Új Élet, 1968 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1968-12-10 / 23. szám
„EZT IS MAGUNKNAK FARAGTUK“ Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor házában van Kolozsvárnak néhány olyan része, hová az ember mindig elmegy, ideje akármilyen rövidre szabott is. Valahányszor ott járok, fölkapaszkodom a Rákóczi utat övező domboldalra, az egyik szőlőskertbe vesző, kanyargós utcába, ahonnan páratlan kilátás nyílik a városra. Itt nőtt, növekedett esztendők során át egy külön kis birodalom. Hirtelenjében minek is nevezzem ezt a házat, villát, műtermet , Szervátiuszék otthonát? Hátat fordít az utcának, de már a kerítésen mennyi csodát ígér a különleges csengő, a sajtár alakú levelesláda, beljebb meg a ház köveinek szabályos rendjét megtörő, nevető vagy szomorú szoborarcok, antik cserepek halmaza. Most ősszel módját ejtettem, hogy megbámulhassam kedvemre a ház sokszor megírt, megverselt, képen és filmen megörökített kincseit. Szándékosan csak óvatosan húztam meg először a furfangos csengőszerkezet vasfogantyúját. Külön élveztem, hogy aztán még kétszer-háromszor erősebben megrángathatom a kecskefejet, s közben jól megfigyelhetem a rászerelt kolompok és csengők furcsa, havasi hangulatot idéző játékát, amíg végre aztán az idősebb Szervátiusz beeresztett. — Néhány kolompot kell még szereznünk, most csak kilenc van, elég nehezen halljuk, ha jön valaki. Amíg az őszi délután fényéből futja, körüljárjuk a házat. Terméskőből készült itt minden, a kerti ösvény lépcsője, a mart kiképzése, a ház emeletig nyúló alapja, a bokrok meg fűcsomók szobrokat rejtenek, minden beszögellés, lépcső egyben faragott figura is. Részben vagy egészben kidolgozott, vagy csak eljövendő szobor körvonalait sejtető. Ki is szalad belőlem a meglepetés első ostoba kérdése: — Ezt mindketten faragták? — Nincs több szobrász a házban, ha csak az unokám nem lesz az. A legtöbb azóta készült, hogy a házunk megvan. De akad régebbi munka is. Például itt, a ház házában, a Hazatérő. Most már valóban hazatért, innen már ki nem bontja senki. Akkor faragtam még, amikor Csíksomlyón negyven és negyvenkettő között faragni tanítottam a legényeket. Mellette az a csángó is abból az időből való. — Hány évig készült a ház? — Tizenötig. Az alsó rész, a kövek felrakása teljesen a fiam munkája s az enyém. Vagy százszázötven bivalyos szekér szucsági kő van benne. A Budai Nagy Antal falujából. Erős, sárgás, kemény, vad kő. Ezt nem eszi meg az idő. De raktak a ház falába római oszlopmaradványt, barokk kapurészletet 1790-ből, régi templom s a kolozsvári vár köveit is. Örök foglalatot kaptak itt régebbi Szervátiusz-szobrok és domborművek. S egy-egy kiálló, csupasz kő jelzi: további faragásokkal gazdagszik még. Ugyanígy az ösvény menti kőpárkány is. Amely aztán a hátsó kapunál furcsa, kisebbnagyobb kőgömbök sorával zárul. — Ez mind feleki kő, így nő ez a Feleken. Kész szobrok, csak haza kell hozni a hátizsákban. Ha Párizsban kiállítanám, aranyérmet nyernék velük. Tiszta brâncuşi-i formák. A ház igazi, belső frontja a városra néz. A kőalapzat fölött barnára pácolt gerendákból húzták az emeletet. A külső lépcső körül teraszos rész, szobroknak való helyekkel, s igen sok áll is itt belőlük, védve vagy félig védve esőtől, hótól, melyik milyen időálló anyagból készült. Itt a Hideg- és Meleg-Szamos, a Maros és Olt találkozása, és itt áll a Tavasz. Most éppen birsalmák érlelődnek a lábánál. — Ez volt az első márványszobrom. S ott a Tél is. Az meg Dózsa, a lépcsőfeljáró tartóoszlopa pedig a Családfa. Az meg a Tánc, carrarai márványból. Figyelje meg, milyen kékes fényű, mennyivel hidegebb, mint a ruskicai márvány. Azotthon falában otthonra lelt Bifirek A családi sárok »Sorsfi*» Máriája