Művészet, 1958 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1958-04-01 / 1. szám

(Mohi Sándor rajza) Színészek, mi lehet E széles föld felett Szebb a színészéletnél ? Holott alkonyatkor Csak fülemire dalol, Mind, ki színész, ugyan él! (Balassi után szabadon) Sütő András, kedves enyedi iskolatársam (legalább harminc év korkülönbséggel), látogatásával tisztelt meg a minap. Az induló új művészeti laphoz segítségemet kérte és ebből az alkalomból — mint szokás — kölcsönösen szépeket mondtunk egymásnak. András mind valami munkaterv-félét emlegetett, és tele volt tippekkel, egyszóval : valamicske konkrétumot szeretett volna kivasalni belőlem, hogy elővehesse a noteszt és beírhassa márciusra „három flekk emlékezés a régi színházi kezdeményezésekre“, áprilisra „három flekk turnézás parasztszínházzal“ és így tovább. Bennem, betegágyamban, a szokásos tavaszi náthaláz már javuló szakaszában, kaján kisördög öltögette a nyelvét. „Izzadj csak, én most betegállomány vagyok, nem kötöm én le magam egyelőre semmilyen formában.“ — Ebből most nem lesz konkrétum, András— szólalt meg a kisördög fennhangon. — Előbb jelenjetek meg a lappal. Abból lássam, milyen igények maradtak gazdátlanul velem szemben. Ha ezt valaki nekem fiatal szerkesztő koromban így kereken megmondja, én annak az illetőnek soha le nem nyomon a kapuja kilicsét, ha még olyan öreg pennarágó. "Hogy elment Andris, kissé borongós homlokkal s félárbocra eresztett szempillákkal, akkor jutott csak eszembe : na, ezt szépen megsegítetted ! És azóta egyet sarkantyúz a gondolat, hogy utolérjem valahogy a maga dolgában. Ne menjen haza üres kézzel Vásárhelyre. (Meg se kínáltam, ágyban lévén, legalább egy kupica jóféle háziszőttessel. Ő pedig megkínált engem, mikor nála voltam.) Úgy gondoltam ki, hogy ifjú színészek egykori tanárához illően, színészeinkhez szóljon ebben az új lapban legelső szavam. Már az ősszel, a Kolozsvárott összeült első színházközi összejövetelen úgy éreztem, hogy valamit meg kellene mondanom népköztársaságunk hat magyar színháza gyakran jó tanácsra váró és ime most tanácskozás szükségességére ráeszmélt színészeinek. Ha akkor a betegséggel küzködve beszélni tudtam volna... Meg kell mondanom, hogy ne féljék, ne fájlalják és ne kerülgessék a szót , mi bizony provinciális színházak provinciális színésztagjai vagyunk. A műszakiak pedig : mi bizony provinciális színházak láthatatlan oszlopai vagyunk, csak a gondjaink nagyobbak néha fővárosi műszaki káderek gondjainál. Az igazgatók : mi bizony provinciális színházakat igazgatunk és egy provinciális irodalom bajvívóit noszogatjuk olyan viharálló mai színművek előállítására, melyeket provinciális dramaturgok fognak nyesegetni, provinciális rendezők agyonmagyarázni és provinciális színészek fognak kiejteni a kezükből, mert-mert nem Shakespeare vagy Csehov lesz a színlapon a darab címe alá írva, „csak“ Balla Károly, vagy Kiss-Kováts Marosvásárhelyről. A színész a szívét, a teljes beleélő készségét, egész megpróbált kicsiny életét beleadja a szerepbe, de őt sem Duse Eleonórának hívják, „legfeljebb“ Tarnói Emminek vagy Bányai Évának Szatmárról avagy Nagyváradról, s még bár egy énekbetéttel sem lehetett ezen a sorson valamit enyhíteni... Színészek, tudjátok, hogy menynyire nem siratnivaló dolog ez ? Színészek, tudjátok, hogy idestova négyszáz esztendeje nektek találta ki a magyar renaissance örökéletre rendelt kalandorpoétája, a hadinépét és magát egy örökéletre felderítő énekét : * Végre megértük, hogy közönségünk nemcsak operaelőadásokban válogathat, hanem hangversenyműsorokban is. Sose volt ennyi hangverseny Kolozsvárt. Bármily gazdag azonban ez a hangversenyélet, mégis kezd egyoldalúvá válni. Bővelkedünk dalestekben, szimfonikus hangversenyekben, hangszeres szólóestekben sincs hiány, viszont kevés a kamarazene és hiányzanak az énekkari hangversenyek. Orgonaművészeink is ritkán szólalnak meg. Nagyon helyes, hogy a Filharmónia karmesteri dobogóján gyakran szerepelnek vendégkarmesterek, de méltán teheti fel a kérdést Kolozsvár közönsége : a külföldön már olyan jól ismert Constantin Silvestri miért nem látogat el egyszer már hozzánk is ? A „Preklasszikusoktól mai szerzőkig“ című értékes hangversenysorozat folytatja műsorait. Türelmetlenül várjuk, mikor érnek el a „mai szerzőkig“, ugyanis a „kortársak“ is csak nagyon ritkán jutnak szóhoz. Állami Filharmóniánk is jobban betölthetné hivatását, ha a „Preklasszikusoktól mai szerzőkig" jelszóval alakítaná műsorát és nagyobb mértékben szerepeltetné a modern muzsikát. Hangversenyénekeseink bátrabbak. Nemcsak egyes műsorszámaik tekintetében, hanem egy-egy egész Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél ?! A ti népetek nagy többsége, amelynek anyanyelvén elvinni az idők szavát éppen ti vagytok hivatottak : bizony itt él a perifériákon. Ökölnyi darabocska ott dobog és dobrokol, mint meséinek táltosnaripája, az ország szívének, a fővárosnak közelében. A többi együttes elkeverten él a többségi és más kisebbségi népekkel a Maros, a Szamosok, a Temes és a Bega partvidékén. Még a Kőrösök völgyébe is jut a jóféle hajduivadékokból, Arany János népéből. A feladat, amely elétek magaslik — s ezt jegyezzétek meg egy életre ! — hajszállal nem alacsonyabb és jottával nem alacsonyabbrendű semmiféle fővárosok semmiféle színészénél, műszakijánál, dramaturgjánál, direktoránál. A felelősségetek sem kisebb. Ám járják az országot keresztbekasul filmvetítő karavánok, világhíres filmcsillagok és egzotikus, mesebeli tájak mutogatásával. Ám fenyegessen versenytárgyként a televízió és a rádió, hogy immár a kispolgárnak ki se kelljen mozdulnia lakása négy fala közül s kész színházat kap fülének és szemének ! Hát ki tapsol akkor nektek ? Érdemes lesz-e üres nézőtereknek bemaszkírozni estére ? Pillanatra se feltetsétek : az élő testben megszólaló eleven öröm és kegyetlenül hasogató fájdalom kiábrázolói ti vagytok az aiszkhüloszi egy-két színész óta. És ti estét betöltő dalest szempontjából is. Hallottunk egy Eisikovits-dalestet, Andreescu-Scheletti műveiből összeállított műsort, Bartók- Kodály dalestet (Lengyel Xénia) és Fauré-estet (Ion Piso). Érdekes volt a jiddis népdalest is. A ritkábban megszólaltatott „műfajok“ közé tartozik a kétzongorás hangverseny. Ha eltekintünk a nemrég ittjárt lengyel művészpár rendkívül magas színvonalú kétzongorás estjétől, elmondhatjuk, hogy évtizedek óta nem hallottunk kétzongorás produkciót. Enea Borza és Ioan Popa kétzongorás műsora már csak ezért is hangversenyéletünk egyik legnagyobb eseménye... kellett volna hogy legyen. Sajnos, azonban csak afféle „meghitt családi“ légkörben zajlott le. A kifogástalan megszólaltatásban nem is annyira Enea Borza okozott meglepetést — őt már ismerjük —, mint inkább a kiváló muzsikus és zongorista , Ioan Popa. Fölényes muzikalitás, alkalmazkodókészség, minden nehézséget könnyedén leküzdő technika és művészi szerénység jellemzik. Honnan bukkant elő, hol működik ? Reméljük gyakrabban fog bekapcsolódni zeneéletünkbe. Ruha István, közismert és kivételes tehetségű hegedűművészünk hangversenye ízelítőt adott abból a műsorból, amellyel nemzetközi voltatok Reinhardt cirkuszi színpadra méretezett Aidiposz királyában, statiszták százainak bömbölése közepette is. Shaw, Romain Rolland és Bert Brecht élő színészben gondolkodva írták színpadra népeket meggondolkoztató, vitázó, szónokló és elbeszélő színpadi műveiket, Gorkij képes lett volna értetek a melodrámát is fetámasztani, ha ez az ára annak, hogy az egyszerű ember megtöltse a színház nézőterét. A többi aztán az író és a színész dolga. Mert a holdrakétánál is nagyobb erő az élő ember. Én mondom nektek, a maga és a mások bukásain holtomig nem tanult fanatikus öreg színházi ember. , Hordozzátok magasan a fejeteket, provinciális színészek és színházi emberek és hordozzátok magasan a fáklyát. De a legkisebb faluban is olyan magasan, mintha fővárosi „kitanult“ publikumot kellene „megfőznötök“, mintha jövőtök és érvényesülésetek sorsa azon az estén múlna. (És nem úgy, ahogyan a temesvári színészekről Hajdú Győző az Igaz Szó ezévi első számában elpanaszolta. Taub elvtárs és Ebergényi elvtárs és Szabó Lajoska elvtárs ! Csak enynyit tanultatok tőlünk a Szentgyörgyi István Intézetben ?) Szerkesztők, bajtársak ott az új művészeti lap szerkesztőségében ! Nézzétek el, hogy semmi konkrétumot nem tudtam ígérni pillanatnyilag. Mikor mondanivalóm lesz és el is tudom mondani, ígéret nélkül is adni fogok. Jó munkát és sok sikert kívánok a ti ugyancsak nem lekicsinylendő feladatotok megoldásához. SZENTIMREI JENŐ jelentőségű sikert aratott a moszkvai Csajkovszkij-versenyen. Bravúros technikájával sok nehéz feladatot old meg könnyűszerrel, ezért jobban is „fekszenek“ neki a bravúr darabok. Hangszeres estjeink között meg kell említenünk az „Ifjú szólisták" hangversenyét — a jövő generáció koncertező művészeit , Vasile Curta első önálló hegedű-hangversenyét, Vladimir Orlov gordonkaművész vendégszereplését és azt a felejthetetlen gordonka-estet, amelyet Daniel Safran adott. Ez a nagy művész már másodízben bűvölte el Kolozsvár közönségét. Mindru Katz elmélyült zongorajátékát mindig élvezet hallgatni. Ezúttal is nagy hatást gyakorolt hallgatóira. Biztos és fölényes technikájával tökéletesen uralja hangszerét. Egyetlen ütemben sem maradt adósunk Beethoven mondanivalóival s a legaprólékosabban kidolgozott részletekig érzékeltette a nagy klasszikus mester művészetét. J. S. Bach kettősversenyében Kolár Károly és Horváth László játszották a szólóhegedű-szólamokat. Szép produkció volt, de maga az összetétel nem a legszerencsésebb : két különböző temperamentum, két ellentétes játékmód. RÓNAI ANTAL Hangversenyélet Kolozsvárt