Új Élet, 1973 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1973-01-10 / 1. szám
m smmmm it még a tavaly a közszükségleti cikkek VI. AVI áruminta vásárán elhatároztam, ha Nagyváradon járok, feltétlenül elmegyek a Solidaritatea cipőgyárba. A vásáron a temesvári Gubán és a Clujeana cipőgyárak után (vagy talán helyesebben: mellett) a nagyváradi Solidaritatea ízléses női és gyerekcipői nyerték meg leginkább a látogatók tetszését. Nem egy Olimpia jelzésű cipőn láttam a vásár kis, kék címkéjét is, ami a kereskedelmi szervek voksát jelentette, vagyis azt, hogy ezekre a cipőkre a kereskedelem szerződést kötött a gyárral, s így 1973-ban kaphatók lesznek az üzletekben. Nos, ősz végén a gyár kereskedelmi osztályán megtudtuk, hogy az árumintavásáron bemutatott 186 modell közül 59-et rendelt meg a kereskedelem s ez a szám nem is volt végleges, mert ottjártamkor még folytak a szerződéskötések. Az eddigi végleges leszerződött mennyiség bőrlábbeliből több mint másfél millió pár, a műbőrből és egyéb anyagból készült cipőkből pedig 1 770 000 pár. Legnagyobb részük legújabb divatú modell. S mert a divat szüntelenül változik — hiszen főleg női cipőket gyártunk— , a tervezőosztályon állandóan újabb és újabb mintákon dolgoznak. Az emberek Ezután Tier Rozáliához, a gyár szakszervezeti bizottságának elnökéhez kopogtattunk be, mert közben megtudtuk, hogy Orest Straciuc igazgatót és Ioan Pop párttitkárt a váradi Crişana riportere már „lefoglalta".Sebaj,gondolom, ez a gyár úgyis csak női és gyerekcipőket gyárt, a csaknem 3 000 alkalmazott 65 százaléka is nő — Tier elvtársnő pedig 16 éve dolgozik itt, 12 éve megszakítás nélkül szakszervezeti elnök, biztosan jól ismeri a gyárat s az embereket. — Már hogyne ismerném, hiszen tizenkét év alatt, amióta a szakszervezeti bizottság elnöke vagyok, szinte valamennyi emberünk járt itt nálam ügyes-bajos dolgával, tanácsért, segítségért. (Egy állapotos fiatalasszonyka, talpig feketében — az apját gyászolja — temetési segélyért beadott kérvénye felől érdeklődött, míg ott voltunk. A válasz: a szakszervezet 300 lej segélyt javasolt, s a gyár vezetőtanácsa jóvá is hagyta, másnap fölveheti a pénzt.) De hát jöjjenek is, amikor tudunk, segítünk. Hogy futja-e a türelmemből háromezer ember gondjávalbajával törődni? Hát először is: ezért vagyunk itt. No meg aztán nem mind hozzám jön, mennek a szakszervezeti bizottság többi tagjához s a pártbizottsághoz, a KISZ-hez is, megoszlik a feladat. De nem mind kérvényező, aki hozzánk fordul, jobbára termelési ügyekben, egy-egy javaslattal, kezdeményezéssel állnak elő, mert itt nálunk nagyon sokan foglalkoznak újítással. Most, nemsokára, éppen a mi gyárunk lesz színhelye az iparág háromnapos országos tapasztalatcseréjének a hulladékfeldolgozásról. Nemrégiben ugyanis éppen nálunk kezdeményezték a hulladékanyag felhasználásának új módszerét, s már kezdetben naponta 200 pár gyerekcipőt készítettünk a hulladékokból. A takarékos anyaggazdálkodás, a technológiai folyamatok egyszerűsítése és a gépek teljesítőképességének maximális kihasználása mindenkit foglalkoztat nálunk, a főmérnöktől az utolsó munkásig. Fel sem tudnám hamarjában sorolni, hány újítás született az országos pártkonferencia óta, s azt sem tudom megmondani, hány újítónk van, de legalább néhányukat megemlíteném... Kiss István, Dionisie Coste, Veres Sándor, Maria Caba, Csorba Ilona, Lőrinczi Mária nevét jegyeztem fel a legjelentősebb újítások szerzői közül. Dionisie Coste technikussal a tervezőosztályon találkoztunk. Coste 17 éve dolgozik a gyárban, itt, a tervezőosztályon. A kolozsvári bőripari szakiskola elvégzése után került ide, s azóta itt dolgozik. — Nem szeretem a munkahely-változtatást — mondja.Különben, mint megtudtam, a gyárban nem divat a „vándorélet", akik ide jöttek, túlnyomórészt itt is maradtak. Annak jele ez, hogy a Solidaritatea dolgozói szeretik a gyárat, elégedettek, jól keresnek, jó a légkör, amiben a gyár vezetőségének s természetesen a szakszervezeti bizottságnak igen nagy szerepe van. Nem is láttam komor, elnyűtt arcot, nem hallottam egy ingerült hangot sem, míg a gyárban jártam.) — Hogy azóta hány újításom volt? Hát azt ne kérdezze, mindre nem emlékszem. Az utóbbi két évben 5 újításomat jegyezték be. A legutolsót egyik kollégámmal, Alexandru Poppal dolgoztuk ki. 1972 első negyedében kezdték alkalmazni a gyárban. Voltaképpen egész egyszerű dologról van szó, egy gyerekcsizma kivitelezésén változtattunk, s az ésszerűbb megoldással páronként húsz négyzetcentiméternyi felsőrészt takarítottunk meg, ugyanakkor másfél lejjel csökkent a ráfordított munka költsége. Kicsinek tetszik? Téved. Úgy negyedév termelését számítva nem kevesebb mint 600 000 lej megtakarítást jelent a gyárnak, nem beszélve arról, hogy a technológiai folyamat egyszerűsítésével az eddigi váltásonkénti 600 pár helyett ugyanannyi munkaerőval 950 — 1000 párat állítottunk elő, tehát jelentősen emelkedett a termelékenység is. Látja, hogy kicsit értetlenül hallgatom, kezébe veszi a kis csizmát, s a szárán, a felső behajtásnál, mutatja a módosítást. — Kényelmesebb is, nem sérti a gyerekek lábát a betűzés. Az én fiamnak is ilyen van — teszi még hozzá, s csak most érzek hangjában egy kis büszkeséget. Közben Veres Sándor is bejön a terembe — 1ier elvtársnő hívta telefonon. Negyvenkét éves, 19 éve dolgozik a gyárban, lakatos a karbantartó részlegen. Szűkszavú ember. Szabódik is, mikor újításai felől faggatom, nem szereti a „felhajtást", nem a népszerűségért újít. Kötelességének érzi, hogy ahol tud, segítsen, könnyítsen a munkán, javítson a gépek teljesítőképességén. Hogy ez a törődés újításokat eredményez — ebben nincs semmi rendkívüli. Annyit mégis megtudtam tőle, hogy az utóbbi két évben hat újítását jegyezték be és alkalmazták. Azt pedig, hogy társadalmi munkát is végez,8 éve szakszervezeti csoportvezető, már Tier Rozáliától tudtam meg. Veres Sándorról még csak annyit, hogy szeret sakkozni, és minden vasárnap meccsre jár... Házi kiállítás a terves osztályon Dionisie Coste technikus: mindre nem emlékszem. Az utóbbi két évben öt újításomat jegyezték be...“