Ügyvédek lapja, 1920 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1920-06-01 / 11. szám
ÜGYVÉDEK LAPJA gyárbíró — kivált az alsóbb fórumokon — eddig is hozzászokott, hanem a megélhetésről. A gondolkodó fők előtt nem maradhat üres, értéktelen frázis, hogy elsőrangú állami érdek követeli, hogy a bírák minden irányban függetlenek legyenek és maradjanak. Nincs pénz. Sok a tisztviselő. Nem teheti az állam, hogy nagyobb javadalmazással lássa el a tisztviselőket. Ez az ismert válaszoknak üresen kongó értelme. De ép az volt mindig a hiba, hogy a bírót, kezdve az elméleti képesítettség hasonlíthatatlanul magasabb és így nehezebben elérhető fokától végig minden kérdésben csak akkor különböztették meg, amikor követeltek tőle; ellenben — ha javadalmazásról volt szó — mindig azzal álltak elő, hogy nem lehet megkülönböztetést tenni a bírák — és az állam többi funkcionáriusai között. Pedig ez sem áll. Volt és lett bizony különböztetés, de nem a birói kar előnyére. Sőt — mihelyt elvétve ilyen is akadt — siettek azt általánosítani, mintha az a csekély javadalmi többlet már magát a vizsgát és nem a tényleges bíráskodási munkát illetné s nem azt a helyzetet volt volna hivatva enyhíteni, amelyet a mellékfoglalkozástól eltiltás okoz. Egyik napilapban olvashattuk, hogy a bélyegilleték megfelelő felemelésével volna alap szerezhető a bíráknak javadalmazására. A felszólaló azt fejtegette, hogy a posta, távirda, vasút, dohány és más állami bevétel emelésével, de az általános árviszonyokkal szemben is aránytalanul kicsi maradt a bélyegilleték. — Ne foglalkozzunk bővebben e kérdéssel, bár a segítségnek ez a módja a helyzet megértése — s az eddigi kormányok részéről nem túlságosan tapasztalt jóakarat feltételezésével nem látszik kivihetetlennek. De bármiként álljon is a dolog, nekünk régieknek, akik felé már int a «veteres migrate coloni® hivó szózata, nemcsak jogunk, de kötelességünk is a «néma tűrök» helyett belekiáltani a köztudatba, hogy a magyar bírák helyzete sürgősen kíván orvoslást. Tehetjük, mert nem érhet a vád, hogy «pro domo» beszélünk. Mi már csak az utánunk következők érdekében emelhetünk szót. Magunk amúgy is «költözünk». (Folyt. bev.) o. Birói és ügyvédi műhibák. Irta : dr. Képes Bernát budapesti ügyvéd. II. Áttérve az ügyvédi műhibákra, ezeknek igen érdekes esetét látjuk az 1920. január 21-én hozott P. VII. 1344/1919. számú végzésben. Alperes a 152.064 koronás kereset ellen illetékességi kifogást emelt azon az alapon, hogy kártérítési perekre a felperes által igénybevett könyvkivonati illetékesség ki nem terjed, egyidejűleg pedig pergátló kifogást emelt azon az alapon, hogy a felek az eredetiben felmutatott körlevéllel magukat a budapesti tőzsdebíróságnak alávetették. A soproni törvényszék a könyvkivonati illetékesség ellen emelt kifogásnak helyt adva a pert megszüntette. Felperes fellebbezése folytán a győri tábla az első bíróság ítéletének megváltoztatása mellett a pergátló kifogást elutasította. A Curia idézett végzésével alperes felülvizsgálati kérelmét visszautasította avval az indokolással, hogya vételi szerződések nem kellő teljesítéséből származó perekre a törvény kizárólagos illetékességet meg nem állapít, azért a jelen pergátló kifogás kérdésében hozott — illetékességet megállapító — fellebbezési bírósági ítélet ellen a Pp. 522. §. első bekezdése alapján felülvizsgálatnak nincs helye.» Ezután a Curia következőleg oktatja ki az alperesi ügyvédet. Alperes az illetékességi kifogással egyidejűleg a Pp. 180. §. 4. pontja alapján is emelt pergátló kifogást, előadván, hogy felek az eredetben felmutatott körlevéllel jelen ügyletből esetleg származó vitás kérdések elbírálására magukat a budapesti áru- és értéktőzsde választottbíróságának alávetették. Felperes erre nézve csupán azt tagadta, hogy az ügyletet közvetítő tőzsdei ügynök jogosított tőzsdei ügynök lett volna. Az első bíróság a pergátló kifogást — nem mint ahogy a fellebbezési bíróság ítéletének indokolásában mondja: «ezt a kifogást az elsőbiróság elutasította. Az alperes az ítélet e része ellen jogorvoslattal nem élvén, az jogerős.» — Hanem érdemben nem is tárgyalta, el sem bírálta azzal a megokolással mellőzvén e tekintetben a döntést, — hogy a másik pergátló okra alapított kifogás alapján a pert már úgyis megszüntette. Eme bírói rendelkezés fellebbvitellel megtámadva nem lett, így tehát a felülvizsgálati kérelem az emelt két pergátló kifogás közül csakis az illetékességi kifogásra tekintettel volt vizsgálat alá vehető. Az 1920. február 5-én hozott P. VIL 1136/1919. számú ítéletben olvassuk a következőket: Vitatta ugyan a felperes és írásbeli fellebbezésében bizonyítani is késznek nyilatkozott azt is, hogy az áru szállítása az alperes hibája miatt nem volt teljesíthető, amennyiben ő az ügylettől a nevezett céggel szemben elfogadható jogos ok nélkül elállást és hogy az elállás indokául felhozott körülmény, jelesül a cég vagyoni megbízhatatlansága fenn nem forgott, minthogy azonban e tekintetben a fellebbezési bíróság ítéletében tényállás megállapítva nincs, ennek a mellőzése miatt pedig a felperes panasszal nem élt, sőt a felülvizsgálat rendjén fel sem említette azt, mintha az alperes vonatkozó ténybeli állításával szemben az ellenkezőnek a bizonyítására nézve kérelmet előterjesztett volna: a felülvizsgálati bíróság a jelzett körülményre, döntésénél egyáltalán figyelemmel nem is lehetett. Ebben a perben felperes ügyvédje előadta és bizonyítani kívánta a pernyeréshez szükséges ténykörülményeket, csupán azt a hibát követte el, hogy midőn a fellebbezési bíróság jogi alapon ítélve meg a követelést, mellőzte a vitatott körülményekre vonatkozó ténymegállapítást, ő a pernyertes felperes e ténymegállapítás mellőzése miatt panasszal nem élt. E sorok írója a Curiával szemben azt a nézetet vallja, hogy a felülvizsgálati eljárásban lehet ugyan arról beszélni, miszerint a felülvizsgálati vagy csatlakozási kérelemmel élő félnek csakis előterjesztett panaszai vehetők figyelembe, egyébként azonban a felülvizsgálati eljárás egész szerkezete kizárja a tárgyalási és nyilatkozási kötelezettséget. A feleknek csak joguk, de nem kötelességük a válaszadás és a tárgyaláson való felszólalás, ezek azonban csak tájékoztató jellegűek és miként belőlük külön jogok nem származtathatók, úgy elmaradásukból sem lehet a felek terhére következtetéseket levonni. A közölt esetben sem esett volna sérelem Pp-on, még kevésbbé az anyagi igazságon, ha a Curia feloldás kapcsán a fellebbezési bíróságot megfelelő tényállás megállapítására és új ítélet hozatalára utasítja. Úgy ebből, mint az előbbi esetből azonban az a tanulság, hogy alsóbb fokon pernyertes ügyvédnek is résen kell lennie és nem szabad beérnie avval, hogy teljes védekezését az alsófokon már előterjesztette, különösen nem szabad pedig felsőfokon való eljárásának az alsófokú ítélet védelmezésében kimerülnie Befejezésül két érdekesebb igazolási eset. Az 1920. február 20-án kelt P. IV. 1628/1919. számi ítéletben olvassuk a következőket: Az igazolási kérelemhez csatolt helyhatósági bizonyítvány igazolja, hogy az alperes ügyvédje dr. S. S. és ennek helyettese dr. S. J. a tanácskormány alatt direktóriumi alkalmazásban állottak és nevezett ügyvéd már 1919. évi augusztus hó 27. napján Ausztriába, helyettese pedig 1919. szeptember hó 24. napján állítólag Budapestre távozott. A tanácskormány bukása után beállott zavarok s a tanácskormány ideje alatt szereplő direktóriumi tagok ellen folyamatba tett büntető eljárások valószínűsítik azt, hogy a direktóriumi tagként szereplő dr. S. S. alperesi ügyvéd és helyettese arról, hogy az 1919. évi április hó 11. napján kézbesített ítélőtáblás ítélet ellen a felülvizsgálati kérelem beadását az 1919. évi augusztus hó 19. napján 4038/1919. M. E. sz. a. kelt rendelet hatályba lépésétől számított 15 nap alatt eszközölheti, alperest nem értesítette és hogy e felülvizsgálati kérelem beadásának elmulasztását az alperessel dr. S. J. n. j. Győrből 1919. szeptember hó 24. napján állítólag Budapestre szökése idején közölte. A Curia az igazolási kérelemnek természetesen helyt adott. A háborús körülmények zavaró hatása szerepel az alábbi ügyben is. Felperes az első bírósági ítélet ellen beadott fellebbezés határidejének elmulasztása miatt igazolással élt, melynek tárgyalását a budapesti ítélőtábla 1919. február 11-ének déli 12 órájára tűzte ki. Felperes a határnapon meg nem jelenvén, az ítélőtábla alperes kérelmére az igazolási kérelmet visszautasította. A visszautasító végzés ellen a Curiához beadott felfolyamodásában felperes igazolta, hogy Szegeden lakó ügyvédje még február 10-én táviratot intézett a budapesti ítélőtáblához, melyben jelentette, hogy forgalmi akadályok miatt lehetetlen megjelennie, egyben új határnap kitűzését kérte. E távirat február 11-én beérkezett és lajstromoztatott is, azonban az iratokhoz csak másnap február 12-én csatoltatván, arról a visszautasító végzés meghozatalakor az ítélőtábla nem birt tudomással. A Pp. 458. §-a az igazolási kérelem következtében kitűzött határnap elmulasztása miatt a további igazolást kizárja ugyan, mégis a Curia — igen helyesen — 1920. január 21-én kelt P. VII. 1153/1919. számi végzésével a felfolyamodásnak helyt adott, avval az indokolással, hogy «a Szegeden lakó felperesi ügyvéd az 1919. február 11-én fennállott vasúti és postai közlekedési viszonyokra tekintettel, köztudomás szerint a Budapesten való tárgyaláson megjelenésében, de még a helyettes által való képviseltetésben is akadályozva volt és igy a tárgyalásról önhibáján kívül maradt el s mulasztása vétlen volt."