Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)

1987 / 3. szám

szerelemmé is tehetnék „szerződésüket”, ha szerencsés perceik nem válnának a pesszimizmus és a passzivitás áldozataivá, így a gazdagok üres és fásult élete vár rájuk, világuk luxus­stációinak végigjárása. Ezen belül pedig az asszonyra a „viszony”, a férfira a gáláns öngyilkos­ság. Kiutat ez a világ nem sugall, s ha az írói koncepció mégis igényli, elvont utópiában jelenhet meg, melynek árulkodó formája a társadalom-nevelési irattá és regényfüggelékké váló búcsúlevél: „Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkrementek; ekkor lesz a mi hivatásunk - az arisztokratáé - emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre, s átvinni mindazt, amit szükséges tudni az új embereknek...Vegye védelmébe a földet, amelyre hazánk épült, s amely századok folyamán a hazát - s két legerősebb tényezőjét: a nemesembert s a parasztot­­ istápolta... A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása... Hisz a pénz..., igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét... Hajolj le a néphez és emeld fel magadhoz; tanítsd, segítsd, meríts tőle, s ne felejtsd egy percig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerűen venni fel.” Amit A pénz legendája elvont utópiaként állít elénk, élő alakban jelenik meg a Gányó Julcsában (1894). E parasztlánytörténet ugyancsak a szerelem és a vagyon konfliktusából indul ki: Gányó Julcsa gazdalegényt szeret, aki azonban enged szülei kényszerének és magához valót vesz feleségül. A lány első reakciója: a test lázadása, a szerelmi tobzódás. Amikor azonban így kivetetté válik, megnyugvással fogadja a nazarénus közösség hívását: a gőg feladását és a kiküzdött harmóniát a tisztítótűzön ugyancsak átment térítőjével. Gányó Julcsát nem története teszi Mária grófnő ellenképévé, hanem karaktere és magatartása. Őfelőle nézve a grófnőt nemcsak céltalan világa sodorja az életcsőd felé, hanem önnön túlkomplikált és bénító elemző tudata is. Gányó Julcsa tragédiája egy józan idealizmusban oldódik fel. A ciklus rendszerében a harmadik regény, a Fuimus (1895) az ellentétek szembesülésének és kiegyenlítődésének az elemzése. S mivel a korábban felállított ellentétek itt nem puszta egymásmellettiségükkel fejezik ki az írói ítéletet, hanem konkrét életközegben jelennek és ütköznek meg, szélesebb epikus kompozíciót és részletezést hívnak elő. Ennek kerete éppolyan stációjárás, mint Mária grófnéé férje oldalán a nagyvilági életben. Itt azonban a vándor reformtudattal járja végig világa útjait, s ha pusztulást lát is maga körül, tudati szembeszegülése egy másik történetet is felrajzol útiélményeinek regénye mögé. A körút, mint zárt fiktív keret a Fuimusban naturális epikai hitellel is bír. Vándora ugyanis egy fiatal nagybirtokos, aki korán meghalt apja végrendelkezése alapján sok évet töltött külföldi egyetemeken, s most hazatérve a rokoni kastélyokat és kúriákat járja végig. Családja egyike annak a három nemzetségnek, mely századokon át egymással összeházasodva és harcolva birtokolja a megyét. A fiatal mágnás rokonlátogatása tehát „érzelmes utazás” egy egész táj nemességének múltjában és jelenében. Stációi a pusztulás állomásai. Minden kastélyban degenerált lelkek, szeszélyek, mániák, gyűlölködések, hiúságok, nagyzolások és pazarlások fogadják. Férfirokonai gyengék, akarattalanok, érzékenykedők és kicsinyesek. Intézményeik nevetségesen anakronisztikusak, némelyikük udvarral veszi körül magát, mint a régi oligar­­chanák, jellegüket elvesztik, lassan feloldódnak a szlávságban, s magyarságuk immár csupán kékvérűségük gőgös tudatával azonos. A hazatérő fiú a szembefordulás két útjával találkozik ebben a világban. Az egyiket a deviáns nagybácsi járja, a Mednyánszky Lászlóról mintázott festő, ki máról holnapra él és a szegénységében találta meg szabadságát. Az ő lázadása a pusztulás tudása, a szembenézés a végzettel: „Mirajtunk akarsz változtatni, gyermek? Hogyan?... Bírsz új vért önteni ereikbe?... Típus és szokás megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, amely tövéből tépne ki mindent, változtathatna itt csak... Gyönyörködjél inkább abban, amit látsz. Hiszen már maga ez a látvány is ritka érdekes. Nézd, mily különösen szép és gyönyörködtető a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processzusa, hogy ad új életet az, ami már maga életre képtelen... Az ember egész jövőjével együtt születik... Nagyjából elő van írva az útja... Összeteszem a kezem, nem akarok változtatni semmin... A világon minden csak azért jött létre, hogy elpusztuljon... Igazság nincs, csak egyéni vélemény... ” Ez a végzettudat, ez a társadalmi rezignáció és ez a szemlélődő lélek a cselekedetnek egyetlen terét ismeri, amelyet a vitalista optimizmus őriz. „Nos, tudod, mit ajánlok én neked - válaszolja kiutat kereső öccsének a csavargó festő. - Végy el egy jó, erős, anyának született alföldi vagy dunántúli nemeskisasszonyt, kinek családja egész biztonsággal nincs a mienkkel összekeverve. Vedd el, mondom, aztán telepedj le falun.” Íme a vérfrissítés gondolata, a másik kiút a pusztuló világból. Oly fontos motívuma ez a regénynek, hogy a csavargó festő tanácsa csak rímpárja lehet a családi történet egyik fejezetének. A tézis és antitézis után a szintézisre törő 69

Next