Új Élet, 1977 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1977-10-25 / 20. szám

Mini-galéria HENRY BÜTTNER ismert karikaturista a Német Demokra­tikus Köztársaságban. A berlini Eulen- Spiegel szinte minden számában jelen van (néha egész oldalon) egyenes vona­lakból felépített, kissé merevnek ható raj­zaival. Témaköre és figurái egyszerűek, de sohasem egyhangúak. Karikátúrái többnyire komikus helyzetekre épülnek. Bár első látásra ráismerünk alakjaira, a rajzok mindig más jellemet karikíroznak. Humora inkább burleszkszerű. Azt a tipikus kisembert ismerjük meg általa még jobban, aki csak «jót akar­» mindig, s akinek hétköznapjai egy kicsit a mi hétköznapjaink is. (Molnár) Évekkel ezelőtt levelezőlapot kaptam egy idős történelemtudóstól, a­ki azt közölte velem, hogy az egyik írásommal több szempontból meg van elégedve. A szöveg rövid volt és mértéktartó, de elvégre egy öreg történelemtudós írta, aki nyilván alaposan megméri a jel­zőit Tekintettel a tudós korára és tiszteletet parancsoló életművére, elhatároztam, hogy figyelmességéért a szokástól el­térően, személyesen köszönetet mon­dok. Bár az ilyen látogatások erősen formálisak és nem nélkülözik a helyzet bárgyúságát, bizonyos elengedhetet­len kötelességet sőt erkölcsi kény­szert éreztem a lebonyolítására. Ünneplőbe öltözve megjelentem a le­véltárban — mert nyilván ott találhat­tam meg az öreg tudóst közben fogal­maztam a mondókámat .Megkaptam a Mester levelezőlapját és biztató sza­vaiból erőt kitartást meritek. Mélyen meghat hogy ön figyelemre méltatta szerény munkámat.]» Egy kék köpenyes, kellemetlenül szóf­ián egyén vezetett föl az emeletre — altiszt vagy tudós, mert ezeknél az alakulatoknál csak a történelem Mú­zsája igazodik el a rangjelzéseken. Nyi­korgod alattunk a lépcső, és a régi, sárguló papírok nehéz szaga vett körül bennünket Úgy kellett keresztültör­nöm magamat a penetráns fellegen, mintha idegen elemmel találkoztam volna. Végül is ott álltam az öreg tudós aszta­lánál, aki megsárgult iratokba rejtőzött a világ elől, fehér sörte hajával, arany­­keretes szemüvegével; előrehajolt és valami sűrű szöveget böngészett Köhentettem, csoszogtam, de nem vett tudomásul mindaddig, amíg a körmölést ki nem betűzte. Akkor meg­lepetten és kérdően reám tekintett. «Megkaptam a Mester levelezőlapját — mondtam kissé gépiesen —, és biztató szavaiból erőt kitartást merí­tek. Mélyen meghat hogy ön figyelem­re méltatta szerény munkámat» Letette az árkust és csodálkozva né­zett — De hát miről van szó tulajdonkép­pen? Mély lélegzetet vettem. — A Mester írt nekem egy levelezőla­pot és biztató szavaiból erőt kitartást merítek. Mélyen meghat... Elhárító mozdulatot tett — Ezt már elmondotta. De miből gon­dolja, hogy írtam Magának? A keresztkérdés összeroppantott alig tudtam válaszolni. — A levelezőlapból gondolom... És nyújtogattam feléje a bizonyítékot, mígnem megszűnt és elvette azt Reá­pillantott bólogatott — Teljességgel az én írásom — jelen­tette ki —, viszont én most nem foglal­kozom ilyesmivel. Hanem arról van szó, hogy a lengyel király írt János Zsigmondnak. — Egy kényes ügyről szeretnék önnel beszélni. Ön minden délután az ablak­ban csókolózik a feleségével, és még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy lehúzza a rolót. Ez felháborító! — Ugyan kérem, ön téved. Én délutá­nonként sohasem vagyok otthon... Barátnők egymás közt. — Nem bírom tovább, a férjem úgy bánik velem, mint egy kutyával. — Meg is ver? — Nem, de azt kívánja, hogy hűséges legyek hozzá. A posta akkori munkájával kapcsolato­san nekem is lett volna bíráló meg­jegyzésem, de a rosszindulat sem föltételezhette, hogy a levél négyszáz évig heverhetett volna egy postahiva­talban. — Ami késik, nem múlik — jelentettem ki. — Na látja — felelte az öreg tudós —, maga is kezdi fölismerni a lényeget. Az elismerés fölbátorított — Fő, hogy végül is megjött — mondtam bölcselkedve. Fölemelte viaszszínű kezét — Viszont a levél: hamis — pillantott reám megrovóan. — Nem tudom, miért írt volna a lengyel király hamis levelet — fejtettem ki kételyemet Az öreg nagy érdeklődéssel tekintett reám. Első ízben keltettem föl az érzel­meit — A király aláírása: gyönge utánzat. És olyan helységben keltezték, ahol a király nem járt a levél által jelzett idő­ben. Az okmányt szerintem nyolcvan­két évvel később hamisíttatta az egyik grófi család, hogy bizonyítékot szül­Egy vendéglátóipari iskola tanulója vakációra érkezik haza. Az édesanyja aggódva fogadja: — Lefogytál, fiam. Azt eszitek, amit főztök? — Igen — válaszolja szégyenkezve a gyerek. Egy nyugati filmprodukció mecénása forgatás közben odamegy a rendező­höz: — Ki ez az alacsony színész itt, és mit játszik? — Ő alakítja Napóleont — közli a ren­dező. — Felháborító — mondja dühösen az illető —, az én pénzemért nem tudtak egy magasabbat szerződtetni?!­gáltasson az akkor zajló birtokperéhez. Aztán kipirulva hozzátette: — Borzasztó, hogy mik meg nem tör­ténnek. Egy pillanatig hallgattunk, és én újra belekezdtem színészi szövegembe: — «Megkaptam a Mester levelezőlap­ját, és biztató szavaiból erőt, kitartást merítek.» Erre visszaadta a lapot — Valószínűleg én írtam — mondta bólogatva —, de én most nem foglalko­zom vele. Tegye el, és esetleg száz év múlva akad egy történész, aki hite­lesnek fogadja el. Bár bizonyára lesz majd olyan föltevés is, hogy hamisít­vány. De ne törődjék vele. Ez csak az igazság érdekében történik, ugyanis ki kell zárni azt a lehetőséget hogy a levelezőlapot uraságod írta. — Hogy én írtam?! — jajdultam föl. — Hiszen csak azért jöttem, mert megkap­tam a Mester levelezőlapját és biz­tató szavaiból erőt kitartást merítek... Megszánt szelíden vigasztalt — Az, hogy a levelet maga hamisította, csak föltevés lesz. Utána a papírsza­kértők, írásszakértők, forráskritikusok is előállnak. És megmondják: a lapot én írtam. Már amennyiben nem maga hamisította. Én ugyanis most régi okmányok között élek, sőt reám nem is tartozik ez az ügy. — De hát nem hamisítottam. Mert ak­kor el sem jöttem volna vele, hogy biz­tató szavaiból erőt kitartást merítsek. Erre az öreg ismét kézbe vette a régi fóliánst és búcsúzóul megjegyezte, rosszallóan: — Nekem gyanús, hogy nem bízik a tényekben. Mert miféle igazság az, amit nem lehet a jövőre bízni?! BAJOR ANDOR: Kétely — Képzeld, a feleségem megszökött a legjobb barátommal, Lajossal. — Ha jól tudom, Lajos sohasem volt a legjobb barátod. — De most már az!

Next