Ügyvédek lapja, 1919 (36. évfolyam, 1-17. szám)

1919-02-01 / 5. szám

ÜGYVÉDEK LAPJA nem kell az elöljáróságnál megindítani Budapesten, de viszont a 24.000 koronán felüli (3. §.) keresetre a Pp. intézkedései továbbra is érvényben maradtak s eszerint a rendes eljárást az iparhatósági eljárásnak kell megelőznie, még ha a munkásügyi bíróság a rendes járásbirósági eljárás szabályai szerint el is jár és nem utasítja az utóbbihoz. — Az eljárási rendelet és néptörvényhez fűzendő egyéb megjegyzéseimet más alkalommal kívánom közreadni. A tapasztalati tétel felülvizsgálata. Irta: d­r. Kende Ernő, tőzsdebirósági jogügyi titkár. I. Wundt mondja — a peres eljárás logikájának módszertanáról szólván, — hogy a perbeli ténybizonyításnál specifikus jogi elvek alkalmazására nem kerül sor. És tényleg maga a peres eljárás és nemcsak a perbeli ténybizonyítás kizárólag exakt logikai munka, sőt külső stuktúráját véve a legtisztább logikai követ­keztetések rendszeres csoportja, úgy, amint e következtetések bele­illeszkednek a peres eljárás alapgerincét jelentő vezető gon- 3 Az üzletátvevő felelőssége az átruházó hadviselt alkalmazottainak illetményeiért. Irta : dr. Gergely Bertalan, budapesti ügyvéd. A 4951—1918. M. E. számú, alkalmazottakra vonatkozó ren­delet 12-ik §-ának utolsó bekezdése szerint az üzlet átruházása, vagy más üzletbe való beolvadása esetén az alkalmazottak köve­telésének erejéig az új és a régi üzlettulajdonos egyetemlegesen felelős. Ez a szabály nagyon helyesen az alkalmazottak érdekét szolgálja, mert nem lehet kívánni az alkalmazottól, hogy az üzlet átruházása esetén kutassa, ki ellen forduljon igényeinek érvényesítése végett, és nem lehet őt kitenni annak, hogy a nem illetékes személy, vagy cég perlése esetén, pervesztessége" folytán, nemcsak költséget tartozzék viselni, de helytelenül indított per miatt, még hosszú ideig is elodázódjék igényeinek kielégítése. Miután azonban a rendelet fentebbi intézkedése az üzlet­átruházónak és átvevőnek csakis az alkalmazottal szemben való felelősségét rendezi, nyitva marad a kérdés, hogy az üzletátruházó és átvevő egymás között miképpen és milyen mérvben felelős az üzletátruházó alkalmazottainak követeléseiért ? A kérdés eldöntése nem is olyan egyszerű. Természetesen elsősorban irányadó lesz az üzletátruházónak és átvevőnek egy­mással kötött szerződése, amelyben lehet, hogy a szerződő felek, ha nem is kifejezetten, de valamilyen utalással intézkedtek­­az üzletátruházónak a jövőben felmerülő és felmerülhető követelései felől. Ha azonban ilyen, vagy hasonló tartalmú szerződési ki­kötés nincsen, akkor háromféle megoldás lehetséges. Az első az, hogy az üzletátruházó tartozzék átruházott üzlete alkalmazottai­nak követeléseit teljes egészében egymaga viselni és ha az ü­zlet­­átvevő netán ilyen követelést kiegyenlített, akkor visszkereseti joga legyen az átruházó ellen, a kifizetett, vagy elvállalt összeg erejéig. A másik megoldás az, hogy az üzletátvevő legyen köteles egymaga mindezen terheket viselni. A harmadik végül az, amely a kérdésnek Salamoni megoldása volna, hogy a fenti terheket az üzletátruházó és átvevő közösen, esetleg egyenlő arányban viseljék." Azon megoldás mellett, hogy az üzletátvevőt egymagát ter­heljék az átruházó alkalmazottainak követelései, csupán csak azt az egy érvet lehetne felhozni, hogy miután az üzletátvevő van az üzlet birtokában és ő élvezi annak hasznait és előnyeit, neki is áll leginkább módjában, hogy egyrészt a kiadásokra fedezetet találjon, másrészt, hogy esetleg üzletfeleire ezt a többletköltséget áthárítsa. Azon felfogás mellett pedig, hogy az üzletátvevő és átruházó közösen viseljék ezen terheket, azt lehetne felhozni, hogy tulajdon­képpen a volt alkalmazottak kielégítése az üzletátruházónak tar­tozását és kötelességét képezi, tehát indokolt, hogy a teher egy­­részét ő viselje, de viszont miután az üzleti előnyét és hasznát, miként a fenti felfogásnál is láttuk, az üzletátvevő élvezi, ennél­fogva méltányos, hogy az átvevő is aránylagos részt viseljen a terhekből. Ezzel szemben, véleményem szerint a fenti megoldások egyike sem helyes, hanem csupán az a felfogás foghat helyt, mely szerint az üzletátruházó alkalmazottainak illetményeiért csakis az üzletátruházói egymagát lehet felelőssé tenni. Támogatja ezt a nézetet mindenekelőtt az, 1908. évi LATI. t.-c. 1. §-a, mely szerint, aki kereskedelmi üzletet szerződés útján átvesz, felelős az át­ruházónak az üzletből eredő azokért a kötelezettségeiért, melyeket az átvétel idején ismert, vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott. Az igaz, hogy ez a törvényhely az üzletátvevőnek a harmadik személlyel szemben fennálló kötelezettségét sza­bályozza, mindazonáltal mint általános érvényű jogtétel,­­ az át­vevőnek az átruházóval szembeni viszonylatában is alkalmazandó. Nagyon természetes ugyanis, hogy midőn valaki egy üzletet át­vesz, akkor legkevésbé áll szándékában, hogy olyan terheket is vegyen magára, amelyek létezéséről nem tud és amelyekről 1918. november 26-ika, vagyis a 4951—1918. M. E. számú rendelet életbelépte előtt, még maga az üzletátruházó sem tudott. Senki olyan elhatározással nem vehet át egy üzletet, hogy az átruházó­nak bármilyen a jövőben felmerülő kötelezettségeiért saját sze­mélyében és egyedül legyen felelős és az átruházót ezen felelős­ségtől az egymás közti viszonylatban is teljesen mentesítse. Nem is volna helyes ez a mentesítés, már csak azért sem, mert az át­ruházott üzletért rendszerint tetemes vételárat, vagy lelépési díja szoktak fizetni, amelyben az átruházó rendszerint tőkésíti az üz­letnek több évi jövedelmét és magas ellenértékét nyeri az üzlettel kapcsolatos klientérának. Tehát méltánytalan volna az átvevőtől meg azt is kívánni, hogy ezen tetemes összegű megváltási díjon felül, még azt az esetleg igen nagy terhet is viselje, amely az át­ruházó volt alkalmazottainak kielégítésével járhat. Ez nem volna más, mint az összes terheltnek igazságtalan módon az átvevő­­ vállára való hárítása, amivel szemben az átruházó, az üzletért kapott tőkével egyetemben, tisztán és kizárólag az előnyöket élvezné. Ezzel szemben nem lehet helytálló az az ellenvetés, hogy miután az átvevő rendelkezik az üzlettel és ő hozza annak jöve­delmét, egyedül ő is viselheti a terhet, amelyet esetleg vevő­közönségére is átháríthat. Ugyanis ezen áthárításnak kérdése még a jómenetelű üzletnél is nagyon problématikus, de egyenesen csődöt mond az olyan átvett üzletnél, amely rosszul megy, vagy deficittel dolgozik. Ilyenkor sem üzleti jövedelemről, sem pedig áthárításról szó sem lehet. Ez utóbbi esetnek élénken szóló pél­dáját mutatja a szeszkimérési üzlet, amely azelőtt kitűnően me­hetett, de most a szeszkimérési tilalom folytán nemcsak hogy teljesen pang, hanem egyenesen a tönk szélén áll. A fentebbi meggondolás alapján vetem el tehát azt a meg­oldást is, hogy a terhek oszlassanak­ meg az üzletátruházó és át­vevő között. Ez ismét nem jelentene mást, mint az átvevőnek igazságtalan és indokolatlan megterhelését, viszont az átruházó­nak jogtalan gazdagodását. Mert hiszen a fentebb kifejtettek sze­rint, semmi ok sincs arra, hogy az átruházó kötelezettségét, ha csak részben is, az átvevőre rójjuk, aki erről az üzletátvétel ide­jén még csak sejtelemmel sem bírt. Nagyon közel áll ugyanis az a feltevés, hogy ha az üzletátvevő esetleg tudott volna ezen ter­­hekről, akkor vagy át sem vette volna az­­üzletet, vagy legalább is beszámította volna azokat az üzlet árába és kisebb megváltási összeget fizetett volna. Az összehasonlítás kedvéért és felfogásom igazolására legyen szabad példát vennem a jog más mezejéről, így pl. a biztosítótársaság sem felelős olyan veszélyességi okokért, amelyeket a biztosított vele nem közölt,"sőt még akkor sem­ fele­lős, ha a biztosított maga sem tudott erről és sem dolose, sem culpose nem hallgatta el azokat. Ugyanis a biztosítótársaság ezek tudatában, éppen úgy, mint az üzletátvevő, talán meg sem kö­tötte volna az üzletet. Vagy ha igen, akkor is egészen más fel­tételek mellett. Az általam vallott felfogás ellen nem hozható fel, hogy hi­szen már 1915 november 18-án megjelent a 4118—1915. M. E. számú rendelet, amely a hadbavonult kereskedősegédeknek és ipari és kereskedelmi vállalatok hadbavonult tisztviselőinek szol­gálati viszonyát szabályozta és ekként azon üzletátvevőnek, aki az üzletet 1915. november 18-ika után vette meg, már számolnia kellett azzal, hogy az átvett üzlet hadbavonult tisztviselői követe­lésekkel fognak fellépni. Ugyanis ez a most hivatkozott rendelet nem állapította meg oly tág terjedelemben és oly tetemes összeg erejéig az alkalmazottak igényeit, miként az 1918. november 26-iki 4951 —1918. M. E. számú rendelet és ezenkívül nem állapí­totta meg az új és régi üzlettulajdonos egyetemleges felelősségét, miért is az üzletátvevőnek nem is állott módjában ezt magától az üzletátvétel idején elhárítani. Természetesen még inkább áll ez az 1915. nov. 18-ika előtt létrejött üzletátvételre, melynél még 4118—1915. M. E. számú rendelet sem létezett. Ezek szerint ez az 1915. november 18-iki rendelet sem képezhet caesurát az üzlet­átvevő felelőssége tekintetében, mert ezen rendelet előtt az üzlet­­átruházó hadbavonult alkalmazottainak semmiféle joga sem volt intézményesen biztosítva, viszont az 1915-iki első rendelet életbe­lépte után sem volt,ez a teher olyan súlyos, miként azt az 1918. november 26-iki rendeletben látjuk. Végül nem szól az általam elfoglalt álláspont ellen az sem, hogy az üzletátvevő ilyen körülmények között nem lesz hajlandó az átruházó hadbavonult alkalmazottai közül senkit sem vissza­venni és az üzletben foglalkoztatni, még akkor sem, ha tényleg szüksége volna az alkalmazottra. Ilyen módon pedig, ahelyett, hogy könnyítene az átruházó helyzetén és kötelezettségén, még csak súlyosbítani fogja azt ezzel, a visszatérő alkalmazottakkal szemben elfoglalandó, rideg álláspontjával. Minthogy azonban generális jogszabály, hogy minden szerződésben álló fél a másik "felet, a nagyobb kártól megóvni tartozik, ennélfogva az üzlet­átvevő, az alkalmazottaknak lehetőség szerinti visszafogadásával, tőle telhetőleg kisebbíteni köteles az üzletátruházónak volt alkal­mazottaival szemben fennálló tartozását. És ha meg lesz állapít­ható, hogy az üzletátvevő ez utóbbi kötelezettsége teljesítésében, vagy nem teljesítésében dolose vagy culpose járt el, akkor az átruházónak kártérítéssel fog tartozni, amely kártérítés mérvét az az összeg fogja­­megadni, amelyet az üzletátruházó az átvevő­nek dolosos vagy culposos eljárása folytán köteles és kénytelen volt kifizetni.

Next