Új Élet, 1972 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1972-01-10 / 1. szám

CÍMLAPUNKON Csentgyörgyi István mesterségét tanulja ez a négy fiatal Marosvásárhelyen. Azt a mesterséget, amely ma is, a XX. század technikai forradalmának teljében az egyetlen talán, amely megkönnyezteti vagy megnevetteti az embert. A négy fiatal színészjelöltnek, amikor az új (és első, mert régi nincs) színház makettjét nézi, valószínűleg nem jut eszébe sem Szentgyörgyi István, sem Széppataki Róza leányasszony, s valószínűleg a 600 személyes új színház építési költsége sem. De talán arra sem gondolnak, hogy például Ionescu 100 személyes párizsi színháza — egy bérházban van. Mi arra gondolunk, és jólesik erre gondolni, hogy eljutott ez az összeg Marosvásárhelyre, hogy a közművelődés állandó, kizárólagos szentélyévé váljék a városban, amely közel száz esztendeje vár saját kőszínházára. És említsük meg a több mint tízezer munkaórát, amelyet egy-egy ember dolgozott az építkezésnél. Körülbelül annyit, amennyi ideig — háromórás átlagos időtartamú előadást véve alapul — háromezer-ötszáz színházi előadás tart. 185 előadással számolva, évi átlagban ez közel 20 év előadásainak a száma. Reméljük, húsz év múlva, ha majd az idő fakította címlapot előveszik a mai akadémisták — színészekként elmondhatják: méltóképpen megszolgálták az acélba, betonba fektetett energiát. (szekarnyés) M«r* Jóxiai falvét*!« □ i 1.) Amikor az én nemzedékem „startolt", a kapitalista világot az általános gazdasági válság recsegtette-ropogtatta. Az ifjúság előtt bezárultak a munkalehetőség kapui. Idősebb nemzedékek tagjai is munkaalkalom nélkül ténferegtek az életben. Később működésbe léptek a hadigyárak, majd ropogni kezdtek a fegyverek is. A frontok életek millióit pusztították, nagy lett a kereslet „munkaerőben". De a „startolók" előtt nem az élet, hanem a halál kapui tárultak szélesre. Ma, hazai viszonylatban, a szocialista tervgazdálkodás szükségessé tette a munkaerő szervezett elosztását. Ennek egyik fontos eszköze a versenyvizsga. Aki diplomát vág zsebre, azt készen várja a munkahely. Általában. Aki pedig kihull a rostán, annak az illetékes állami szervek és a párt vezette tömegszervezetek igyekeznek munkalehetőséget keresni. Újságközleményekből szerzett információim szerint a dolgozni akarókat általában sikerül is elhelyezni. De vannak élősködő hajlamúak, akiket nehéz munkára fogni. Ezekre érvényes a szocializmus egyik alapelve, tudniillik, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék". Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az ifjúság egy részének elhelyezkedése körül fölmerülő nehézségeket, azonban azt hiszem, a kérdést nem közelíthetjük meg csupán a munkalehetőség biztosítása szempontjából. A fejlődés megköveteli, hogy minőségi igényekkel kezeljük az ifjúság sorsdöntő problémáját, az ideális az lenne, hogy mindenkit képzettségének és képességének megfelelő munkakörben foglalkoztassunk. Mert a munka csakis így válhat örömmé és szenvedéllyé, ami beragyogja az egyén életét. Általában az úgynevezett „szubjektív" vonatkozások sokkal bonyolultabbá teszik a kérdést, mint felületei felületesen gondolnék. Az ember nem gép, hanem érző és gondolkozó élőlény, teli vágyakkal, elképzelésekkel. A legtöbb ember életében, boldogságában igen fontos szerepet játszik a megszokott környezet, a vidék, ahol felnőtt, a szülőföld, ahol bölcsője ringott. (Magam is az ilyenek közé tartozom.) Amellett a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete, lényeges alkotóeleme a hazafiságnak. Ha nem is mindenkinek, a legtöbb embernek nem mindegy az, hogy hol rendezkedik be egy egész életre. Ezt a természetes emberi igényt általában szem előtt tartják az ide vonatkozó törvények. De maradéktalan megvalósulásához objektív feltételek is szükségesek, elsősorban elhelyezkedési lehetőség a szülőföldön. Ebben a vonatkozásban rendkívüli módon értékelem pártunk és államunk vezetőségének törekvését, hogy a soron lévő ötéves tervek megvalósításával az ország minden vidékének, minden megyéjének arányos ipari és kulturális fejlődését elősegítse, így minden megyének alkalma nyílik saját területén foglalkoztatni a lakosságot és csökkenteni az összevissza vándorlást az ország egymástól távol eső vidékei között. A nyikorgó bölcső deszkái akkor is zengik a feledhetetlen altatódalt, amikor az édesanyát már régen az anyaföld emészti. És a bölcső közelsége szorosabbra bogozza az ember erkölcsi elkötelezettségének fonalait. 2.) Remélem, a kérdés mögött nem rejlik olyan igény, hogy valamiféle genetikai elméletet állítsak fel. Ezt azért sem tehetem, mert a genetika tudományában nem vagyok jártasabb az átlagos műveltségű embernél. Másrészt maga a genetika sem tudott ezidáig konkrét összegezésig jutni. Különben az „összegező" tételekkel szemben minden vonatkozásban bizonyos gyanakvás alakult ki bennem. Az anyagi világ s benne az anyagi és szellemi életet élő ember (tér és idő végtelensége!) sokkal bonyolultabb összefüggésű, semhogy szét ne feszítene minden — pillanatnyilag érvényesnek tűnő , összegező, általános érvényű megállapítást. Az egyház megpróbálta dogmákban summázni a maga alapvető tanításait, ám a tudomány fejlődése azt már régen széttörte. Az egyén veleszületett hajlamai sok-sok nemzedék során alakultak ki. Persze, bizonyos hajlamokat társadalmi és egyéb ráhatással fejleszteni lehet, másokat visszaszorítani. A fasizmus a bestialitás előtt nyitott utat. A szocializmus az ember humanizmusát ápolja. Viszont akinek nincsen zenei hallása, abból aligha válik zenevirtuóz. Nem véletlen, hogy a közösségi gondolkozás, cselekvés és elkötelezettség épp a zenét lopta példálózásul a tollam alá. Mert a közösségi cselekvés sem egyéb, mint hozzáértő, tehetséges ujjakkal kicsalni a legszebb dallamot a társadalom életéből. Engedjenek meg egy irodalmi hivatkozást: a költő, aki arra buzdított, hogy akasszuk föl a királyokat, és messzi időbe zengő verset írt arról az „egy gondolatról", mely bántotta őt: nem csupán költészetének egy részét állította a közösségi elkötelezettség szolgálatába, de szenvedélyes népszónok is volt, követválasztási bonyodalmakba keveredett, tehát ízig-vérig a „közösségi cselekvés" embere. (Én legszebb versének mégis A puszta télen-t tartom.) A Toldi viszont a közélet zajától a családi körébe begubózkodó költő lelkében született meg. Arany János egészen más típus volt, mint jutrdélyi Lajos felvétele 485041 Kovács Györgynél 1. / Hogyan fogalmazná meg az ifjúság számára a hajdani és a mai generációk indulási, *8tartolási" lehetőségeit ? 2. / Közösségi gondolkodás, közösségi cselekvés és elkötelezettség ••• veleszületett hajlama-e az embernek ? Kialakításának véleménye szerint - melyek a legidőszerűbb eszközei " vonulás" nélkül talán meg sem írhatta volna örökbecsű népi eposzát. De azért az adott pillanatban ő vágta arcul a szabadságharc vértanúinak főhóhérát A walesi bárdokkal ! Kétségtelen, hogy mindkét költő egyformán lelkesedett korának haladó eszméiért. Másként nem is születhetett volna meg köztük a meleg, meghitt barátság. És mindkét költői mű igen nagy mértékben közösségi elkötelezettségű. De ez az elkötelezettség másmás vérmérsékleten átszűrve nyilvánult meg. (Mindenki a maga módja, a maga hajlamai, a maga vérmérséklete szerint.) Vannak sorsdöntő történelmi mozzanatok, amikor sok-sok emberben, magában a tömegben lángol föl a közösségi cselekvés szenvedélye. Hivatkozzam negyvennyolcra vagy az 1907-es roma parasztlázadásra? Vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra és a mi népünk általános lelkesendésére, amivel a Román Kommunista Párt zászlaját követte a fasizmus elleni véres harcokban? A hősiességre, amivel az országot újjáépítette és a szocializmust fejleszti? Gondolom, nagyon fontos feladat ma nálunk biztos szemmel fedezni föl, érezni meg a közösségi elhivatottságra hajlamos, önzetlen, karrierista törekvésektől mentes lelkeket. Ezekből rekrutálódik a szocializmus és a kommunizmus építésének élgárdája. Említettem: a szocializmus a humanista vonásokat ápolja az emberekben, és elnyomni igyekszik a rossz hajlamokat. Persze, az időszerű eszköz: a széles tömegek kommunista nevelése. S ez általános. Minden honpolgárra kötelező. Az új ember arculatát csakis ezzel a módszerrel lehet minél szebb mindig lobogó Petőfi. Az „elbé és emberibbé formálni. ”