Új Élet, 1969 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1969-08-25 / 16. szám
Tartjuk be őszintén: amikor — másfél esztendővel ezelőtt — az Új Élet szerkesztősége meghirdette és útjára indította tizenkét előadásra tervezett világirodalmi sorozatát, némi aggodalom is bujkált a vállalkozás merészségét, távlatos nagyvonalúságát köszöntő Szavainkban. Lesz-e elegendő ereje,kitartása, kellő ügyszeretete az önkéntes jelentkezés alapján verbuválódott kis művészegyüttesnek, s a lelkes szervezőnek (Katona Szabó Istvánnak), ezt az igényes vállalkozást megvalósítani? — kérdeztük akkoriban, inkább önmagunktól. És lesz-e érzékeny-termékeny éltető közege, támogató-értő közönsége egy ilyen szokatlan (legalábbis nálunk jó ideje ismeretlen) kezdeményezésnek? Most, a sorozat harmadik premierje — a Prométheusz tüze és az Aranyhajú Izolda nyomába lépő összeállítás, a keleti népek költészetét szemléltető Dalok Könyvei után, ezek a kérdések már fel sem merülhetnek. Tanúi lehettünk, miként emelkedett folyamatosan a különböző korokat és kultúrköröket bemutató műsorok színvonala ; hogyan fokozódott előadásról előadásra azok vonzóereje. Országos hullámverésű híre van immár a marosvásárhelyi előadóművészek minden fellépésének, s úgy vélem, az Énekelj, Aranymadár !-sorozat eddigi eredményei jelentős mértékben hozzájárultak ehhez. Mi a pódiumon elhangzó vers különös varázsa? Miféle mélyen gyökerező szépség-áhítat tartja fogva az Énekek éneke és a kínai Tu fu, a perzsa Hafiz és a hindu Csajadéva verseinek mai hallgatóságát? Mert hogy Ady, Eminescu, Petőfi, Arghezi, József Attila tömeg-élmény napjainkban, értem. De hogy a VII. században élt japán lírikus négysoros verse is eleven visszhangot ver a munkáslányok és orvosnövendékek érzelmi-tudati világában ! Szerb Antal, ha élne, talán már revideálta volna világirodalomkoncepciójának azt az Európa centrikus tételét, hogy a keleti irodalmak „bármilyen csodálatos kincseket is rejtegetnek a nagyon kevesek számára..., nagy alkotásaik nem közös tulajdonai az emberiségnek“. Nem a sznob révület jelentkezett itt, hanem a múlt időkből, távoli népek lelkéből a líra húrjain felénk hangzó egyetemes emberi üzenet hatott úgy ezen az estén is, hogy a műsor valamennyi darabjában féltve őrzendő és ápolandó közös tulajdonunkra ismerhettünk Ami, természetesen, az előadókat érdemük szerint dicséri. Ha szabad a kiemelés jogával élnem, első helyen Illyés Kinga teljesítményét említem: művészi egyéniségének beleérző-azonosuló árnyaltsága ezúttal is kitűnően érvényesült De egyaránt része van a sikerben Nemes Leventének, Mózes Erzsébetnek, Gyarmati Istvánnak, Székely Annának, Réthy Árpádnak, Zongor Istvánnak és a rendező Gergely Gézának, a pompás kísérőzene összeállítójának,Kozma Mátyásnak, a díszlettervező Kemény Árpádnak. S nem kevésbé Lukács Máriának, a kolozsvári Állami Magyar Opera prímabalerinájának aki két keleti tánc színvonalas előadásával új színekkel gazdagította a sorozatot. (Oláh Tibor stílusos bevezetője célszerűen nyitott kaput az emberi szellemiség e beláthatatlanul gazdag birodalmába.) Csak énekeljen hát az aranymadár, s hirdesse, példázza továbbra is a nagy költészet dicsőségét! A sorozat harmadik részének előadói: Nemes Levente, Zongor István, Székely Anna, Illyés Kinga, Mózes Erzsébet, Réthy Árpád, Illyés Kinga, Lukács Mária, a kolozsvári Állami Magyar Opera magán táncosnője