Új Élet, 1975 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-10 / 7. szám
dően viseli a bukaresti magyar művelődési ház Petőfi Sándor nevét. Ha majd valaki egyszer vállalkozik történetének tüzetes megírására, valószínűleg arra is ki fog térni, hogy a nemes hagyományok továbbfejlesztése mellett a költözés, átszervezés még a közelmúltban is ugyancsak „hagyományként" kisérte a ház működését.1. Valóban, nem kis hozzáértés, törődés szükséges ahhoz, hogy a művelődési ház a főváros világszínvonalon álló művészeti intézményeinek árnyékában vonzó, érdekes s a kölcsönös megismerést magas művészi vagy éppen tudományos szinten szolgáló programokat biztosítson látogatóinak. A Bukarestben élő magyarok nemcsak lélekszámban növekedtek, de művelődési és civilizációs igényekben is. Az egyetemi tanártól az iparostanulóig kell ma vonzania a közönségét — éspedig olyan műsorral, amely a román közönség előtt is méltóképpen mutassa fel nemzetiségi kultúránk eredményeit. Nem irigylésre méltó tehát az Antal Miklós igazgató, Áment Elvira és V. Szepessy Katalin művészeti irányító munkaköre. Fáradozásuk következtében valóban nincs a hétnek olyan napja, hogy ne volna érdemes valamelyik műsorért betérni ide — és ez kétségtelenül az eljövendő évek munkájának biztosítéka is. A jól ellátott könyvtár, a 12 szabadegyetemi kurzus (román és magyar nyelven), az 5 gyakorlati kör (tévé, szabászat, idegen nyelvek, balett, a román és magyar színjátszó csoport) állandó látogatottságot biztosít a Háznak. A legvonzóbbak a különböző klubok: a Bartók Béla zenei, a Szőnyi István képzőművészeti klub, vagy a Kriterion könyvbarátok klubja. A földszinti csarnokban állandósultak a kéthetenként cserélődő képzőművészeti kiállítások, a vasárnap délelőtti matinék, melyekre az ország legjobb előadóművészeit hívják meg vendégül. A Bartók Béla zenei klub keretében a zeneakadémián tanuló vagy dolgozó fiatal művészek mutatkozhatnak be. Gyakoriak az ősbemutatók. Vancea Zeno vagy a vidéken élő magyar zeneszerzők is rendszeresen vendégei a művelődési háznak. Nagy közönségsikernek örvendenek az olyan előadások, mint Bányai László Hoszszú mezsgye című esszékötetének megvitatása volt, vagy Méliusz József, Virgil Teodorescu, Constantin Olariu, Paul Drumaru és Emil Giurgiuca közös estje a román—magyar irodalmi kapcsolatokról, Benkő Samu Bolyai Farkasról szóló megemlékezése, Eugen Jebeleanu és Lőrinczi László találkozói az olvasókkal, a Kriterionklub keretében — hogy csak a legutóbbi rangosabb találkozókat említsük. Megalakult a műszaki értelmiség klubja is, hiszen a Bukarestben élő magyar diákság legnagyobb része a műegyetemen tanul. A fiatal műépítészek meg éppen a ház tatarozásában, szépítésében vállaltak most szerepet. A discoklub, vagy a szombati táncesték az egymással találkozni kívánó fiatalokat vonzzák, s ez utóbbi — a gyakorlati körökkel együtt — biztosítja azt az állandó bevételt, melyből a művelődési ház önmagát fenntartja. Csendes délelőtt a Művelődési Ház könyvtárában Fotó Victor Barcă A vadász monológja iminden valamirevaló erdészben lakozik egy kicsi vadászszenvedély. Az pedig tudnivaló, hogy a vadászféle szeret hosszadalmasan mesélni. Van úgy, bejövök a havasokból, leülök a nehéz asztalok mellé, belekezdek valami csakugyan megtörtént eseménybe, s egyszer csak azt veszem észre, figyelnek, figyelnek, de mintha mesére figyelnének, nem igaz történetre, mosolyognak, nem hiszik amit mondok, gondolják magukban: megint kitalált valamit ez a Majorán Jóska . Pedig énnálam kevés a kitalálás, nem is érdemes, hogy ilyesmin törjem a fejem. Sok minden megesik a nagy erdőkben, ha ott él az ember éjjelnappal. Különösen ilyen végtelen erdőkben, mint ez a tölgyesi. Ne higgye senki, hogy az erdész élete egyszerű, veszi a puskát s a hátizsákot, nekivág a hegynek, ha elfárad, leül, ha megéhezik, kibontja hátizsákját, ha megunja a menést, viszszafordul. Énnekem például ezer hektár erdőm van, ennyit bíztak reám. Ebben a megbízatásban benne van a fák gondozása, csemeték ültetése, fiatalítás, benne van az itt található vadak számbavétele, télen az etetése, még sót is viszünk nekik, cipeljük a nehéz sót, mert ez is benne van a mesterségben, ezenkívül cserkészutakat kell építeni az erdőben, hogy könnyen eljuthasson az ember mindenfelé. Ezekről nincs mit mesélni, szimpla feladat az egész, el kell végezni. A mesélnivaló dolgok a vadak selejtezésénél kezdődnek, vagy ott, amikor farkaslesre megyünk, vagy várjuk a medvét. Olyankor van, ami PILLANATKÉP ről beszélni. A farkasles olyan, mint egy izgalmas televíziós program... Van az a lyuk a fára épített, piciny bódé falán, azt nevezzük mi tévének. Ezen a kis ablakon sokszor hajnalokig figyelem a vadak játszadozását, a sokféle viselkedést, mert nem mindig jön a farkas, a medve. El is felejtkezem a farkasról, annyi a gyönyörű őzikejáték, hát még a sokféle madár, s azoknak énekei, vagy a nyulak hancúrozása... Néha mesélek, mondom az igaz történeteket, s egyszer csak azt veszem észre, mosolyog a hallgatóság... Megint kitalált valamit ez a Majorán Jóska... ELEKES FERENC