Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)

1987 / 3. szám

művészi esetlegességével, integrálatlanságával is: „Szemmel láthatóan - úja a novellatanul­mány lehetőségének elismerése előtt - Justh nem tudott megbirkózni az élet és elmélet együttes ábrázolásának a feladatával, s mert nem hősei gondolataiba építette a modern művészetet jellemző elméleti felismeréseket, életanyaga jelentéktelenné vált, annak a pillanat­nak pedig, amely a modern életérzés mértéke, nem tudta mélységét megmutatni. Az író többet tudott hőseiről, mint azok önmagukról.” Vajon lezárhatja-e a Justh-vitát az irodalomtörténeti kettős könyvelés? Elvben bizonyára lezárhatja, hiszen - láttuk - az irodalomtörténet folyamatrajzban értéknek minősülhetnek a részletek, amelyeket csupán elvont koncepciók tarthatnak össze a művekben. Németh G. Béla szerint azonban a perújrafelvétel során a justhc-értékelés mindkét rovatába hiba csúszott be, ezért ő úgy véli, hogy Justh mai olvasója egy legendával áll szemben (Szemközt egy legendával). Németh G. Béla­­ mérlegelésében elsősorban a poétikai szempontot követi, de a korszak művelődés- és eszmetörténetének jó ismerőjeként Justh teóriáit is a maguk mérlegére teszi. „Az irodalomtörténet-írás sok olyan jelentős epikai művet ismer — írja­­, amelynek szerzője a programszerűen kitűzött ábrázolás célját ugyan nem valósította meg, de teremtett autonóm törvényű, esztétikai érvényű, emberi hitelű világot”. Németh G. Béla is elismeri Justh írói vállalkozásának nagyságát és eredetiségét, de annak vezérlő teóriáját a maga korához mérve sem találja a lehetőségek szintjén: naturalizmusán Bourget lapos didakszisának nyomait, pszichologizmusán pedig az álmély Huysmans hatását látja. Mint Diószegi András, az agrárius reformelméletet és parasztmítoszt ő is a nacionalista konzervativizmus elméleti érdekvédelemként fogja fel, de bírálatában arra is emlékeztet, hogy a 67 utáni első, „konzerva­tív” nemzedék még a magatartásformák összehasonlító szándékával járta Angliát, a történeti tapasztalat és eszmélkedés nagy lehetőségének felismerésével a Balkánt, a parasztgyűlések tanulságaiért Svájcot, a munkásegyesületek megismeréséért a Ruhr-vidéket, s a dokkok és gyárak tanulmányozásáért ismét Angliát. Mindez­­ folytatj­a Németh G. Béla a legendaoszla­­tást- a koncepció minősítése szempontjából fontos ugyan, de mellékes lenne, ha a megvalósí­tás önelvű irodalmi értéket teremtene. Az irodalomtörténet számára tehát a perdöntő az, hogy A pénz legendájában csak a cselekménynek van fonala, a főműnek tartott Foímusban pedig a figurák, a sorsok, a problémák mind az elmélet oldaláról vannak cselekménykeretbe illesztve, az alakok esetek, nem egyének, s a regény­világból hiányzik a transzcendencia, amely az egyes ember konkrét esetszerűségét felemelhetné az egyetemes emberi élet közös és általános lényegiségébe. Németh G. Bélát nem győzték meg elődei a Napló irodalmiságáról sem: szerinte „néhány frappánsan megfogalmazott - többnyire erősen nemzetkarakterológiás -jellemképtől eltekintve különösebb irodalmi kvalitásokkal nem rendelkezik”. Ami viszont mérlegén súlyos maradt, az a teóriában igénytelen Gányó Julcsa: az egységes hangnem, a pontos, drámai leírás, a balladás esemény­vonal, a szárazon idézett párbeszéd és a dokumenta­­tívan ábrázolt viselkedésforma. A Gányó Julcsában Bori Imre is a lineáris szerkezetet dicséri, vagy még inkább a kitérők nélküli vonalvezetést, ami zárt belvilággá teszi a történetet. Felvetődik tehát a kérdés, hogy vajon nem a zártabb novellakompozíciókban kell-e keresnünk Justh időálló értékeit—követve e tanulmány előfeltevését a magyar modernség és a novella egymásrautaltságáról az epikus ábrázolásban. Más szóval: vajon nem regényei áldozata lett-e Justh Zsigmond, regényei pedig ugyanazoké az okoké, melyek széttöredezték a magyar nagyepika világképét és regényiségét s a novella felé terelték a korfordulót megsejtő írókat? Ahogy­ ismét csak­ Bori Imre írja: „Az 1880-as években a modern attitűdről ő tudott legtöbbet a kortárs magyar írók közül, s bár nem tudta egyetlen alkotás energiáivá alakítani ezt a „tudást”, pompás részletekben már megje­gyezte őket”. Előfeltevésünket Justh Zsigmond először cáfolni látszik: első elbeszéléskötete- egyben első megjelent könyve - a Káprázatok (1887) majdnem teljesen beszélyek gyűjteménye. Aligha véletlen, hogy ajánlása Gyulai Pálnak szól. Cselekményei szerteágazók, leírásai szélesek, s hiányzik belőlük az egy hangulat, arc vagy fordulat kohéziós ereje. A kötet jellegadó darabja, a Keresztutak (1886) majdnem kisregény. Két cselekményszál, három-négy arc és sors, meg számos helyszín alkotja anyagát. Az egyik cselekményszál a zürichi diákéletet követi, amelyben együtt van a fél világ, s amely összefonódik a politikai emigráció sorsaival. A másikon szerelmi történet alakul ki: a beszély francia diákja beleszeret egy pincérlányba, aki először szívósan törekszik a konszolidált házasságra, majd szenvedélyére hallgatva odábbáll. A cselekmény mindkét ágára rávetül annak a barátságnak a története, amely a francia és dán diáktársa között alakul ki, s amelybe a külvilág távlatait viszi be egy anarchista orosz nő. 74

Next