Új Aurora, 1974-1976 (1-4. évfolyam, 1-8. szám)
1974 / 3. szám
is származásomat igazolnom, még a tartalékos tisztjelölti kedvezményhez, a télen. Kettőnk elkeseredését, hangulatát „Idegenek” című versem tükrözi, melynek eredeti kéziratán a dátum: 1944. Pünkösd. Idemásolom, mert máig jellemzőnek tartom, azoknak a Damoklész-kardjaként fenyegető napoknak érzékeltetésére erősen alkalmasnak: IDEGENEK A kezed nagyon idegen itt. Az ily dalolva-élő kis kezek Szárnyaló dalának útja Firenze kék egén vezet... A szemed is be idegen! Titok, mélység, hűség remeg Észak, taván, e nagy szemen. És idegen a szíved is. Ki ily fehértűzű, szép szívvel él, az itt gálád, sehonnai! Szökjön haza lengyel szíved, itt nem lehet rajongani! És ezerszer „jaj” nekem is: nyelvét tépik, szemét szúrják, levágják jobb kezét annak, ki itt déli égről, északi tóról, lengyel napsugárról tud mesét. Mondd, minket micsoda hőre, vak, süket vihar sodort a vak, süket magyar mezőre?! ★ Ebben a néhány sorban csakugyan minden benne van, ami akkortájt a legjellemzőbb volt rám s reánk: a szépen zongorázó, ábrándos leányzó kitaszítottsága miatti riadtság, tehetetlenség, Ady igézete („ha én szólok, Észak beszél”), a lengyel nép iránti szolidaritásunk, s a „költőt” fenyegető balsors, a megsemmisülés - fizikálisan és lelkileg egyként - a vak, süket magyar mezőn. 45