Új Élet, 1973 (15. évfolyam, 1-24. szám)

1973-01-10 / 1. szám

m smmmm­ it még a tavaly a közszükségleti cikkek VI. AVI áruminta vásárán elhatároztam, ha Nagy­váradon járok, feltétlenül elmegyek a Solidari­tatea cipőgyárba. A vásáron a temesvári Gubán és a Clujeana cipőgyárak után (vagy talán hel­­yesebben: mellett) a nagyváradi Solidaritatea ízléses női és gyerekcipői nyerték meg leginkább a látogatók tetszését. Nem egy Olimpia jelzésű cipőn láttam a vásár kis, kék címkéjét is, ami a kereskedelmi szervek voksát jelentette, vagyis azt, hogy ezekre a cipőkre a kereskedelem szer­ződést kötött a gyárral, s így 1973-ban kaphatók lesznek az üzletekben. Nos, ősz végén a gyár kereskedelmi osztályán megtudtuk, hogy az árumintavásáron bemuta­tott 1­86 modell közül 59-et rendelt meg a kereskedelem s ez a szám nem is volt végleges, mert ottjártamkor még folytak a szerződéskö­tések.­­ Az eddigi végleges leszerződött mennyiség bőrlábbeliből több mint másfél millió pár, a műbőrből és egyéb anyagból készült cipőkből pedig 1 770 000 pár. Legnagyobb részük legú­jabb divatú modell. S mert a divat szüntelenül változik — hiszen főleg női cipőket gyártunk— , a tervezőosztályon állandóan újabb és újabb mintákon dolgoznak. Az emberek Ezután Tier Rozáliához, a gyár szakszervezeti bizottságának elnökéhez kopogtattunk be, mert közben megtudtuk, hogy Orest Straciuc igazga­tót és Ioan Pop párttitkárt a váradi Crişana riportere már „lefoglalta".Sebaj,gondolom, ez a gyár úgyis csak női és gyerekcipőket gyárt, a csaknem 3 000 alkalmazott 65 százaléka is nő — Tier elvtársnő pedig 16 éve dolgozik itt, 12 éve megszakítás nélkül szakszervezeti elnök, bizto­san jól ismeri a gyárat s az embereket. — Már hogyne ismerném, hiszen tizenkét év alatt, amióta a szakszervezeti bizottság elnöke vagyok, szinte valamennyi emberünk járt itt nálam ügyes-bajos dolgával, tanácsért, segít­ségért. (Egy állapotos fiatalasszonyka, talpig feketében — az apját gyászolja — temetési segélyért beadott kérvénye felől érdeklődött, míg ott voltunk. A válasz: a szakszervezet 300 lej segélyt javasolt, s a gyár vezetőtanácsa jóvá is hagyta, másnap fölveheti a pénzt.) De hát jöjjenek is, amikor tudunk, segítünk. Hogy fut­ja-e a türelmemből háromezer ember gondjával­­bajával törődni? Hát először is: ezért vagyunk itt. No meg aztán nem mind hozzám jön, men­nek a szakszervezeti bizottság többi tagjához s a pártbizottsághoz, a KISZ-hez is, megoszlik a feladat. De nem mind kérvényező, aki hozzánk fordul, jobbára termelési ügyekben, egy-egy javaslattal, kezdeményezéssel állnak elő, mert itt nálunk nagyon sokan foglalkoznak újítással. Most, nemsokára, éppen a mi gyárunk lesz színhelye az iparág háromnapos országos tapasz­talatcseréjének a hulladékfeldolgozásról. Nem­régiben ugyanis éppen nálunk kezdeményezték a hulladékanyag felhasználásának új módszerét, s már kezdetben naponta 200 pár gyerekcipőt készítettünk a hulladékokból. A takarékos a­­nyaggazdálkodás, a technológiai folyamatok egyszerűsítése és a gépek teljesítőképességének maximális kihasználása mindenkit foglalkoztat nálunk, a főmérnöktől az utolsó munkásig. Fel sem tudnám hamarjában sorolni, hány újítás született az országos pártkonferencia óta, s azt sem tudom megmondani, hány újítónk van, de legalább néhányukat megemlíteném... Kiss István, Dionisie Coste, Veres Sándor, Maria Caba, Csorba Ilona, Lőrinczi Mária nevét jegyeztem fel a legjelentősebb újítások szerzői közül. Dionisie Coste technikussal a tervezőosztályon találkoztunk. Coste 17 éve dolgozik a gyárban, itt, a tervezőosztályon. A kolozsvári bőripari szakiskola elvégzése után került ide, s azóta itt dolgozik. — Nem szeretem a munkahely-változtatást — mondja.­­Különben, mint megtudtam, a gyárban nem divat a „vándorélet", akik ide jöttek, túlnyomórészt itt is maradtak. Annak jele ez, hogy a Solidaritatea dolgozói szeretik a gyárat, elégedettek, jól keresnek, jó a légkör, amiben a gyár vezetőségének s természetesen a szakszervezeti bizottságnak igen nagy szerepe van. Nem is láttam komor, elnyűtt arcot, nem hallottam egy ingerült hangot sem, míg a gyár­­ban jártam.) — Hogy azóta hány újításom volt? Hát azt ne kérdezze, mindre nem emlékszem. Az utóbbi két évben 5 újításomat jegyezték be. A legu­tolsót egyik kollégámmal, Alexandru Poppal dolgoztuk ki. 1972 első negyedében kezdték alkalmazni a gyárban. Voltaképpen egész egyszerű dologról van szó, egy gyerekcsizma ki­vitelezésén változtattunk, s az ésszerűbb megol­dással páronként húsz négyzetcentiméternyi felsőrészt takarítottunk meg, ugyanakkor más­fél lejjel csökkent a ráfordított munka költsége. Kicsinek tetszik? Téved. Úgy negyedév terme­lését számítva nem kevesebb mint 600 000 lej megtakarítást jelent a gyárnak, nem beszélve arról, hogy a technológiai folyamat egyszerűsí­tésével az eddigi váltásonkénti 600 pár helyett ugyanannyi munkaerőval 950 — 1000 párat állítottunk elő, tehát jelentősen emelkedett a termelékenység is. Látja, hogy kicsit értetlenül hallgatom, ke­zébe veszi a kis csizmát, s a szárán, a felső behajtásnál, mutatja a módosítást. — Kényelmesebb is, nem sérti a gyerekek lábát a betűzés. Az én fiamnak is ilyen van — teszi még hozzá, s csak most érzek hangjában egy kis büszkeséget. Közben Veres Sándor is bejön a terembe — 1­ier elvtársnő hívta telefonon. Negyvenkét éves, 19 éve dolgozik a gyárban, lakatos a karbantartó részlegen. Szűkszavú ember. Sza­­bódik is, mikor újításai felől faggatom, nem szereti a „felhajtást", nem a népszerűségért újít. Kötelességének érzi, hogy ahol tud, segít­sen, könnyítsen a munkán, javítson a gépek teljesítőképességén. Hogy ez a törődés újításo­kat eredményez — ebben nincs semmi rend­kívüli. Annyit mégis megtudtam tőle, hogy az utóbbi két évben hat újítását jegyezték be és alkalmazták. Azt pedig, hogy társadalmi mun­kát is végez,8 éve szakszervezeti csoportveze­tő, már Tier Rozáliától tudtam meg. Veres Sándorról még csak annyit, hogy szeret sak­kozni, és minden vasárnap meccsre jár... Házi kiállítás a terves­ osztályon Dionisie Coste technikus: mindre nem emlékszem. Az utóbbi két évben öt újításomat jegyezték be...“

Next