Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)
1987 / 3. szám
masina, mely hamis hangot ad; a nép világa azért eszmény, mert ott „az ember még nem báb”; s a barátok „kiforratlan Hamletek”, akiket a töprengés és a mély érzésvilág lefegyverez az élet durva harcaiban. S ugyanígy megtalálja Rónay György Justh műveiben a századvég halálhangulatát, a kacérkodást az őrülettel, a nagyvárosi eksztázist, s a pillanat ünneplését az élményben, az impresszióban és a tüneményben. A történeti folyamatban ezek a motívumok részletvoltukban is érvényesek, eredendő közegükben — a művekben azonban csakis a műegész hitelesítheti őket. S innen nézve Rónay György torzónak látja Justh életművét (A regény és az élet, 1947). Németh László alaptételét átveszi, de meg is toldja: a magyar századvégen - írja - Iványi Ödön mellett Justh Zsigmondban volt meg leginkább „a teljes társadalomábrázolás igénye... de míg Iványi a realista tárgyilagosságával festi korát, addig Justh föladja a műalkotás művészi önelvűségét... ” Rónay nem az író tehetségének korlátozottságára vezeti vissza az irányzatosság művészietlen következményeit, hanem koncepcionális jelenségeknek látja őket, amelyek egyidejűleg kortünetek is: „Irodalom és tudomány funkciói keverednek itt össze..., mint ahogyan az egész századvégre, s nemcsak a magyarra jellemző a funkcióknak ez az összekeveredése, a műfajoknak ez az egybevegyülése”, s ugyanazt az értékválságot fejezi ki, mint a logikus és egységes rendszert felváltó impresszionista szemlélet. Rónayt azonban ez a felismerés nem teszi relativista történésszé: Justh célzatosságában és tanulmányszerű ábrázolásmódjában mint kortünetben sem talál hitelesítő közeget, s uralmukkal magyarázza, hogy éppen a legigényesebb Fuimusban a jellemek állók, nem mozgatnak cselekményt, külön élnek az időtől, így közegük inkább csak album lehet, mint valódi epika. A Justh Zsigmond életművéről született gondolatok összegezésére - a szálak szétbogozására, majd újrarendezésére - Diószegi András vállalkozott. Szakértőtársai is az ő Justhpályaképét tekintik a legalaposabbnak és legtárgyilagosabbnak. Számos fontos észrevételét idézhetnénk, de az elődök felismeréseinek és ítéleteinek tudatában bizonyára Justh agráriusreformizmusának értékelését kell kiemelnünk gondolatmenetéből: „A kilencvenes évek elején kiéleződik a liberális »merkantilista irányzat és az agráriusok« ellentéte... Czóbel István... az »agráriusok« egyik legkomolyabb teoretikusa... a földbirtokosok osztályérdekeit fejezte ki, midőn az »idegen tőke« ellensúlyaként a földbirtokos és paraszti érdekegyesítésnek osztályharcot elimináló, nemzeti szempontokat hangoztató programját kialakítja. Az ő tanácsára, ösztönzésére fog hozzá Justh tervezett társadalomrajzának, egy nagy irányregényciklusnak munkálataihoz... Kétségtelen, hogy Justh regényeinek ez az agrárius, nacionalista koncepcióba futó vonása: retrográd vonás. S negatív előjelet kap benne... a paraszti orientáció. Ignotuséknak objektíve igazuk volt, amikor szembefordultak Justh paraszti mitologizálásával, nacionalisztikus illúzióival...”. (A magyar irodalom története, IV. 1965.) Diószegi Andrásnál is tüzetesebb elemzésnek veti alá Justh életművét Bori Imre. (In: Varázslók és mákvirágok, 1979.) Körültekintő műelemzések adják könyvméretű tanulmányának gerincét, s erre van rárakva a kor-, művészet- és stílustörténeti részletkutatások eredménye, meg a szakirodalommal folytatott viták érvrendszere. Bori Imre módszertanában itt voltaképpen ugyanazt a kettős megközelítést fedezhetjük fel, amellyel Rónay György justhtanulmányaiban már találkoztunk. Miközben a művek műalkotásértékét a belső érvényességben méri, a tökéletlen kompozíciók részleteit is nagyra becsüli, ha az irodalomtörténeti folyamat logikája hívja őket elő. Senki annyi modern kezdeményezést, sejtést, gesztust és motívumot nem fedezett fel Justh Zsigmond műveiben, mint Bori Imre. Már kiindulópontja is nagy távlatot nyit: „Helyét nem abban az ízlés- és felfogásrendszerben kell keresnünk, amelyben diszharmóniái mutatkoznak meg, hiszen abban a korban élt, amikor a magyar irodalmon belül is szétváltak az utak, rétegeződésének a folyamata sokkal szemmel láthatóbbá vált, mint az előző... időszakban. Ám ezeknek a szétágazásoknak a leírásával, értékelésével mindmáig adósunk a magyar irodalomtörténet-írás". Ebben a távlatban a kortárs Bródy sejtésszerű megjegyzése próféciává nő: „Az ő fogalmainak köre terjedtebb, más, mint a mi szótárunk. Ezért van neki nehezebb sora és kevesebb sikere...” A szétválás pontjáról nézve Justh a művészet és élet konfliktusának megítélésében éppúgy úttörő, mint az impresszionista leírás vállalásában, az elidegenült ember felfedezésében, a kor dekadens jellegének tudásában és a népábrázolás új megközelítésében. A magyar modernség történetének összefüggésében a paraszti világ látvány, preraffaelita tárgy, a nazarénizmus szenvedés-vallás, mint a buddhizmus, a gányó nem kuriózum, hanem egy létezésforma, a létbizonytalanság és kiszolgáltatottság szabadságának megtestesülése, s az új ballada az anekdotizmus felváltója, a doktriner szöveg pedig olyan műalkotó eleme, amelyet novellatanulmányként kell olvasnunk. Ez utóbbi példa azonban azt is jelzi, hogy a műveken belül Bori számol a mégoly modern elemek 73