Ügyvédek lapja, 1915 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-02 / 1. szám
Z ÜGYVÉDEK LAPJA Egy bizonyos, hogy kétszeres gondosságot kell megkövetelni a bírói és ügyvédi kartól egyaránt, nehogy közállapotaink mai helyzete veszélyeztesse azokat az előnyöket, amelyeket az új polgári perrendtartás békés időkben való életbelépése mindenesetre nyújtott volna. Különösen két irányban hívjuk fel a jogászközönség figyelmét. Ahiól a két irányban alapos, részletező és meggondolt munkára van szükség. Elsősorban a polgári perrendtartásnak teljesen új alapokra fektetett illetékességi szabályait kell a gyakorlatnak alaposan s nagy körültekintéssel alkalmazni. A fő elv az, hogy az alperes illetékes bírájától beleegyezése nélkül elvonható ne legyen. Viszont ennek az elvnek rideg érvényesítésével a polgári perrendtartásnak finom megkülönböztetései és a forgalmi életnek tett kedvezményei a gyakorlatban semmivé válnának , a sokféle értelmezés viszont bizonytalanságot teremtene már a per első szakában. A másik irány, amelyben sok megfontolásra lesz szükség, nem szabad megengedni, hogy a szóbeli per írásbeli perré fajuljon. Az előkészítő iratok legyenek a per előkészítései és ne az ellenfél s a bíróság megtévesztői. Azt a sok frázist, az ok nélkül való tagadást, a lényegesnek a lényegtelennel való összekeverését, ami periratainknak jó részét olyannyira jellemzi, mind el kell hagyni. Az esetlegesség elve megszűnt az írásbeli per megszűnésével. Teljesen felesleges az állításoknak és tagadásoknak ok nélkül való összehalmozása , világos, egyszerű tényállítások, a bizonyítékokra való hivatkozással, ez jellemezze az előkészítő iratokat. A keresetlevél is legyen igazi előkészítő irat és nem homályban tartása az alperesnek, mint az most divat, amikor a kereset ténybeli és jogi alapja csak a válasziratban hámozódik ki. Példaadó feladat hárul itt ügyvédkartársainkra, akik legelőször fognak a szóbeli per szabályai szerint pert vinni. Nem zárhatjuk azonban ezeket a sorokat anélkül, hogy ne vessünk néhány pillantást az eltűnő írásbeli polgári perre, úgy, miként az őszi nap utolsó sugarai végigfutnak a kihalt természet lombtalan fáin és virágtalan mezőin. A jó öreg 1868. évi LIV. t.-cz., amely ideiglenesnek készült és majdnem félszázadig volt érvényben, minden fogyatkozása mellett is sok hasznára volt igazságszolgáltatásunknak. De elavult'és idejét múlta s itt El r i'fítik í,Hoz’í ,nk k n! vrdl IV11 itt m'dmitó. Sok perjogi elvt*G erősen belénk oltott, amelyeknek ellenkezője jut érvényre az uji polgári perrendtartásban. Ezeket az elveket el kell feledni, az újakat meg kell tanulni; egyet azonban nem szabad sohasem elfeledni, hogy a polgári perjog művelése nem önczél, hanem csak eszköz, hogy a vitatkozó felek közt a bírós-ág az anyagi igazságot juttassa érvényre. Erre a czélra kell,ogy szolgáljon a most életbelépő uj, polgári perrendtartás. A mi hivatalos nyelvünk. Irta: dr. Nyeviczkey Antal, m. kir. curiai biró. «Rendeleteink nyelvezete. czim alatt czikk jelent meg az “Ügyvédek Lapjáénak múlt évi 52-ik számában. Nem kívánok a czikkben megbírált rendelet szövegezésével foglalkozni, csakis a stílus curiális ellen általánosságban fölhozott panasszal. Inkább alkalmid használom föl a czikkben kifejtett kritikát, hogy annak kapcsán elmondjak egyetmást a stílus curiálisról, szemelvényeket közöljek a kifogások közül, mik leggyakrabban hangzanak föl a törvénykezési nyelv ellen. Beszéljünk általában a hivatalos nyelvről. Hiszen a hiba kétségen kívül nemcsak a törvénykezési nyelv hibája, hanem megnyilatkozik az az összes közhivatalok nyelvében. A hosszadalmasság, a nem magyaros szavak, a nyelvtan általános szabályai ellen használt egyes kitételek. Ezek szerint csoportosítom és ekként igyekszem rendszerbe foglalni a legtöbbször hallott és olvasott kifogásokat. Csakugyan igen gyakran több szót használunk a szükségesnél. Igaz az is, hogy terjengősebb szólamaink gyakorta írhatók a magyarosság rovására is. A magyar ember tagad valamit. Hivatalosan azt mondjuk róla, hogy “tagadásba veszi.» Az adós semmit sem fizetett. Kijelentjük, hogy “fizetést egyáltalán nem teljesített, illetve nem eszközölt. A magyar ember kifejezés nem «kifejezésre juttat», tudat, vagy Unitus ad, nem pedig “tudomására juttatás iránt intézkedik.» Egy-egy szó fölösleges; egy-egy körülírás nem is magyaros. Pedig így írunk, mert szinte úgy érezzük, hogy a hivatalos hang nem volna eléggé nyomatékos, ha megmaradnánk az egyszerű, a természetes szavaknál. Ha a fél nem bizonyított, tollunkra kívánkozik annak kidomborítása, hogy “elmulasztotta a bizonyítékszolgáltatást . Mondhatnék egyszerűen, hogy az esküt nem lehetett megítélni, s ehelyett jól esik legalább annyit írni, hogy: «az ítéletben az esküvel való bizonyítás alkalmazást nem találhatott. Az is igaz, hogy gyakran szerkesztünk hosszas mondatokat, amikben foglaltakat talán világosabban, érthetőbben fejezhetnek ki rövid, külön mondatokban. Nem ritka a körmondat, melynek egyes tételeiben még közbevetett mondatok is beleszövődnek. Kétségtelenül rövidíti a stílust egy-egy helyes közbevetés, de az azzal való visszaélés sokszor okozza azt, hogy a mondat egyes részei eltávolodnak egymástól, az állítmány — nem ritkán az érthetőség rovására — egyedül bukkan föl az egymásba szövött közbevetések sora után. Sok szó esett a szenvedő alak ellen. Ennek fölös használata csakugyan hibája volt a magyar hivatalos nyelvnek. Mondhatjuk, hogy «volt», mert e hiba most már csak szórványos. Főként a törvénykezési nyelv lehetőleg kiküszöbölte azt magából. Hibás a szenvedő alak, ha az egyszersmind hosszadalmas is. Pl. «A felperesnek állítása a bíróság által bizonyitottnak fogadtatott el, mert az alperes által az tagadásba nem vétetett). Gyakori volt a hasonló kitétel; megannyi kerékbetörése a magyar nyelvnek és egyszersmind jó adag germanizmus. Mily könnyen és röviden mondható ugyanez cselekvő alakban: «A bíróság bizonyítottnak fogadta el a felperes állítását, mert az elperes nem tagadta azt]. Ellenben nem hibás a szenvedő alak, ha a kijelentés igy határozottabb, rövidebb és a vonatkozó főnév, vagy névmás nélkül is érthető. Tóth Béla, korán elhunyt jeles írónk, ki mestere volt a magyar írásnak, védte a helyén való szenvedő alakot. Nyelvünkben gyökeredzőnek mondta a dicsértessék azt r , «áldassék emléke, elvégeztetett, stb. kifejezést. Helytelennek mondta, hogy bíróságaink — a cselekvő alak kedvéért — az egyes szám harmadik személyében beszélnek, holott megneve- szik magukat, pl.: «a kir. törvényszék kötelezi az alperest"), «a m. kir. Curia megváltoztatja az alsóbbfokú bíróságok ítéletét, kimondja, megállapítja, elmarasztalja, stb.» Szerinte ez éppen úgy hangzik, mint mikor a gyermek magáról beszélve, kijelenti, hogy: .“Petiké a hintára akar ülni”. Helyesebbnek vélte a szenvedő alakban ítélkezést, vagy a cselekvő alakban, mint az angol bíró mondja, az “elmarasztalom», «elrendelem, «megváltoztatjuk», stb. kijelentést. Minthogy az ilyen szövegezés aligha honosulhatna meg nálunk, talán mégis helyes a megszokott írásmód. Nem volna magyaros, ha az alperes «elmarasztaltatnék, valamely alsóbbfokú rendelkezés “megváltoztattatnék", az újabb rendelkezések egész sora -szenvedő alakban “fogalmaztatnék . Volt ez már így. Akkor sok és alapos kifogás alá esett. Áttérve a kevésbbé általános jellegű hibákra, helytelennek tartom a gyűjtőneveknek többes számban használását. Ez csak akkor járja, amikor összefoglalunk több, csoportonként hasonnemű tételt. Kamatok), “költségek , összegek , stb. rendszerint nem helyes kitételek; hegyesek mégis abban a vonatkozásban, amelyben pl. több, különböző tőkések külön csoportosított kamatairól szólunk. «Perköltség-ről szól a czikkben, szövegezésének dicséretével, jó öregnek nevezett régi perrendtartás, így mondja az új is. Perköltségeket mondhatunk mégis, ha a pernek több irányban fölmerült, külön csoportokba osztható költségeit akarjuk említeni. A végrehajtási törvény legtöbb helyen “költségeket mond, pl. 41. §-ában, ahol pedig csak a megjelenés által okozot költségről van szó, így 44. §-ában is, ahol csak «az utóbb eszközölt végrehajtás által okozott» költségről intézkedik. Ilyen vonatkozásban az egyes szám volna nyelvtanilag helyes. Ellenben jól mondja ugyanez a törvény, pl. 119. §-ában az árverési, hirdetési és foganatosítási költségeket.» A többes számra vonatkozó szabályokba ütköznek a «többi indokai*, “többi érvei* és hasonló kifejezések. Ezek annyira gyakoriak, hogy szinte jóknak látszanak. Nem jók. Magyar ember nem beszél “többi házairól, földjeiről, lovairól*, hanem többi házát, földjét, lovát* említi. Nem helyes a már ragozott főnévből, vagy névmásból az i betűvel való melléknévalkotás. «Abbani, perbeni, adóli, háztóli, abhozi, felpereshezi*, stb. szók rosszak. Ellenben a legtöbb határozóból helyesen alakíthatunk melléknevet. Egykori, utóbbi, múltkori* stb. elfogadott szók nemcsak a közhasználatban, hanem az irodalmi melyben is. (“Kétszeri mondást, mint lebűvölten hallgat el.» Főként gyakori az ilyen melléknév, ha a határozó már főnévhez társult, pl. «emberfölötti», “földöntúli*, «kétségenkivüli», stb. Nem értek tehát egyet az “iránti, elleni, melletti*, stb. a kilósoknak helytelenítésével. Kétségtelenül szebben hangzik a határozónak a megfelelő igével, vagy a «való” szóval kapcsolása, pl. ellen folytatott, iránt indított, szerint való*, stb. • de nem rossz, ha “iránti pert, alatti számlát* írunk «iránt indított per, alatt csatolt számla* helyett. Ezek mellett szól a jobbhangzás, az előbbiek mellett a rövidség. Ez a szempont méltányolható, mert egyik-másik hivatalos írásban unos-untiglan kell ismételnünk a hasonló kifejezéseket. Az említett képzések közül különösen az «elleni» szót szokták kifogásolni, mert ennek a nyelvben más jelentősége is van.