Új Élet, 1966 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-25 / 2. szám
A mostoha körülmények között, súlyos betegen dolgozott, végül a halál élete delén elragadta, mégis Ion Țuculescu utolsó leheletéig művészi célkitűzéseihez híven festett és időtálló életművet hagyott hátra. Olyan életművet, melyre népünk az elkövetkező években egyre inkább és inkább büszke lesz, éppen úgy, mint ahogy az Constantin Brâncuşi-sal történt... Ţuculescu sikere nagy és példamutató. Azok közé a nagy revelációk közé tartozik, melyek a művész halála után időről időre felrázzák lelkiismeretünket, s az emberiség szellemi kincsestárát gazdagítják." Ezt írja róla Geo Bogza az emlékkiállítás katalógusában, s igazat kell adnunk neki. Ki volt Ion Ţuculescu, akinek emlékkiállítását az ország majd minden nagy városában megcsodálták ; Bukarestben, Iaşiban, Temesváron, Konstancán, Szebenben, Craiován, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Mindenütt, ahol képeit kiállították, a látogatók — Bogza szavaival élve — megrázva álltak a vásznai előtt; most már nem kétséges, Ion Țuculescu a modern román piktúra egyik leghivatottabb képviselője. Hogy műveit kellőképpen megérthessük, tudnunk kell, hogy az ecset s a paletta e nagy mestere kiváló orvos és mikrobiológus is volt. Ez az oka annak, hogy gondolkodásmódjának struktúrája sajátos művészi víziókat vetített ki a világról és a világ jelenségeiről. Művei az anyag immanens feszítő erejét, vagy ha jobban tetszik, feszülését lenyűgöző technikával, eredeti színhatásokkal fejezik ki. 1910 május 10-én született Craiová, s tizenöt esztendős korában, 1925 májusában rendezte első kiállítását. Tizenhárom évvel később, 1938-ban, állít ki másodszor, már felnőttként. Közben sokat utazott, bejárta az országot, járt külföldön is. Szenvedélyesen látogatta a nagy európai városok múzeumait, Olaszországban, Görögországban és Franciaországban, de különös módon, egyetlen neves mesternél sem tanult. Nagy csodálója volt azonban Pătraşcunak, Luchiannak és Brâncuşinak. Miután hazatért, sokat és nagy lendülettel dolgozott. Ő az első képzőművészünk, akit a román népi szőttesek ihlettek modern stílusának kialakításában. Az első neves hazai festők, akik értékelik munkáját és biztatják, Octav Angheluţa és Marius Bunescu voltak. „Tehetsége van, fiatalember— mondották neki —, sokat kell dolgoznia, s akkor még sokra viheti..." 1938-ban hosszas küszködés és sok sikertelenség után végre sikerült kiállítási termet kapnia a fővárosi Athenaeumban, de csak az idény végén. (Jellemző és tragikomikus esetet jegyeztek fel erről a kiállításról. Tizenhárom napig egyetlen néző sem tette be a lábát, s amikor a felesége megkérdezte a tizennegyedik napon: „Ma volt-e látogató?“, így válaszolt: „Igen, ma volt egy látogatóm. Egy fáradt őszi légy...") Ugyanez év őszén egy magas rangú személyiség halála meghozza Țuculescu számára az első anyagi és erkölcsi sikert. Az elhunytat az Athenaeumban ravatalozták fel, s akik azért jöttek, hogy utolsó búcsút vegyenek az elhunyttól, kénytelenek voltak a művész kiállítási termén végigmenni, mert a termek egymásba nyíltak. Így fedezte fel a közönség Tuculescut. Ennek bizonyítéka, hogy egyetlen napon — a ravatalozás napján — tizenhétezer lej értékű képét vették meg. A következő évben újabb kiállítása nyílik meg a fővárosban, a Dalles teremben, majd kiállított Londonban, Budapesten, Bécsben, Teheránban és Párizsban is. Művészi fejlődése során bizonyos műfaji ingadozásokon is keresztülment. 1947 — 56 között az úgynevezett folklór-korszak uralkodik el művészetén, majd hirtelen és szinte átmenet nélkül egy rövid, mintegy hét-nyolc hónapig tartó szimbolista korszak. (Ebben az időben a nevét háromszög alakban írta a vásznakra.) 1961-ben jelentkeznek a könyörtelen betegség első jelei, s 1962-ben, mielőtt kórházba menne, nagyméretű 3x1,40-es képet fest, melynek a Képzőművészeti végrendeletem címet adja. A kép színeivel, formai megoldásával és belső ritmusával a jó és a rossz közötti harcot illusztrálja, s a művésznek azt a hitét, hogy a jó mindenek fölött győzedelmeskedik majd. Műtét után, még ugyanabban az évben, befejezi a Szem és az anyag spirálisai című vásznát, majd azonnal nekifog utolsó művének, egy stilizált önarcképnek. Erről a képről mondotta: „...Semmi sem maradt meg testemből, csupán élettől csillogó szemem..." Két szem a térben, háromszög alakban elrendezve, mintegy az élet véges voltát látszik hirdetni, mögöttük három fej... a művészi vízió gyötrelmes nyugtalansága megrázza az embert. „Azt akartam, hogy életörömtől duzzadó képeket hagyjak az embereknek, hogy minden szomorúságom, lelkemnek minden nyugtalanságát lerázzam, de nem sikerült... Hogy őszinte legyek, a mindennapi életben már nem lehetek boldog... a boldogságot már csak a művészetben érem el... a festészetben és a zenében" — vallja Ion Țuculescu 1962-ben bekövetkezett korai halála előtt... VALERIU P. VAIDA Nagyapám Álarcok Hármas önarckép Kerek szőnyegen