Új Élet, 1977 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1977-10-25 / 20. szám
Mini-galéria HENRY BÜTTNER ismert karikaturista a Német Demokratikus Köztársaságban. A berlini Eulen- Spiegel szinte minden számában jelen van (néha egész oldalon) egyenes vonalakból felépített, kissé merevnek ható rajzaival. Témaköre és figurái egyszerűek, de sohasem egyhangúak. Karikátúrái többnyire komikus helyzetekre épülnek. Bár első látásra ráismerünk alakjaira, a rajzok mindig más jellemet karikíroznak. Humora inkább burleszkszerű. Azt a tipikus kisembert ismerjük meg általa még jobban, aki csak «jót akar» mindig, s akinek hétköznapjai egy kicsit a mi hétköznapjaink is. (Molnár) Évekkel ezelőtt levelezőlapot kaptam egy idős történelemtudóstól, aki azt közölte velem, hogy az egyik írásommal több szempontból meg van elégedve. A szöveg rövid volt és mértéktartó, de elvégre egy öreg történelemtudós írta, aki nyilván alaposan megméri a jelzőit Tekintettel a tudós korára és tiszteletet parancsoló életművére, elhatároztam, hogy figyelmességéért a szokástól eltérően, személyesen köszönetet mondok. Bár az ilyen látogatások erősen formálisak és nem nélkülözik a helyzet bárgyúságát, bizonyos elengedhetetlen kötelességet sőt erkölcsi kényszert éreztem a lebonyolítására. Ünneplőbe öltözve megjelentem a levéltárban — mert nyilván ott találhattam meg az öreg tudóst közben fogalmaztam a mondókámat .Megkaptam a Mester levelezőlapját és biztató szavaiból erőt kitartást meritek. Mélyen meghat hogy ön figyelemre méltatta szerény munkámat.]» Egy kék köpenyes, kellemetlenül szófián egyén vezetett föl az emeletre — altiszt vagy tudós, mert ezeknél az alakulatoknál csak a történelem Múzsája igazodik el a rangjelzéseken. Nyikorgod alattunk a lépcső, és a régi, sárguló papírok nehéz szaga vett körül bennünket Úgy kellett keresztültörnöm magamat a penetráns fellegen, mintha idegen elemmel találkoztam volna. Végül is ott álltam az öreg tudós asztalánál, aki megsárgult iratokba rejtőzött a világ elől, fehér sörte hajával, aranykeretes szemüvegével; előrehajolt és valami sűrű szöveget böngészett Köhentettem, csoszogtam, de nem vett tudomásul mindaddig, amíg a körmölést ki nem betűzte. Akkor meglepetten és kérdően reám tekintett. «Megkaptam a Mester levelezőlapját — mondtam kissé gépiesen —, és biztató szavaiból erőt kitartást merítek. Mélyen meghat hogy ön figyelemre méltatta szerény munkámat» Letette az árkust és csodálkozva nézett — De hát miről van szó tulajdonképpen? Mély lélegzetet vettem. — A Mester írt nekem egy levelezőlapot és biztató szavaiból erőt kitartást merítek. Mélyen meghat... Elhárító mozdulatot tett — Ezt már elmondotta. De miből gondolja, hogy írtam Magának? A keresztkérdés összeroppantott alig tudtam válaszolni. — A levelezőlapból gondolom... És nyújtogattam feléje a bizonyítékot, mígnem megszűnt és elvette azt Reápillantott bólogatott — Teljességgel az én írásom — jelentette ki —, viszont én most nem foglalkozom ilyesmivel. Hanem arról van szó, hogy a lengyel király írt János Zsigmondnak. — Egy kényes ügyről szeretnék önnel beszélni. Ön minden délután az ablakban csókolózik a feleségével, és még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy lehúzza a rolót. Ez felháborító! — Ugyan kérem, ön téved. Én délutánonként sohasem vagyok otthon... Barátnők egymás közt. — Nem bírom tovább, a férjem úgy bánik velem, mint egy kutyával. — Meg is ver? — Nem, de azt kívánja, hogy hűséges legyek hozzá. A posta akkori munkájával kapcsolatosan nekem is lett volna bíráló megjegyzésem, de a rosszindulat sem föltételezhette, hogy a levél négyszáz évig heverhetett volna egy postahivatalban. — Ami késik, nem múlik — jelentettem ki. — Na látja — felelte az öreg tudós —, maga is kezdi fölismerni a lényeget. Az elismerés fölbátorított — Fő, hogy végül is megjött — mondtam bölcselkedve. Fölemelte viaszszínű kezét — Viszont a levél: hamis — pillantott reám megrovóan. — Nem tudom, miért írt volna a lengyel király hamis levelet — fejtettem ki kételyemet Az öreg nagy érdeklődéssel tekintett reám. Első ízben keltettem föl az érzelmeit — A király aláírása: gyönge utánzat. És olyan helységben keltezték, ahol a király nem járt a levél által jelzett időben. Az okmányt szerintem nyolcvankét évvel később hamisíttatta az egyik grófi család, hogy bizonyítékot szülEgy vendéglátóipari iskola tanulója vakációra érkezik haza. Az édesanyja aggódva fogadja: — Lefogytál, fiam. Azt eszitek, amit főztök? — Igen — válaszolja szégyenkezve a gyerek. Egy nyugati filmprodukció mecénása forgatás közben odamegy a rendezőhöz: — Ki ez az alacsony színész itt, és mit játszik? — Ő alakítja Napóleont — közli a rendező. — Felháborító — mondja dühösen az illető —, az én pénzemért nem tudtak egy magasabbat szerződtetni?!gáltasson az akkor zajló birtokperéhez. Aztán kipirulva hozzátette: — Borzasztó, hogy mik meg nem történnek. Egy pillanatig hallgattunk, és én újra belekezdtem színészi szövegembe: — «Megkaptam a Mester levelezőlapját, és biztató szavaiból erőt, kitartást merítek.» Erre visszaadta a lapot — Valószínűleg én írtam — mondta bólogatva —, de én most nem foglalkozom vele. Tegye el, és esetleg száz év múlva akad egy történész, aki hitelesnek fogadja el. Bár bizonyára lesz majd olyan föltevés is, hogy hamisítvány. De ne törődjék vele. Ez csak az igazság érdekében történik, ugyanis ki kell zárni azt a lehetőséget hogy a levelezőlapot uraságod írta. — Hogy én írtam?! — jajdultam föl. — Hiszen csak azért jöttem, mert megkaptam a Mester levelezőlapját és biztató szavaiból erőt kitartást merítek... Megszánt szelíden vigasztalt — Az, hogy a levelet maga hamisította, csak föltevés lesz. Utána a papírszakértők, írásszakértők, forráskritikusok is előállnak. És megmondják: a lapot én írtam. Már amennyiben nem maga hamisította. Én ugyanis most régi okmányok között élek, sőt reám nem is tartozik ez az ügy. — De hát nem hamisítottam. Mert akkor el sem jöttem volna vele, hogy biztató szavaiból erőt kitartást merítsek. Erre az öreg ismét kézbe vette a régi fóliánst és búcsúzóul megjegyezte, rosszallóan: — Nekem gyanús, hogy nem bízik a tényekben. Mert miféle igazság az, amit nem lehet a jövőre bízni?! BAJOR ANDOR: Kétely — Képzeld, a feleségem megszökött a legjobb barátommal, Lajossal. — Ha jól tudom, Lajos sohasem volt a legjobb barátod. — De most már az!