Új Barázda, 1929. augusztus (11. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-25 / 191. szám

6 Családi Kör A szakértő írta Gaál Gyula dr. Édes magyar hazánk református országában, Debrecenben, történt az alábbi eset tavaly a nyári nagyvásár­kor. Ha nem szem- és fültanútól hallot­tam volna, tréfás elgondolásnak tar­tanám az egészet, de így meg azon morfondírozok, hogy mégis igaz az a régi példabeszéd, hogy sokszor több ész van a pojáca csörgősipkája alatt, mint sok szobatudós kemény kalapja alatt. I. A debreceni sestakerti cívisek kö­zött az öreg Pijócacsalogató Pap Mó­zes uram,­­ mint lószakértő nagy hírre kapaszkodott. De mindig is lovakról beszélt. Ha felült eme kedvenc vesszőparipájára, csakúgy lóhátról beszélt más halan­dókkal. — Ha lóról van szó, kik vagytok ti, mikor én vagyok minden. Ti csak falovakhoz, hintalovakhoz sejdittek, de én, — no az már más. Nem is mert vele erről a témáról senki eszme­cserézni, olyan nagy lé­vén az ő lónak iránti tudománya. Most is, hogy Vastagh Szömödök Balázsékhoz bekövetkezett egy ital borra, legott felajánlkozott, hogy a nyári nagyvásárkor saratjához köti majd Balázs koma vénlovát és majd vesz helyette a komának valami fiatal, szárcsaorru alkalmatos kancát. — Ugyan nem nyugtatnak kezdtek apjukom ettől a csendes öreg állat­tól? — szólt bele a párbeszédezésbe Vékony Tepszi Juliánná, férjezett Vastagh Szömödök Balázsné — mert hát ha huszonöt évig jó volt, most egyszerre lenne rossz ? ... — Komámasszony, maga érthet a kecskecsöcsü szőlőhöz, meg a lószemü szilvához, de nem a lóhoz, — vágott az öregasszony szavába Mózes, a ló­szakértő, — mert hisz, a maguk lova fogy, mint szélben a gyertya, de meg a maguk gebéje, ha nem is nagyon pókos, de legalább iszonyú rugós, meg aztán igaz, hogy madárhasú, de ki is látszik minden oldalbordája, melyen komámasszony ludgegét is sodorhatna, márha vékony lenne az oldalborda, szóval, egy szónak is száz a vége, mert úgy mondom, ahogy igaz, hogy komámasszonyék lovánál hitványabb ló még ebben a kerek vi­lágban nem volt. Majd veszek én e helyett a lógószőrű, lomposfarkú, ló­nak csúfolt csacsi helyett egy kurta­farkú, nyitottszőrü olyan kancát, hogy olyat komámasszony még álmá­ban sem látott, pedig a hosszú téli éjszakákon sok szép lovat láthatott,­­— már ha egyátalán szokott lóról ál­modni — ami különben nem is igen jót jelent, mert lóról álmodni, igen­csak visszamaradás. A komaasszony pedig eme hosszú fejtegetésre, eme ellenmondást nem tűrő érvelésre annyira bámult, ahogy csak bámulhatott, lévén a bámészko­­dás amúgy is asszony! egyéni sajá­tosság. Punktum. Az öreg ló eladását most már a komaasszony is javasolta, sőt annyi bort, annyi rántottcsirkét pa­kolt az útra, hogy a csontszékből két tanyai kutya is jóllakhatott volna.... Vastagh Szömödök Balázs öreg lo­vát tehát a nyári nagy vásár hajna­lán Pijóca Csalogató Pap Mózes hí­res lókupec­saragjához kötőfékezték s elindulának Sesta kertből édes ma­gyar hazánk református országába, Debrecenbe, ebbe a gyönyörű kálo­mista Rómába... II. A nagytemplom kétágú tornyában a harangok reggeli ájtatosságra szó­lították a híveket, kik azonban nem igen szállingóztak, mert hogy Balt-­­ hazár püspökapjuktól még a múlt­­ vasárnap kivették a heti kommend­et, így mindenki a vásárba sietett­­— kivéve egy-két pápistaszínű, beteges kálomista vénasszonyt, kik alvás cél­jából szoktak ebben a nyári meleg­­ben betagosodni az Úr házába, no meg, mert szeretik a kápláni szót is, márhogyha püspöki igékhez nem jut­hatnak. — Még a jó Isten is velünk volt, ko­ma — szólt a pipaszár mögül Vas­tagh Szömödök Balázs — mert lássa, ezt az én lovamat, kit kend eladott, tavaly ilyenkor 80 pengőért vettem és most 90 pengő ütötte érte a mar­komat, pedig egy évig használtam is, ámbár tárgyökeret is húztam bele. — No lám, — felelte Pijóca Csa­logató Pap Mózes lócsiszár — erre most már csakugyan ihatunk egyet, illetőleg leginkább ötöt, mivelhogy fő a szakértelem. Ivás után vesszük azután majd meg azt a kurtafarkú, nyitottszőrü kancát, mit látatlanba is kendnek szántam. ■ A két jóbarát ezen sikeres eladás után ugyan mit tehetett okosabbat, mint bemosolygott a „Borspongyá­­hoz" címzett lacikonyhába. III. A sarokban betyárnyaku üvegből ivott egy mikepéresi vén juhász. Ér­dekes juszkertypus. Balorcájának bor­ral locsolt pirosrózsája élénk össz­hangzásban állt jobb pofacsontján virult italtulipánnal. Ez még mind hagyján, de imigyen dúdolgatott ma­gában. „Tajtékpipa, telekulacs, Bárányhimlő, birkakulancs, Hozzám békám be ne pislancs Hem, hem, hem, Sohasem, sohasem." Ettől az alanyi költeménytől a két jóbarát svungot , kapott s egy hajtásra megittak egy-egy liter bort, — per kopoltyú. — Tyu! az áldóját, — szólt felitalo­­san Vastagh Szömödök Balázs — most már gyerünk s vásároljuk meg az eladott lovam helyett egy — ahogy ke mondta — egy nyitottszőrü, kur­tafarku kancát, mivelhogy úgy szép a magyar, ha részeg. Fizettek, ieitták maradék boraikat, a lóvásár felé irá­nyították kissé tántorgó lépéseiket. IV. Italos nagy jókedvükben még arra sem figyeltek, hogy a lóvásár bejá­rója előtt egy oláhba ojtott üstfoltozó cigányféle imigyen harsonázott: „Ide figyeljünk magyarok, 5 pengő egy híres lónyirógép, mely emberi hajat is levisz. Itt áll az ujgazdájával ez a lógosszőrű, lamposfarku, lónak csú­folt csacsi utánzat, pár perc s eme elmés készülék legott lenyirja róla ezt a csúnyaságot s lesz ebből a csu­nya jószágból pár perc múlva egy kurtafarkú, nyitottszőrű olyan kanca, hogy még a régi gazdája se ismerné meg. Ide hát magyarok, aki vesz lónyirógépet, annak lesz, aki nem vesz, beteg lesz ... A két jó koma pedig ballagott ide, ballagott oda, megnéztek vagy száz lovat, de egyik se volt megfelelő. Volt olyan, melyik úgy nyújto­gatta vékony nyakát, mint a tószélén leskelődő gém, volt olyan, mely pók­tól vastag lábát egyáltalában nem tudta nyújtogatni. — Gyerünk be egy pofa borra a laci­konyhába, — javasolta Pijóca Csalo­gató Pap Mózes lószakértő. — Be is mentek s pár pohár bor elkoptatása után a cigány vig­nótája lemuzsi­kálta szívükről a szomorú érzést. Ahogy így iszogattak, észreveszi ám a sátornyitáson át Mózes, hogy egy kurtafarkú, nyitottszőrű kis kanca ló van a szembelévő karóhoz odakötő fékezve. — „Nini" — szólt. — „No lám" — felelt gyönyörködve a­ látványban Vastagh Szömödök Ba­lázs — talán fizetnénk. Pár minuta múlva már nézték a ló fogát, fülét s egyéb más tagjait. Megkezdődött az alku. — Mire tartja atyafi ezt az 50 pengős lovat? — kérdezte foghegyről Mózes. — „120 pengőre" — vetette vissza a szót, amúgy félvállról az eladó. — De hisz iszonyú sovány, — bök­te ki a véleményt Szömödök Balázs. — Majd meghízik az utón, — löttyen­­tette ki a választ a pipaszár mögül a tulajdonos. Szó ide, szó oda, félórai alkudozás után megvették a kis lovat s legott be is fogták a kocsiba, sarogjához kötvén Pijócacsalogató Pap Mózes paripáját. Élvezet volt eme próbahajtás. A gyepfát kezében tartó Vastagh Szö­mödök Balázs minden kézmozdulatát, gyeplórántását mintha ismerte vol­na az uj ló. Úgy ment az utazás, mint a karikacsapás. Egész után nem esett másról szó, mint arról, hogy milyen jó vásárt csináltak, közben, közben pedig a ku­lacs nem szakadt ki a kézből. Mire a homokos útra letértek, mind a kettőt elnyomta a buzgóság. Pijóca­csalogató Pap Mózes szájából a pipa, Vastagh Szömödök Balázs kezéből a gyeplő kiesett, a kis ló pedig folytatta útját, hol lassan, hol lassabban, úgy, ahogy az­­t engedte, meg ahogy bírta, mert hisz iszonyú okos állat a ló, csakhogy éppen nem beszél... Csak akkor eszméltek fel, mikor a sesta­­kerti ismerősök kiabálni kezdtek rá­juk, hogy: „Zabba mentek a lovak." V. Még ki se örvendezték magukat a ló okosságán, hogy az utlétére is haza tudta őket­ hozni, mikor a kapu kitá­rult és behajtattak a nyájas otthonba. — Hogy az a menydörgős száraz ménkű üssön kedves uram magába, meg ebbe a lószakértő komájába, hogy így csúffá tették ezt a régi hű állatot — sivalkodott Vékony Tepszi Ju­liánná férjezett Vastagh Szömödök Balázsné. — Ezt érdemelte meg a hűséges 27 évi szolgálat után? Volt lelkük megnyiratni ezt a hű jószágot? Ki ez, frajla, hogy bubifrizurát csi­náltattak neki?“ — Mit beszélsz te asszony — mor­­diázott vissza Szömödök Balázs, — hisz ez nem a régi ló, ezt a vásárban vettük 110 pengőért a komával, amazt a hosszuszőrűt meg 90 pengőért ad­tuk el... — Micsoda 110 pengőért? Szóval a saját lovát veszteséggel vette vissza nyiratás után? Maga pálinkás kancsó, borokulacs, maga, maga ... Pipacs­pirosra vörösödök szégyenemben, ha arra gondolok, hogy ilyen uram van nekem. No apjuk, maga úgy járt most, mint az a kölök, ki narancsnak nézte az országúton termett göröngyöt. Még ilyet?..." Nagyot nyerített a ló. Az ismerős hang hallatára össze­rezzent Szömödök Balázs s fejét szü­­gyébe vágva, halk, szomorú hangon csak ennyit mondott: — „Édes jó anyukám, te hátralevő napjaim meg­­keserítője, hát megint csak neked van igazad. Nekem meg abban van igazam, hogy nagy marha voltam, hogy elvettelek." — Nagyobb marha voltam én, hogy kendhez mentem — szólt siránkozó sze­­pegéssel az asszony. — Hiszen kend már nem is tudja az én árva életemet megédesíteni... — Nem-e? Itt van a vásárfiában hozott egy kiló krumplicukor, hát ez kutya ? — Nagy kutya kend, édes párom, hanem azért kerüljön beljebb eggyel a tisztaszobába, ezzel a málészájú ko­májával, mindjárt viszem a kóbászos rántottét, meg rizlinget, mert abban mégis kendnek van igaza, hogy elég nagy a feje, búsuljon a ló. — Jobb máma hat darab kóbász rántottéval, mint holnap félméter hurka rántotta nélkül, — szólt vigasz­taló hangon Pijócacsalogató Pap Mó­zes lószakértő s bubánatos jakomájá­val karöltve csendesen a tisztaszoba felé ballagott. — Hallja, komám — szólt útközben Vastagh Szömödök Balázs — még jó, hogy nagy szakértelmével a régi lo­vam helyett nem hintalovat vásárol­tatott meg velem. Én csak azt mon­dom magának, hogy el ne felejtsem be nagy szakértelmét, ezt az esetet majd felvésem a mestergerendára, melyre ugyan jobb szeretném, ha nad­­rágszijjával kend húzná fel magát, hogy legalább nem szakértelmezhetne többet.­­ (Kiskunhalas). UIM RÁZNI 1929 augusztus 25. vasárnap

Next