Új Élet, 1970 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1970-04-10 / 7. szám
THURY ZOLTÁN Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig kifizeti magát, csak okos legyen az ember. — Márpedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg valaki, ha nem háziúr. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos, és nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek. — Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kísérletezhet az ember. Ha semmire sem megy a répával, megpróbálja a repcét. Gyönyörűen feloszthatja a földjeit, hogy aki az országúton végighajt mellettük, mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép, széles szalag, egyiken búza, másikon rozs, a harmadikon zab, ami sose egyszerre érik, s gyönyörű árnyalatokat játszik a színekben, mikor a nap süt. Tovább a ritkás, sötét tengeri s mind belenyúlik mélyre, elkeskenyedik, s elvész egymásba, amikor a szem már nem képes a vonalakat követni. Ez beszéd. — Beszédnek beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk. — Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer forint a főnyereménye. Ha azt megütjük, mindjárt vásárolhatunk úgy százezer forintért birtokot. Negyven ezret rátáblázhatunk... — Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak. — Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe — ha az ember úr, hát legyen úr. Hát nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én vigyázzam, hogy hová öntik a cselédek a mosogatóvizet? THÜRY ZOLTÁN (1870,1906) A Jókai utáni magyar próza úttörői közé tartozik, aki szakított mind a nagy meséld romantikus szemléletivel, mind a mikszozkis mehdotizmussal. Bródy Sándor, Kóbor Tamás, Tolnai Lajos, Iványi Ödön, Justh Zsigmond mellett a magyar „naturalizmus" tehetséges képviselője. Mintaképe Zola volt, a maga nyers, kendőzetlen voltában akarta ábrázolni a valóságot, stílusa szándékoltan dísztelen, minden cicomától, minden stílusromantikától mentes. Hősei kisemberek, lecsúszott egzisztenciák, a korai kapitalizmus viszonyai között őrlődő-vivódó, az élet perifériájára sodródott emberek. Nagy Lajos elődjének tekinthetjük. Kora nem értékelte kellőképpen, de a modern magyar kritikai realista széppróza művelői, különösen Móricz Zsigmond, igen nagyra becsülték, írásai ma is élnek és hatnak. Olyan nincs. Aztán ismerem magam. Ha háziúr volnék, mindig visszagondolnék a lakókoromra, hogy milyen látás-futás volt a fertálykor, míg előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyű. Ha valaki hozzám feljönne, s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a baját, vele együtt sopánkodnék, s aztán itt van, mi lenne a jövedelemmel?! — Azt csak bízd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, úgy, hogy a lába se érné a földet. Hogy az én házamban valaki ne fizessen, arra nincs eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már amikor a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van... — Hát a rossz lakó hova menjen? — Bánom is én, ahova kedve tartja. — Nem tűröm, hogy így gondolkozz. Hova tetted a szívedet, a zsebedbe? — Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát rossz fizetőknek. Különben, hiszen van bútora mindenkinek, azt ki nem viszi, amíg rendbe nem jön a hátralékkal. — Bizony pedig annak a mosónénak, aki a pincében lakik, nem venném el a párnáját. Hadd fusson a nyomorult... — Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a vízvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyűjti a garast... — Különben is nekem birtok kell, és vége, szép, nagy, széles tarló őszire, ahol kedvemre lovagolhatok. — Azt pedig sohase engedem meg V aJLolUlL. — Elég hosszú a seprű, ülj föl rá. Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után. — Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva, szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is meg Lajost is, nem gondolod meg, hogy menynyi szerencsétlenség történt már a lóval... — De én megszorítanám a térdemmel, s nagyot rántanék a száján ... — Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj. Lajoska, kérd a papát, hogy ne üljön lóra. — Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi, hogy nyivogjon a nyakamon. — Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a katonaiskolába, megtanítnak becsületre, hogy hogy ’ szólj bele az apád dolgába. — Hova küldöd? — Katonaiskolába. in — Hiszen még háromesztendős sincs. — Majd lesz nagyobb is. — Bizony nem fogod pedig katonaiskolába küldeni, ezt én mondom neked. — Csak legyen hétéves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja tönkreteszi a nevelését. — Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahhoz... — Márpedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát tanulhatna. — Tán még abroncsot is ugratnál vele? — Miért ne, azért fiú. A lánynyal persze egészen másként lesz. — Hiszen nincs is lányod. — Majd lesz. — Most már meg az Isten dolgába is beleszólana. — Nekem is van ahhoz egy kis közöm. Most majd még könyvet fogok írni arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a fiúkról, egyet a lányokról. — Én meg kidobom az ablakon mind a kettőt. — Majd fölszeded. _ Mit akarsz a leánnyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apácát akarsz belőle csinálni? — Nem, orvost. — Mit? — Orvost. — Hogy az egyetemre menjen? _ Igenis, oda fog menni. — Nem fog odamenni. — Majd megmutatom. — Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megértem. — Meg kell neki élni. — Akkor is legyen tanítónő. _ Azok éhen halnak. — Ha arra való lesz, úgyis férjhez megy. — Nem kell. — Azt majd ő fogja elhatározni, nem te. — Majd csak én is beleszólok. — Ez az ő dolga, meg az enyém. — Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az aszszony egyebet se tud. — Te talán az vagy? — Az. — Én tettelek azzá? — Te. — Mivel? — Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok... — Azt nem is engedem meg. — Lovagolni akarok... — Csak nem veszem lelkemre, hogy kitörd a nyakad. — Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted? — Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen. — A leány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt állok. — Előbb majd a sírba teszel engem, aztán tehetsz, amit akarsz. — Teszek is. — Tégy... Erre félreültek két sarokba. A férfi úgy nézett maga elé, mintha közel állana a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét, s azon gondolkozott, hogy vajon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még tűrjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos úrfi ide-oda csúszkált köztük, mintha a postát hordaná egyiktől a másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan. Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az asszonyhoz, simogatni kezdte az arcát és a haját. — Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is. Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga után az ajtót, s csak visszakiáltott: — Most már az se kell. D. Varga Katalin rajta