Ügyvédek lapja, 1920 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1920-06-01 / 11. szám

ÜGYVÉDEK LAPJA gyár­bíró — kivált az alsóbb fórumokon — eddig is hozzászokott, hanem a megélhetésről. A gondolkodó fők előtt nem maradhat üres, értéktelen frázis, hogy elsőrangú állami érdek követeli, hogy a bírák minden irány­ban függetlenek legyenek és maradjanak. Nincs pénz. Sok a tisztviselő. Nem teheti az állam, hogy na­gyobb javadalmazással lássa el a tisztviselőket. Ez az ismert vá­laszoknak üresen kongó értelme. De ép az volt mindig a hiba, hogy a bírót, kezdve az elméleti képesítettség hasonlíthatatlanul magasabb és így nehezebben elérhető fokától végig minden kér­désben csak akkor különböztették meg, amikor követeltek tőle; ellenben — ha javadalmazásról volt szó — mindig azzal álltak elő, hogy nem lehet megkülönböztetést tenni a bírák — és az állam többi funkcionáriusai között. Pedig ez sem áll. Volt és lett bizony különböztetés, de nem a birói kar előnyére. Sőt — mihelyt elvétve ilyen is akadt — siettek azt általánosítani, mintha az a csekély javadalmi többlet már magát a vizsgát és nem a tényle­ges bíráskodási munkát illetné s nem azt a helyzetet volt volna hivatva enyhíteni, amelyet a mellékfoglalkozástól eltiltás okoz. Egyik napilapban olvashattuk, hogy a bélyegilleték megfelelő felemelésével volna alap szerezhető a bíráknak javadalmazására. A felszólaló azt fejtegette, hogy a posta, távirda, vasút, dohány és más állami bevétel emelésével,­­ de az általános árviszonyokkal szemben is aránytalanul kicsi maradt a bélyegilleték. — Ne fog­lalkozzunk bővebben e kérdéssel, bár a segítségnek ez a módja a helyzet megértése — s az eddigi kormányok részéről nem túlságosan tapasztalt jóakarat feltételezésével nem látszik kivihe­tetlennek. De bármiként álljon is a dolog, nekünk régieknek, akik felé már int a «veteres migrate coloni® hivó szózata, nemcsak jogunk, de kötelességünk is a «néma tűrök» helyett belekiáltani a köz­­tudatba, hogy a magyar bírák helyzete sürgősen kíván orvoslást. Tehetjük, mert nem érhet a vád, hogy «pro domo» beszélünk. Mi már csak az utánunk következők érdekében emelhetünk szót. Ma­gunk amúgy is «költözünk». (Folyt. bev.) o. Birói és ügyvédi műhibák. Irta : d­r. Képes Bernát budapesti ügyvéd. II. Áttérve az ügyvédi műhibákra, ezeknek igen érdekes esetét látjuk az 1920. január 21-én hozott P. VII. 1344/1919. számú végzésben. Alperes a 152.064 koronás kereset ellen illetékességi kifogást emelt azon az alapon, hogy kártérítési perekre a felperes által igénybevett könyvkivonati illetékesség ki nem terjed, egyide­jűleg pedig pergátló kifogást emelt azon az alapon, h­ogy a felek az eredetiben felmutatott körlevéllel magukat a budapesti tőzsde­­bíróságnak alávetették. A soproni törvényszék a könyvkivonati illetékesség ellen emelt kifogásnak helyt adva a pert megszüntette. Felperes fellebbezése folytán a győri tábla az első bíróság ítéleté­nek megváltoztatása mellett a pergátló kifogást elutasította. A Curia idézett végzésével alperes felülvizsgálati kérelmét vissza­utasította avval az indokolással, hogy­­a vételi szerződések nem kellő teljesítéséből származó perekre a törvény kizárólagos illeté­kességet meg nem állapít, azért a jelen per­gátló kifogás kérdésé­ben hozott — illetékességet megállapító — fellebbezési bírósági ítélet ellen a Pp. 522. §. első bekezdése alapján felülvizsgálatnak nincs hel­ye.» Ezután a Curia következőleg oktatja ki az alperesi ügyvédet. Alperes az illetékességi kifogással egyidejűleg a Pp. 180. §. 4. pontja alapján is emelt pergátló kifogást, előadván, hogy felek az eredetben felmutatott körlevéllel jelen ügyletből esetleg származó vitás kérdések elbírálására magukat a budapesti áru- és értéktőzsde választott­­bíróságának alávetették. Felperes erre nézve csupán azt tagadta, hogy az ügyletet közvetítő tőzsdei ügy­nök jogosított tőzsdei ügynök lett volna. Az első bíróság a per­gátló kifogást — nem mint ahogy a fellebbezési bíróság ítéletének indokolásában mondja: «ezt a kifogást az elsőbiróság elutasította. Az alperes az ítélet e része ellen jogorvoslattal nem élvén, az jog­erős.» — Hanem érdemben nem is tárgyalta, el sem bírálta azzal a megokolással mellőzvén e tekintetben a döntést, — hogy a má­sik pergátló okra alapított kifogás alapján a pert már úgyis meg­szüntette. Eme bírói rendelkezés fellebbvitellel megtámadva nem lett, így tehát a felülvizsgálati kérelem az emelt két pergátló kifo­gás közül csakis az illetékességi kifogásra tekintettel volt vizsgálat alá vehető. Az 1920. február 5-én hozott P. VIL 1136/1919. számú íté­letben olvassuk a következőket: Vitatta ugyan a felperes és írásbeli fellebbezésében bizonyí­tani is késznek nyilatkozott azt is, hogy az áru szállítása az al­peres hibája miatt nem volt teljesíthető, amennyiben ő az ügy­lettől a nevezett céggel szemben elfogadható jogos ok nélkül el­állást és hogy az elállás indokául felhozott körülmény, jelesül a cég vagyoni megbízhatatlansága fenn nem forgott, minthogy azonban e tekintetben a fellebbezési bíróság ítéletében tényállás megállapítva nincs, ennek a mellőzése miatt pedig a felperes pa­nasszal nem élt, sőt a felülvizsgálat rendjén fel sem említette azt, mintha az alperes vonatkozó ténybeli állításával szemben az ellen­kezőnek a bizonyítására nézve kérelmet előterjesztett volna: a felülvizsgálati bíróság a jelzett körülményre, döntésénél egy­általán figyelemmel nem is lehetett.­ Ebben a perben felperes ügyvédje előadta és bizonyítani kí­vánta a pernyeréshez szükséges ténykörülményeket, csupán azt a hibát követte el, hogy midőn a fellebbezési bíróság jogi alapon ítélve meg a követelést, mellőzte a vitatott körülményekre vonat­kozó ténymegállapítást, ő a pernyertes felperes e ténymegállapí­tás mellőzése miatt panasszal nem élt. E sorok írója a Curiával szemben azt a nézetet vallja, hogy a felülvizsgálati eljárásban lehet ugyan arról beszélni, miszerint a felülvizsgálati vagy csatlakozási kérelemmel élő félnek csakis előterjesztett panaszai vehetők figyelembe, egyébként azonban a felülvizsgálati eljárás egész szerkezete kizárja a tárgyalási és nyi­­latkozási kötelezettséget. A feleknek csak joguk, de nem köteles­ségük a válaszadás és a tárgyaláson való felszólalás, ezek azon­ban csak tájékoztató jellegűek és miként belőlük külön jogok nem származtathatók, úgy elmaradásukból sem lehet a felek terhére következtetéseket levonni. A közölt esetben sem esett volna sére­lem Pp-on, még kevésbbé az anyagi igazságon, ha a Curia fel­oldás kapcsán a fellebbezési bíróságot megfelelő tényállás meg­állapítására és új ítélet hozatalára utasítja. Úgy ebből, mint az előbbi esetből azonban az a tanulság, hogy alsóbb fokon pernyertes ügyvédnek is résen kell lennie és nem sza­bad beérnie avval, hogy teljes védekezését az alsófokon már elő­terjesztette, különösen nem szabad pedig felsőfokon való eljárá­sának az alsófokú ítélet védelmezésében kimerülnie Befejezésül két érdekesebb igazolási eset. Az 1920. február 20-án kelt P. IV. 1628/1919. szám­i ítéletben olvassuk a következőket: Az igazolási kérelemhez csatolt helyhatósági­­ bizonyítvány igazolja, hogy az alperes ügyvédje dr. S. S. és ennek helyettese dr. S. J. a tanácskormány alatt direktóriumi alkalmazásban állottak és nevezett ügyvéd már 1919. évi augusztus hó 27. napján Ausztriába, helyettese pedig 1919. szeptember hó 24. napján állí­tólag Budapestre távozott. A tanácskormány bukása után beállott zavarok s a tanácskormány ideje alatt szereplő direktóriumi ta­gok ellen folyamatba tett büntető eljárások valószínűsítik azt, hogy a direktóriumi tagként szereplő dr. S. S. alperesi ügyvéd és he­lyettese arról, hogy az 1919. évi április hó 11. napján kézbesített ítélőtáblás ítélet ellen a felülvizsgálati kérelem beadását az 1919. évi augusztus hó 19. napján 4038/1919. M. E. sz. a. kelt rendelet h­atályba lépésétől számított 15 nap alatt eszközölheti, alperest nem értesítette és hogy e felülvizsgálati kérelem beadásának el­mulasztását az alperessel dr. S. J. n­. j. Győrből 1919. szeptember hó 24. napján állítólag Budapestre szökése idején közölte.­ A Curia az igazolási kérelemnek természetesen helyt adott. A háborús körülmények zavaró hatása szerepel az alábbi ügyben is. Felperes az első bírósági ítélet ellen beadott fellebbezés határ­idejének elmulasztása miatt igazolással élt, melynek tárgyalását a budapesti ítélőtábla 1919. február 11-ének déli 12 órájára tűzte ki. Felperes a határnapon meg nem jelenvén, az ítélőtábla alperes kérelmére az igazolási kérelmet visszautasította. A visszautasító végzés ellen a Curiához beadott felfolyamodásában felperes iga­zolta, hogy Szegeden lakó ügyvédje még február 10-én táviratot intézett a budapesti ítélőtáblához, melyben jelentette, hogy for­galmi akadályok miatt lehetetlen megjelennie, egyben új határ­nap kitűzését kérte. E távirat február 11-én beérkezett és lajstro­moztatott is, azonban az iratokhoz csak másnap február 12-én csatoltatván, arról a visszautasító végzés meghozatalakor az ítélő­tábla nem birt tudomással. A Pp. 4­58. §-a az igazolási kérelem következtében kitűzött határnap elmulasztása miatt a további igazolást kizárja ugyan, mégis a Curia — igen helyesen — 1920. január 21-én kelt P. VII. 1153/1919. szám­i végzésével a felfolyamodásnak helyt adott, avval az indokolással, hogy «a Szegeden lakó felperesi ügyvéd az 1919. február 11-én fennállott vasúti és postai közlekedési viszo­nyokra tekintettel, köztudomás szerint a Budapesten való tárgya­láson megjelenésében, de még a helyettes által való kép­viseltetés­­ben is akadályozva volt és igy a tárgyalásról önhibáján kívül ma­radt el s mulasztása vétlen volt."

Next