Udvarhelyi Híradó, 2004. január (15. évfolyam, 2-20. szám)

2004-01-30 / 20. szám

6 Művelődés ©­­y^ A belülről sugánó emberi szépséget szeretné kifejezni Abból a korosztályból való Székely József is, amely már nem gya­rapszik, csak fogy. Legutóbb a 75-ik születésnapjára még tárlattal készülő Maszelka János festőművész távozott a lelkes képzőmű­vész csoportból. Évfolyamtársak voltak Székely József udvarhelyi szobrászművésszel, akit közelgő - február 8-án töltendő - születés­napja okán kerestünk fel egy kiadós beszélgetésre. Barabás Blanka ‘55-ben végeztünk Kolozsvárt, mond­ja Székely József, azután jöttünk ide, Udvarhelyre. Képzőművészeti alkotó­körünk volt, hatan voltunk - Sepsi La­jos, Krafft László, Maszelka János, Nagy György, Orbán Áron -, három festő, három szobrász velem együtt, Bukaresthez tartoztunk, de öt év után megszűnt, mert nem tudták finanszí­rozni. Akkor arra kényszerültünk, hogy valami állást is foglaljunk el az alkotó­munka mellett, mindezt a gazdasági nehézségek miatt. Tanügybe kerül­tünk, ez kézenfekvő volt, és létezést biztosított, rajztanárként alkalmaztak. Először tehát közös műtermünk volt, aztán mindenki külön utakon kezdett járni. Az unitárius templom mögötti kultúrteremben volt a műtermünk, saj­nos ebből a csoportból és az idősebb képzőművész korosztályból ketten maradtunk Nagy Györggyel. Én a Tanítóképzőben kaptam katedrát, hi­vatásból csináltam a műtermi alkotó­munkát, és hivatalból a tanítást. Még az egyetlen lyukasórámról is rohan­tam a műterembe. Az iskola csak ter­hére volt a művészi munkának. - Nehéz volt műteremhez jutni ak­koriban? - Segítettek műtermet kapni. Én pél­dául a Művelődési Ház felépülése után, ‘59-et követően ott kaptam ter­met, azóta is ott dolgozom. Most ugyanitt Magyarországra készítek egy női szobrot. - Volt elég megrendelés? - Az iskola biztosította az anyagi hát­teret, de kiállításokon is kelt el mun­kám, ez tartott egészen úgy a hetve­nes évekig. Akkor a magyar autonóm Az Erdélyi Művészet 2003-as, IV. évfolyamának 15-ös számában két interjút olvashatnak, melyek­ben erdélyi képzőművészek, Köröndi Jenő és az 1979-ben tragikusan elhunyt Nagy Pál val­lanak alkotói pályájukról, hitval­lásukról. Ezt követően Nagy Pál­ról közöl a kiadvány egy rövid tanulmányt-esszét (tallózás a Ba­rangolások az erdélyi képzőmű­vészetben sorozatból). Folytatódik a Festőnők az erdélyi művészetben nevezetű sorozat, ezen írások rövid tematikus tanulmányok alighanem elfeledett múlt századi (je­len esetben) festőnőkről - ezúttal F. Sárossy Eta (1895-1990) élete került bemutatásra. Gazdáné Olosz Ella textilművész vallomásairól olvashat­nak a továbbiakban, illetve néhány al­kotását ismerhetik meg. Róth András Lajos az egyébként a kiadványban írásával is jelen lévő Murádin Jenő könyvét, Az aradi Szabadság-szobor című kötetet ismerteti, mely témáját tekintve sajnálatos módon még min­dig aktuális ügye a hazai­­vagy nem-tartományi kiállításokra vittük az alko­tásokat, és vásárolgattak is az embe­rek. Ezután a Ceausescu-időben már egyre nehezebb volt a megélhetés, kevesebb pénz jutott vásárlásra. Ami­kor ‘57-ben a szökőkútszobrokat ké­szítettük­­ a városháza előtti parkba­­, akkor volt az első olyan munkám, ami­ért elég sok pénzt kaptam, és ugyan­ezt a szobromat kisebb méretben is elkészítettem (A bokályfestő leány), ezért aztán kaptam 6000 lejt. Nagy pénz volt, ugyanis a tanári fizetés 500 lejre rúgott. Volt kollektív kiállítás is, például a román történelmi évforduló­kon való szereplés. Történt egyszer a román egyesülés évfordulója kap­csán, hogy kellett készítsünk a Hargi­ta megyei képzőművészekkel egy ki­állítást, amelyen én egy Vlad țepes­­szoborral voltam jelen, mert gondol­tam, ellenünk se rosszat, se jót nem követett el. Ezt a szobrot a bukaresti stúdió is lefilmezte végül, aztán meg is vásárolták, a Csíkszeredai Múzeum­ban látható. Igazi székelybajszos figu­ra. Az utóbbi évtizedben sokféle, ré­gen bejáratott közművelődési tevé­kenység megszűnt, a kapitalizmusban nincs szükség amatőrökre, társadalmi munka sincs, minden lépésre pénzt követelnek, ez van most. - Hány alkotása látható Székelyud­varhelyen? - Ami köztéren van, az a Bokályfestő (1957), a Sétatéren a Napozó nő (1970), a Tomcsa-szobor (1997), volt viszont még a mozi előtt egy 18 méter magas fém-térplasztika, a Kibontako­zás, amit ‘91-ben eltüntettek valakik. Meg sem kérdeztek engem, egyszer csak nem látom a szobromat... Aztán a heti­ politikának, és nem csak... A múlt évi kiállításfigyelő után a Művészeté­ben élő Kolozsvár fejezet is folytató­dik. Mátyás király születési háza cím­mel Kós Károly tollából az Erdélyi Mű­vészet mellékleteként megjelenő ki­advány ezúttal Hunyadi János fiának, Mátyás születési helyének történelmi áttekintését adja. A kiadványok szer­kesztője Veres Péter, kiadja a szé­kelyudvarhelyi Litera Könyvkiadó. (bb) múzeumban is van még Európa több országában, továbbá Erdőszentgyör­­gyön (a Rhédey-kastély előtt Rhédey Claudia szobra), Magyarországon, magángyűjteményként Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Japánban. Ajándékként kapott a japán követség­től idelátogatott küldöttség dombormű­plaketteket, amelyeket régen magam­nak kezdtem úgymond gyártani, elő­ször udvarhelyi híres magyarokat, majd erdélyieket örökítettem meg. A plakettsorozatnak ez a története, ma már több mint 20 személyiségről ké­szítettem portrét. ‘90 után megnyíltak a határok, alkotótáborokban vehettem részt, aztán a 135 éves Székely Dal­egyletbe is beléptem, ugyanis én gye­rekkoromban sokat zenéltem, énekel­tem, nagyon szeretem a muzsikát, még konzervatóriumba is készültem. A dalegylet is számos magyarországi kapcsolatot hozott. A kilencvenes évek megrendelésekkel is kecsegtettek. Ki­­bédi Mátyás István domborműplakett­jét is felkérésre készítettem, vagy Ma­ Szerda este a Városháza Szent István-termében mutatták be K. Kovács András két versesköny­vét és egy kisregényét. Az est házigazdája az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány volt. Lőrincz György méltatta a szerző eddigi munkásságát. P. Buzo­gány Árpád mutatta be a köny­veket, és faggatta a szerzőt mű­helytitkairól. Az ötvenes éveit taposó, már több önálló kötettel rendelkező szerző a kezdetekre való visszaemlékezésé­ben így fogalmazott: - Iskolás korom­ban, amikor a szerelem kapuja is kez­dett hátranyílni, próbáltam én is - mint annyian mások - verset írni. Több próbálkozás után, pár zsengét sikerült megyei és országos lapokban közölni is. A versírásra akkori tanárom, Czegő Zoltán ösztönzött, akinek az induláso­mat köszönhetem. K. Kovács András verseiben nagy hangsúlyt kap a köröndi, a székelyföl­di táj megjelenítése. „Bár a városban élek, írás közben az emlékek ajtaja Korondra néz, számomra örök ihlet­forrás ez a vidék. P. Buzogány Árpád azon megállapítására, hogy a versek ricz Zsigmond portrédomborművét a magyarországi Zagyvarékasra. A mos­tani pedig jászberényi felkérés. - Milyen anyagba dolgozik szíve­sen? - Én a fát gyerekkorom óta isme­rem, még édesapám kocsigyártó-ke­­rekes műhelyében dolgoztam vele, ezért nagyon szeretem, különösen a szilfát, mely kiveszőfélben lévő fafaj­ta. A fa melegsége nagyon vonzó. Ugyanakkor van márványba faragott szobrom is, a Művelődési Ház elő­csarnokában látható női szobor, de lehet terrakottába (égetett agyag) is, általában kisebb méretű szobrokat készítenek belőle. Témafüggő, hogy milyen anyagot választ a művész. - Van bizonyos megjelenítési stí­lus, ami Önhöz közel áll? - Sok irányzat van, minden meg­engedhető napjainkban, de én kitartok a figuratív mellett, bár nem vetem meg a nonfiguratívot sem, sok ilyen tervet többségét inkább a szomorkás han­gulat uralja, a költő kifejtette: - A min­dennapi életben nem nagyon vagyunk elragadtatva az örömtől, és ez a han­gulat vetül rá a verseimre is. Bár az első megjelent versem, amit boldog diákként írtam 1969-ben, már az is egy kissé szomorkás hangulatú. K. Kovács András első kisregénye is bemutatásra került, melyben egy köröndi történetet írt meg. A történet­nek szereplői közül ma is élnek a vi­lághírű bokályok falujában. A tragikus­nak is mondható történet, melyhez ha­sonló több székely faluban is meg­esett, a második világháború utáni években játszódik. K. Kovács András több könyvének illusztrátora Molnos Zoltán. A legutol­só verseskönyvét azonban a szerző maga illusztrálja szalmából készült kompozícióinak fényképeivel. Az író­olvasó találkozót a Tomcsa Sándor Színház művészei, Fincziski Andrea és Sarkadi Gábor tették hangulatossá a szerző könyveiből kiválasztott ver­sek és egy regényrészlet felolvasásá­val. Az író-olvasó találkozó Finta Béla bácsi méltató beszédével, majd pohárköszöntőkkel ért véget. Bágyi Bencze Jakab készítettem, ám mégis a realista em­berábrázolás áll közelebb hozzám. Realistán értem a kompozícióban tö­mör, minél kevesebb formai elemet használó kifejezésmódot. - Van-e hitvallása, és jut-e eszébe, hogy önszántából rakja le egyszer a vésőt? - Soha nem tudnám abbahagyni az alkotást, az életnek is csak úgy van ér­telme, ha hagyunk valamit magunk u­­tán ezen a földön. Van hitvallásom, fel is jegyeztem valamikor magamnak, így szól: A képzőművészet sajátos nyel­vén szobraimmal szeretném kifejezni a belülről sugárzó emberi szépséget, harmóniát, az olyan ember érzés- és érzelemvilágát, aki az élet minden kö­rülményei között megmarad ember­nek. * * * (Székely Józsefnek utoljára 1995- ben volt egyéni gyűjteményes kiállí­tása, abból az alkalomból, hogy itt él és alkot). Erdélyi Művészet (és ami benne van) Az emlékek általa Korondra néz ERDÉLYI MŰVÉSZET ZOON- IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM (1.? A rovat szerkesztője: Barabás Blanka Hilda Udvarhelyi Híradó, 2004. január 30., péntek ■ Líra fotópapíron Magyari Hunornak, a Nézőpont Al­kotócsoport, valamint a MÚOSZ tagjának nemrégiben nyílt egyéni fotókiállítása a Tourinfo galériában. Olyan válogatás ez, mely valahon­nan valamiért kimaradt, mondta Hunor. Mivel felkérésnek tett eleget, fotóiból aszerint válogatott, hogy melyek voltak azok, amelyek a kü­lönféle alkalmakra szánt, közös ki­állításokból kimaradtak, ezenkívül alkalmi fotók kerültek a falakra. A Hargita Megyei Kulturális Szövet­ség jóvoltából ő is részt vett egy­­egy falu képmonográfiájának elké­szítésére szervezett táboron. A most látható fotók közül némelyik nem került be a közös albumba, ő pedig saját esztétikai szempontjai szerint a jelenlegi tárlatba néhányat beválogatott ezekből. Ezenkívül számos pillanatkép látható a Tour­­infónál, van szocfotó, zsánerkép, csendélet - nagy technikai bravú­rok talán szándékosan nem találha­tók meg a képeken, ugyanis nem il­lett volna a fotók önmaguk kreálta világába. Analóg, fehér-fekete, digi­tális, színes és montázzsal elkészí­tett fotográfiák sorakoznak egymás mellett. Talán a laikus számára ezeknek legnagyobb erénye a látot­tak líraiságában rejlik. A tárlat - hozzávetőlegesen 28 fotó - február 12-éig tekinthető meg. (bb)

Next