszi ételünket, megissza italunkat, elpolitizálja holnapunkat. A kint dol­gozó székely egyenesen Pestről hozza haza a zsidózást, ami mellett eltörpül a törökk és a Habsburg. Utóbbiak különben is olyan rég voltak, hogy igazából nem is voltak. Érdekes - ha helyzettipológiai értelemben még érdekesség is van ilyenkor - a románság is hasonló rémekkel küzd. Bukarestben Antonescu mar­sall személyisége még mindig a két véglet, ránézésre legalábbis. Egyesek sze­rint angyal volt (de legalább népét szerető igaz katona) még Besszarábiában is, ahol pedig szerencsére valamivel hanyagabb következetességgel zsidótlanítot­­tak, mint Észak-Erdélyben a magyarok. A román törvényhozás nem tolerálja a faji alapú különbségtételt, a fajgyalá­­zást. Ezért börtön jár, akárcsak Európában mindenütt. Ha ez megnyugtat valakit. Másrészt meg épp Kelet- és Közép-Euró­­pában elég bő (hagyományozott, illetve újratermelt) készletanyaga van a gyűlöletnek. A zsidóellenesség leginkább a kisebbségel­­lenességgel társul. Ha pontos akarok lenni, azt mondom, e két fóbia egyensúlya a rettenetes egészben a rette­netes rész viszonyát képezi le. Yf All Al'V 3

Next